29. fejezet
Már három napja haza érkezett Péter a kórházból. Kinga hazáig kísérte, de mikor megérkeztek, csak átadta szüleinek, mint egy csomagot, és nem létező teendőkre hivatkozva, már az ajtóból visszafordult és haza ment. Péternek eddig nem sikerült összehozni a beszélgetést Jolán költöztetéséről. Minden képen úgy akarta kezdeni a megbeszélést, hogy anyja is jelen van, mert ő tud legjobban hatni apjára. Ha őt sikerül meggyőzni, akkor már nyert ügye van. Kingát nem látta azóta, hogy megjöttek a kórházból. Félt, hogy mindent elrontott a vonaton. Nagyon rosszul tálalta az ötletét, vagy lehet, hogy ezt jól előadni nem is lehet?
Gondolataiba mélyedve lépett ki a kapun, maga előtt tolva kerékpárját. Azt az utasítást kapta dr. Serestől, hogy mozgatni kell a lábát, annak érdekében, hogy minél előbb teljes értékűen tudja használni. Egyik kezével a kerékpárt tartotta, másikkal próbálta a kaput visszazárni, amikor ismerős hangot hallott a háta mögül.
– Hova-hova szépfiú?
Megállt a kezében a kulcs, nem merte folytatni a kapuzárást, nehogy a zajjal elriassza, aki mögötte áll. Vagy csak a képzelete játszott vele.
– Éva? – tette fel félve, még mindig háttal, bizonytalan hangon kérdését. Így várt egy darabig, de mivel nem jött a válasz, lassan megfordult. Nem képzelődött, amikor a hangot hallotta, most ott állt előtte, a jelenség, vagy Éva. Vállig érő, enyhén hullámos szőke haj, majdnem földig érő, testhez simuló fehér ruha, amely minden domborulatot, és hajlatot kiemel. Arcát most sem látja, mert a szokásos álarc, a hozzátartozó álla alá érő fátyol takarta.
– Éva? – tette fel ismét a kérdést Péter. – Tényleg te vagy? Talán csak képzelődőm, és nem is létezel? Választ továbbra sem kapott. Hosszú ideig csak nézték egymást. Péter rájött, hogy itt az ideje, választani kell. Vagy az álom, vagy a valóság. Inkább a valóság. – döntötte el magában.
– Éva, – szólalt meg, most már határozottan. – elkéstél. Szerelmes voltam beléd, gondolom, ezt akartad elérni. Hosszú évek óta, mint egy alvajáró éltem, de most már vége. Addig feszítetted a húrt, amíg el nem pattant. Ha eddig felfedted volna, hogy ki vagy, talán lehetett volna valami köztünk, csak közben felébredtem. Van nekem egy barátnőm, – Remélem még mindig az. – gondolt Kingára magában. – akit szeretek. Nagyon elrontottam a dolgot, amikor bevallottam neki, de remélem, egyszer helyre tudom hozni. Őt régebben ismerem, mint téged, és nélküle már nem bírnám ki. Ha nem haragszol, most mennem kell Kingához, mert vissza kell őt szereznem.
– Ne menj sehova, – szólalt meg végre a jelenség. Megfogta az álarcot, és egy mozdulattal levette a szőke parókával együtt.
Péter lába elgyengült, majdnem összecsuklott, még szerencse, hogy kapaszkodott a kerékpárjába. A csodálkozástól elcsukló hangon, csak annyit tudott kinyögni.
– Kinga, – hosszú szünet után tudta csak folytatni. – miért csináltad ezt velem?
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte Kinga, mert érezte, hogy ebben a játékban túl messzire ment. – Ígérem, neked, most vettem fel utoljára ezt a jelmezt, de csak így tudtam meggyőződni róla, hogy tényleg engem, Kingát szereted. Szakítanod kellett Évával, és meg kell vallanom, nagyon jól csináltad.
– Még nem válaszoltál, – erőszakoskodott Péter. – miért csináltad ezt?
