26. fejezet
– Szabad. – szólt, ki Péter a kopogtatónak.
Lassan nyílt az ajtó. Amikor már akkora rés volt rajta, amin befér egy emberi fej, akkor meg is jelent Jolán feje
– Bejöhetek? Nem zavarlak? – kérdezte mielőtt belépett volna.
– Jolán, jöjjön beljebb, – válaszolt Péter. – már úgy is nagyon unatkoztam.
– Hoztam neked pár újságot, meg keresztrejtvényt, – pakolta ki Tescós szatyrát Jolán. – Juli küldte őket. Ő is pont azt mondta, hogy biztosan unatkozol.
– Köszönöm, ez tényleg jó ötlet volt. – hálálkodott Péter. Üljön le Jolán, szeretném folytatni a múltkor elkezdett beszélgetést.
– Miről beszélgettünk? – kérdezte Jolán.
– Jánkmajtisról. Azt mondta ott ismerte meg a férjét.
– Sándort? Igen, a szülei házát építettük, de nem nagyon szeretnék erről beszélgetni. – nézett szomorú tekintettel Péterre.
– Miért? – kérdezte, és megfogta Jolán lesoványodott kezét.
– Azért, mert ezzel elszakítottam a családjától. – kezdett bele a történetbe, engedve Péter erőszakosságának. – Amikor letelt a két hét, amit az építőtáborban töltöttem, Sándor megígérte, hogy utánam jön Pestre. – már nem kellett unszolni, hogy folytassa. – Minden héten kaptam tőle levelet, válaszoltam is neki. Amikor befejezte a középiskolát, tényleg utánam jött. – a távolba néző szeme megtelt könnyel, de nem törődött vele, folytatta a mesélést. – Az öccse nem nagyon örül neki, hogy ott hagyta. Mondtam is Sándornak, hogy nem teheti ezt Pállal, ő még gyerek. Nagy volt köztük a korkülönbség. – magyarázta Jolán. Sajnos az lett a vége, amitől féltem, Pál soha nem tudta megbocsátani, hogy elköltözött a bátyja. Soha nem látogatta meg, és nem hívta meg egyszer sem. Azóta csak kétszer találkoztak, amikor a szüleiket eltemették. Akkor sem beszéltek egymással.
– Az én apukám is Pál, – szólt közbe Péter, és elgondolkozott a történeten. – a nagybátyámat Sándornak hívták. – forogtak a kerekek tovább a fejében. – Pár évvel ezelőtt halt meg. akkor a szüleim feljöttek Pestre. – ekkor, mint villámcsapás hasított Péterbe a felismerés. – Jolán, a férjét, hogy hívták? A Kovács vezetéknevet nem a férje után kapta, ugye?
– Nem, – válaszolt Jolán, és már neki is kezdett derengeni valami. – amikor összeházasodtunk, már nem volt kötelező felvenni a férjünk nevét, én nem vettem fel.
– Hogy hívták a férjét, – kérdezte Péter, és olyan gyorsan ült föl az ágyba, hogy a lábába nyilalló fájdalomtól felszisszent, de nem törődött vele.
– Fazekas. – mondta, és ekkor már neki is összeállta a kép.
– Joli néni, – tárta szét a karját Péter. – te vagy az. Otthon, csak Joli néninek emlegettek, a Jolán névre eddig nem esett le a tantusz. Ugye nem baj, ha tegezlek? Végül is a nagynéném vagy.
– Péter, – ölelte meg Jolán. – Ezért voltál annyira ismerős. A szemed, olyan mintha Sándor nézne rám.
– Azt mondják, hasonlítok rá. – bontakozott ki az ölelésből Péter.
– Igen. Most, hogy jobban megnézlek, az orrod is ugyan olyan, mint neki volt. A szád egy kicsit keskenyebb. – állapította meg Jolán.
– Igen azt anyukámtól örököltem. –nyugtázta a megállapítást Péter. – Soha nem értettem, hogy miért nem tartjuk a kapcsolatot veletek. Apu nagyon sokat mesélt a bátyjáról, de én soha nem találkoztam vele.