– Ártatlan tréfának indult, – kezdett magyarázkodni Kinga. – Álcázási gyakorlatnak szántam. Túl jól sikerült. Te aki, akkor már majdnem fél éve ismertél, nem vetted észre, hogy ez csak egy jelmez rajtam. Nagyon jó volt veled táncolni, tetszett nekem, hogy megölelsz. Tánc közben összeért az arcunk. Ebben az élményben lehet, hogy soha nem lett volna részem, ha fel nem veszem ezt a jelmezt. Utána én szenvedtem a legjobban, amikor két éven keresztül mindig Éváról áradoztál, nekem.
– Másodszor miért öltöztél be? – kérdezte Péter, már kevésbé ellenségesen.
– Mert nagyon hiányoztál. – vallotta be Kinga. – Szerettem volna megint táncolni veled.
– Táncolhattunk volna, akkor is, ha nem veszel jelmezt.
– Igen, de az nem lett volna ugyan az. Egész idő alatt tekintgettél volna körbe, hátha meglátod Évát. Így meg egy szerelmes fiúval táncolhattam, aki úgy ölel, ahogy még senki.
Péter szeme elkalandozott Kinga melleire, vagy is inkább Éváéra. – És ezek, hogy nőttek meg ennyire? – kérdezet kaján mosollyal az arcán. – Neked nincs ekkora.
– Jaj, ezektől elfelejtettem megszabadulni.
– Nekem teljesen természetesnek tűnt. – állapította meg Péter. – Tánc közben néha hozzáért a karom, eszembe nem jutott volna, hogy nem igaziak. Mikor szorosan hozzám bújtál, éreztem, a mellbimbód.
Kinga benyúlt a melltartójába, és mind két oldalról kiemelt egy-egy vízzel töltött óvszert. Közben csak úgy mellékesen megjegyezte. – Lehet, hogy elöl volt a csomó.
– Hagyhattad volna, – incselkedett Péter. – jól néztek ki ott ahol voltak.
– Tudom, hogy teszik a fiúknak a nagy mell, – nézett a földre érkező, már kidurrant óvszerek után. – de elárulok egy titkot. Akinek ilyen fiatalon ekkora a melle, annak negyven éves korára, már megereszkedik, és nincs az a melltartó, amelyik továbbra is szép formát ad nekik. Arról nem is beszélve, ha közben szült egy-két gyereket. Anyukámnak, ennyi idős korában kisebb volt, mint most nekem, és nézd meg most milyen.
– Bevallom neked, amikor először találkoztam vele, egész lenyűgöztek a mellei. – gondolt vissza az első alkalomra Péter. – Ha később neked is olyan lesz, akkor máris jobban tetszik a mostani.
– Ha ezt már ilyen jól kiveséztük, akkor most járunk egymással? – kérdezet Kinga, és már egészen Péter előtt állt, ölelésre emelt karokkal.
– Már csak egyet beszéljünk meg, – ölelte erősen magához Kingát. – hogyan szólítsalak? Éva, vagy Kinga?
– Ahogy neked tetszik, – csókolta szájon, most először, amióta megismerték egymást. – de ha lehet, én az Évát szívesen elfelejteném. – lépett kicsit távolabb Pétertől.
– Igazad van, – húzta ismét magához Péter, és most ő kezdeményezett, megcsókolta most már egész hosszan. – Jobban teszem, ha én is elfelejtem Évát.
– Most jut eszembe, indultál valahova? Veled mehetek? Már olyan régen tekertünk egymás mellett, vagy ha akarsz, versenyezhetünk is.
– Versenyre még nem vállalkoznék, – szabadkozott Péter. – de Seres professzor tanácsára hallgatva, meg akartam mozgatni a kicsit elpuhult izmaimat, – magyarázta. – mellesleg hozzád indultam, és már meg is érkeztem.
– Akkor induljunk el csak úgy vaktában. – javasolta Kinga.
Kerekeztek egymás mellett, szó nélkül. Kinga engedte, hogy Péter diktálja a tempót. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, mégis mintha azonos gondolatok járnának a fejükben, időnként egymásra néztek szélesen mosolyogva. még soha nem voltak ilyen boldogok együtt.
– Honnan tudtad, hogy nem mentem vissza Pestre? – törte meg a hosszú hallgatást Kinga.
– Nem tudtam. – válaszolta Péter.
– Azt mondtad, hozzám indultál.
– Igen, de azt nem tudtam, hogy találkozunk-e, csak abban voltam biztos, hogy látni szeretnélek. – magyarázta Péter. – De tényleg, miért nem vagy Pesten?
– Szabadságot vettem ki erre a hétre, gondoltam, jól esne, ha ápollak.
– Eddig nem valami sok ápolást kaptam. – állapította meg Péter.
– A vonaton, nagyon felhúztam magam, azon, amit mondtál.
– Nem akartalak megbántani.
– Sokat gondolkodtam rajta, amikor haza értem, – nézett maga elé Kinga, kicsit szégyenkezve. – és akkor jöttem, rá. hogy semmi jogom megsértődni. Én hoztalak ebbe a helyzetbe. Bele gondolta magam a helyzetedbe, és már megbántam, amit tettem. Évek óta kétségek közt tartottalak, de már nem fedhettem fel magamat, úgy, hogy oda állok eléd, és azt mondom, én vagyok Éva. Akkor biztos megutáltál volna. Várnom kellett, amíg magadtól arra az elhatározásra jutsz, hogy nem kergetsz tovább egy fantomot. Ezért találtam ki, hogy még egyszer magamra veszem a jelmezt.
– Elég rizikós vállalkozás volt, – állapította meg Péter. – mert mi van akkor, ha megörülök Évának, és utána hallani sem akarok rólad.
– Mindent egy lapra tettem fel. – válaszolta határozottan Kinga. – Ha mégis Évát akartad volna, akkor nem fedem fel a kilétemet, és én, azaz Éva szakított volna veled, csak még mindig lehetett volna probléma abból, ha oda ugrasz, és lekapod az álarcomat. Ezért álltam olyan távol tőled. A fájós lábaddal, nem értél volna utol. Szerencsére nagyon jól alakult az egész. Nagyon jól esett, amit rólam mondtál Évának.
– Komolyan is gondoltam. – nyugtatta meg Péter.
– Nagyon régóta vártam ezt a napot. – nézett ismét mosolyogva Péterre. – Amikor először megláttalak az iskolaudvaron, már akkor beléd szerettem.
– Én nem tudom, mikor. Elég hosszú folyamat volt. – gondolkodott el Péter. – Eleinte utáltam, hogy annyira ragadsz rám. Aztán, hosszú idő múlva, kezdtem jól érezni magam veled, utána azt vettem észre, hogy ha egy nap nem találkozunk, akkor már hiányzol. Persze, még ekkor is úgy gondoltam rád, mint jó barátra. Amikor Pesten, többször egymás után, mindig más, és más rákérdezett, hogy te vagy a barátnőm, én meg azt hajtogattam, hogy csak a legjobb barátom, akkor jöttem rá, hogy ez hazugság. Akkor már szerelmes voltam beléd. Ezért vallottam be a vonaton, elég bénán.
– Nem volt béna, – vigasztalta Kinga. – csak akkor, még nem fogtam fel, hogy mit csináltam veled.
Ekkorra visszaértek, oda ahonnan elindultak. Péter leszállt a kerékpárról.
– Nekem egy napra, ennyi sport elég volt, – nézett Kingára. – bejössz? – kérdzte.
– Ma nem, – válaszolta Kinga. – szeretnék egy kicsit egyedül lenni, hogy megemésszem, ami ma történt.
Oda lépett Péterhez, lágyan és hosszan szájon csókolta. – Holnap meglátogatlak. – bontakozott ki Péter öleléséből, felpattant a kerékpárjára, és sebesen eltekert.
3 hozzászólás
Kedves János.
Kiderült hát a valóság. Hogyan tovább? Hisz most minden olyan jó és szép…
Jól sejtem, hogy tartogat a történet még meglepetést?
Üdv:
Ylen
Kedves Ylien
Ez már azért a végkifejlet, gondolom ezt érzed. Azt elárulom, hogy belőlem fakadóan happy-end lesz.
Kitartás, már csak pár fejezeten kell átrágnod magadat.
Azért remélem az is jó szórakozás lesz.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Ylen kitalálta, hogy Kinga játszotta el Évát. 🙂
Én meg a másik szálon futó történet Éváját gondoltam a csábítónak. 🙂
Judit