– Amikor feljöttek Sándor temetésére, akkor váltottunk pár szót, és úgy éreztem, hogy kicsit enyhült a velem kapcsolatban táplált ellenérzése. Már majdnem barátságos volt velem. Sára, anyukád, – tette hozzá Jolán. – nagyon kedves volt velem.
– Anyu mindig próbálta kibékíteni aput a bátyjával, de sajnos nem sikerült. Apám egy kicsit fafejű volt ezen a téren. Örülök, hogy így véletlenül összetalálkoztunk. – nézett boldogan Jolánra, Péter.
– Én is nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek. – fogta két kezébe Péter fejét, és megpuszilta a homlokát. – Tudtam, hogy megszülettél, nagymamád, elég sűrűn írt nekünk, hogy ne szakadjunk el teljesen a családtól, de neki sem sikerült kibékíteni a két gyerekét. Ő írta meg nekünk, hogy megszülettél. Csecsemőkori képeket még küldött egyet-kettőt, de aztán azok kimaradtak a leveleiből.
– Mindig azt hallottam rólatok, hogy a nagybátyám jól menő vállalkozó Pesten, – tért át más témaéra Péter. – mi történt, hogy kerültél az utcára, Miért nem szóltál a szüleimnek, hogy baj van? – sorolta az új kérdéseket, amik csak úgy özönlöttek belőle.
– Hosszú a történet. – mondta Jolán.
– Ráérek, – válaszolta Péter. – gondolom, te sem sietsz sehova?
– Sándornak asztalos műhely volt Kispesten. – kezdett mesélni Jolán. – Egy idős szakembertől vette át akinél, még akkor helyezkedett el, amikor felköltözött Pestre. Nem a szakmájába vágott ez a munkahely, de nem akart válogatni, mert minél előbb össze akartunk házasodni. Segédmunkásként kezdte, de szívesen tanult, és mint mondta Pista Bácsi, ő volta főnöke, – tette hozzá Jolán. – érzéke volt a fához. Munka mellett iskolába járt, szakmunkás vizsgát tett, azután a mestervizsgát is letette.
– Te mit dolgoztál? – kérdezte Péter. – Most jut eszembe, azt sem tudom, hogy milyen iskolát végeztél.
– Tanító képzőbe jártam. – emlékezett vissza Jolán. – Később a logopédus szakvizsgát is letettem.
– Tanítottál is? – próbált minél többet megtudni Péter.
– Igen, dolgoztam általános iskolában, sok gyereket megtanítottam, írni és olvasni. – mesélt tovább Jolán. – Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen sok beszédhibás, és diszlexiás gyerek van, akikkel nem foglalkoztak az iskolában szakszerűen.
– Ezért tanultad meg a logopédiát? – kérdezett ismét közbe Péter.
– Úgy gondoltam, sokat tudnék úgy segíteni rajtuk. Már vagy tíz éve foglalkoztam beszédhibás gyerekekkel, amikor Pista bácsi úgy döntött, nem dolgozik tovább az asztalos szakmában. Mivel nagyon megszerette Sándort, úgy döntött, hogy rá hagyja a műhelyt, mivel gyereke nem volt, eladni meg nem akarta. Tudta, hogy biztos kezekbe adja, mert az utolsó évben, már szinte semmit nem csinált a vállalkozás érdekében, mindent Sándorra hagyott. Látta, hogy fejlődik a műhely, egyre több a munka. Annyi volt a félretett pénze, hogy nem volt szüksége a műhely eladásából származó plusz bevételre. Sándorra íratott mindent, mondván, megdolgozott érte. Ekkor javasolta, hogy hagyjam ott a tanítást, mert úgy is keveset keresek.
– Miért javasolta ezt? – bukott ki a kérdés Péterből.
– Sajnos nem csak javasolta, hanem rá is beszélt. – nézett maga elé Jolán. – Meggyőzött, hogy egyel kevesebb alkalmazott kell a műhelybe, ha átveszem a napi adminisztrációt.
– Mit kellett adminisztrálni?
– Rendelés felvétel, fogyó áru beszerzés. – fogyott egyre inkább a mesélőkedve Jolánnak – Én tartottam a kapcsolatot a könyvelővel, intéztem a napi számlázásokat, a bejövő és kimenő pénzeket, utaltam, beszedtem. – sorolta a teendőket. – hamar megbántam, hogy engedtem a kísértésnek, hogy a férjem mellett dolgozhatok.
– Miért nem volt jó vele dolgozni? – kérdezett közbe ismét Péter.
– De, vele nem volt semmi probléma, mint főnök, a beosztottai is szerették. – gondolkodott el a történteken ismét Jolán. – Nagyon jól éltünk. – mondta csak úgy maga elé, mintha szégyellné. – Én már akkor éreztem, hogy egyszer ennek meglesz a böjtje. Félre nem tettünk, minden pénzt visszaforgatott a vállalkozásba.
– Ez miért baj? – kérdezte Péter. – az iskolákban is azt tanítják, hogy amelyik vállalkozó, kiveszi a nyereséget, és nem forgatja vissza, az lehet, hogy jól él, de feléli a jövőt.
– Igen, de gondolom olyanról is hallottál már, hogy tartalékképzés, az legalább annyira fontos, egy vállalkozás életében. Különben nem képes túlélni egy válságos időszakot.
– Így jártatok? – nézett Péter nagyon megértő arcot vágva.
– Így. – válaszolt Jolán gondolkodás nélkül. – Ráadásul, nem csak az volta baj, most már tudom, de már késő. A fő baj abból keletkezett, hogy lecserélte a gépparkot, a legkorszerűbb technológia bevezetése érdekében.
– Kezdem érteni, – szólt közbe Péter. – gyanítom, hogy nem csak a hasznot fordította a gépcserére.
– Sajnos nem, – gördült le egy könnycsepp Jolán arcán. – kölcsönt is vett fel, nem is keveset. Azt mondta, hogy a várható bevételből simán törleszteni tudjuk. Első évben nem is volt semmi baj, csak aztán jött a vállság.
– Ez melyik vállság volt? – kérdezte Péter, mert az utóbbi évtizedekben volt egy pár.
– ’96-’97-es, – mondta Jolán, és remegni kezdett a feltörni készülő sírástól. – Akkor ment tönkre a közelünkben lévő hentes üzlet is.
– Ha az embereknek már ételre sem nagyon jut, akkor nem bútort fognak rendelni. – állapította meg Péter, és nyugtatás képen megfogta Jolán kezét. – Nehéz lehet erről mesélni. – simogatta, meg a csontos kezet.
– Nehéz. – sóhajtott egy nagyot Jolán. – Segített, hogy elmondtam. Eddig így folyamatában, nem meséltem el egyszer sem, de még valamiről nem beszéltem.
– Én is úgy érzem, – szorította meg a kezét Péter. –a legrosszabb most jön. Jól gondolom?
– Igen, – nyugtázta a feltevést Jolán.
– Miért kerültél az utcára? – tette fel a kérdést Péter, hogy segítsen a folytatásban.
– Mert meghalt. – szakadt ki Jolánból a sírás.
Péter nem törődve a lábába nyilalló fájdalommal, Jolán széke elé térdelt, ölébe hajtotta a fejét, és átölelte a derekát. Jolán szorosan magához húzta, fejét a fejére hajtotta, és hagyta folyni a könnyeit. Percek teltek el mire kezdett megnyugodni. Légzése egyenletesé szelídült a zokogásból, és végre halkan meg tudott szólalni.
– Nem hibáztatom, azért, hogy meghalt, – mondta, még mindig remegő hangon. – Ne érts félre.
– Nem értelek félre. – súgta az ölébe Péter.
– Azért hibáztatom, hogy nem voltam bejelentve. – folytatta a történetet Jolán, kicsit összeszedve magát. – azzal álltatott, hogy ő mindent előteremt, életünk végéig jól fogunk élni.
– De hát ott volt a műhely, a gépek. – csodálkozott Péter. – nem fedezték a kölcsönt?
– Amikor jött a vállság, még fizettük a törlesztő részleteket, – kezdett ismét mesélni Jolán. – igaz minden alkalmazottat el kellett bocsátani, de annyi munkája még mindig volt, hogy ennivalóra jutott. Kispest kertes részén, volt egy szép házunk, azt eladtuk, persze áron alul, mert alig volt olyan ember, aki házat akart volna venni. Vettünk panelban egy garzont, ott egész jól el voltunk. Próbáltam munkát keresni, de az oktatásban is elbocsátások voltak, így nem találtam.
– Nehéz idők lehettek. – állapította meg Péter együttérzéssel.
– Amikor frissen diplomázott emberek vannak munka nélkül, – folytatta Jolán. – akkor egy ötven éves ember, aki egy évtizedre kiesett a tanításból, már nem kap munkát, még logopédus szakvizsgával sem. Nem mondom, hogy a sok munkától, mert ez biztos nem igaz, de egyre hamarabb elfáradt, hétvégéken, csak pihenni akart. Éreztem, hogy valami baj van. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjen el a körzeti orvoshoz, vagy most úgy hívják, hogy háziorvos. Már az első vizsgálatnál megérezte a csomókat a vastagbelén.
– Rákos volt? – kérdezte Péter.
– Igen. – gördült le egy újabb könnycsepp az arcán. – Megműtötték, de már utána mondták, hogy áttétek vannak, amihez nem nyúltak. Három hónap múlva meghalt. Minden rám szakadt. – tört ki a sírás ismét Jolánból.
Péter még mindig előtte térdet, és szó nélkül simogatta a kezét.
– A műhelyt elárverezték, – folytatta szipogva. – jelzálog volt rajta. Egy vevő jelentkezett csak érte, így nem volt licit, az értékének felét sem kaptam meg érte. Így jártam a felhalmozott alapanyaggal is. Eladtam a garzont is, Még így is adós maradtam, ekkor már nyugdíjas voltam, de mivel az utolsó időben nem bejelentve dolgoztam, képzelheted, mennyi nyugdíjat kapok. Még mindig törlesztem a megmaradt adóságot. Amikor kifizetem a havi törlesztő részletet, pár ezer forintom marad a hónapra.
– Ebből vendégeltél meg olyan fejedelmien, mikor láttad, hogy éhes vagyok? – kérdezet Péter, nagyon hálás tekintettel.
– Ne túlozz, – emelte könnyes tekintetét Péterre. – párizsis zsemle, nem tartozik a fejedelmi étkek közé.
– Nekem akkor az az volt. – erőszakoskodott Péter. – Ezentúl minden megváltozik, – jelentette ki, pedig még át sem gondolta a folytatást.
– Mitől változna, – kérdezte Jolán, kétségbe vonva Péter kijelentését. – Meggyógyulsz, haza utazol, én meg élem az eddigi életemet.
– Te is jössz velem. – jelentett ki Péter.
– Hova? – kérdezte Jolán, mint aki nem hisz a fülének.
– Jánkmajtisra, – válaszolta Péter azzal a csodálkozással tekintetében, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Ez nem ilyen egyszerű. – hűtötte le Jolán. – Én nem megyek sehova, ott nem szeretnek engem. Az, hogy Sándor temetésén, kicsit enyhült az ellenségesség apád szemében, az még nem azt jelenti, hogy szívesen látna, mint családtagot.
– Igazad lehet, – gondolt bele Péter. – akkor majd én előre megyek, és előkésztem a terepet.
– Az jó lenne, – emelte fel a térdelésből Péter.
Nyílt az ajtó, ez megszakította a további tervezgetést. Piroska nővér, kövérkés piros arca jelent mag a nyílásban. – Hamarosan nagyvizit. – figyelmeztette a bent lévőket.
3 hozzászólás
Kedves János!
Joóóóóó! Nagyon tetszik, ahogy a két szálat összefontad! Semmi sincs véletlenül?
Üdv:
Ylen
Kedves Ylen
Köszönöm a kedves szavakat. Remélem, már nem hagyod abba, az olvasást, mert úgy érzem, hogy már a célegyenesben vagyok.
Azért, még majd egy kicsit csigázom a kedveket.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Ez a rész kiválóan sikerült.
Judit