5. fejezet
Felvették mind a kettőjüket a gimnáziumba, de nem is csodálkozott ezen Péter. Kinga megmondta, már pedig a nyár folyamán rájött, hogy amit Kinga megmond, az nagy százalékban úgy is van. Sokszor találkoztak, főleg azért, mert Kinga meglátogatta Pétert. Eljártak együtt a Tisza holtágához, ahol lankás homokos parton, egy leterített pokrócon, fekve minden féléről beszélgettek. Elrepült a nyár, és azon kapták magukat, hogy ismét iskolapadban ülnek, de már középiskolában. Péter nem ellenkezett, amikor vele egy padba ült, már amikor olyan tanteremben voltak ahol kétszemélyes padokkal rendezték be a termet. Nem is olyan padok voltak ezek, amit általánosban megszoktak, inkább kétszemélyes hosszúkás asztalok két székkel. Volt az iskolának két nagy-előadó terme, ahol a lépcsőzetesen emelkedő sorok egybefüggő asztalból és lehajtható ülésekből álltak. Itt akár három osztálynak is lehetett egyszerre előadást tartani.
Kabinet rendszerű oktatás folyt az iskolában, így általában minden óra után át kellett sétálniuk a következő tantárgynak megfelelő terembe. Kivéve, ha két egyforma órájuk jött egymás után.
A harmadik óra utáni szünet öt perccel hosszabb volt, mint a többi, az a tízórai szünet. Ilyenkor a megszokott ablak mellett ácsorogva fogyasztották el az otthonról hozott, vagy Kinga esetében a büfében vásárolt ételt.
– Ma mit hoztál? – kérdezte Kinga.
– A szokásosat. – válaszolta Péter. Rendszeresen vágtak disznót, ezért, még így nyár végén is lógott a kamrában pár szál kolbász, vagy szalámi, amiből szendvicset lehetett készíteni. – Szalámis zsemle, meg házi tej. – részletezte Péter.
– Cserélünk? – kérdezte Kinga.
– Neked mi van?
– A szokásos. Tudod, hogy a szüleim nem tartanak állatokat, és nem kertészkednek, így nekem, csak az van, amit a büfében veszek. Három kifli, és egy dobozos kakaó.
– Oké. – bólintott Péter – Én egész évben ezeket a „disznóságokat” eszem, időnként már elég unalmas.
Ezt, szinte minden nap eljátszották, hozzá tartozott a tízóraihoz. Már mikor elkezdték tudták, hogy cserélni fognak. Kinga apja háziorvos volt, édesanyja nővérképzőt járt. Mivel nem akart kórházban dolgozni, ő látta el az adminisztrációs feladatokat a férje mellett, így minden nap együtt dolgoztak. Amikor nem a rendelőben voltak, akkor, apja Dr. Zoltán a fekvő betegeit látogatta végig, anyja pedig a nehezen mozgó betegeket, akiknek rendszeresen injekciót kellett beadni, de képtelenek bejönni a rendelőbe. Kinga hamar önállóan ellátta magát, a kapott pénzből gazdálkodott. Amióta Péterrel jár, egy iskolába azóta tud csak igazi tehéntejet inni, és nagyon megszerette. Péter, pedig csak azóta ismeri a dobozos kakaót, meg a zacskós tejet, és ő is egyre jobban szereti.
Boldogan majszolták a csere ételt. Evés közben nem beszélgettek, mert a 15 perc amit erre fordíthattak elég rövid volt. Már az utolsó falatoknál tartott Kinga, amikor jelentőségteljes arccal Péter felé fordult.
– Furcsa dolgok történnek mostanában nálunk.
– Miféle furcsa dolgok – nézett kíváncsian Péter.
A válasz elmaradt, mert megszólalt a szünet végét jelző csengő. Együtt indultak vissza a következő órára.
– Majd óra után elmesélem. – Mondta Kinga, amikor leült Péter mellé, és kezdte előpakolni a matematika könyvet, és füzetet.
Kingát nem nagyon érdekelte a matematika, de kénytelen volt figyelni, mert a rendőrtiszti főiskolán az egyik felvételi tantárgy. Tudta, hogy Péterre ebben a tantárgyban számíthat, de nem akart csak rá támaszkodni, igyekezett megtenni, amit saját erejéből is megtudott. Az óra hamar eltelt, feletetés nem volt, új anyagrészt vettek, és ez mind a kettőjüket lekötötte. Mikor ismét a folyosón sétáltak egymás mellett, a következő tanterembe, Péternek eszébe jutott, amit Kinga az előző szünetben elkezdett mesélni.
– Milyen furcsa dolgokról kezdtél mesélni?
– Ami az egyik szomszéd házban történik.
– Melyikben? – kérdezte Péter, mintha tisztában lenne vele, hogy Kingáék szomszédságában kik laknak.
– Nem is egészen a szomszédban. – helyesbítette Kinga.
– Akkor hol?
– A telkünk mögött lévő utcában a központ felé, úgy 500 méterre.
– Akkor miért mondod, hogy a szomszédban?
– Kicsi a falu, – mentegetőzött Kinga. – gyakorlatilag, mindenki szomszéd.
– Mindjárt vége a szünetnek, és még nem mondtál semmit. – bosszankodott Péter.
– Nem olyan egyszerű. Főleg itt az iskolában. Hátha valaki meghallja. Már így is ferde szemmel néznek rám, kis Sherlocknak csúfolnak.
– Szerintem, ez téged, egy cseppet sem érdekel. Most mi ütött beléd.
– Ez most más, ez már igazi bűnügy, csak ki kell derítenem.
– Milyen bűnügy? Már megint bele keveredtél valamibe? – bosszankodott Péter.
– Nem keveredtem semmibe.
Folytatni ismét nem tudta, mert megzavarta őket a felharsanó csengő hangja. A maradék két óra között már nem tudták folytatni a beszélgetést, mert történelem óra volt az utolsó, amire a tanár kiválasztotta Kingát szertárosnak, és ilyenkor a teremet neki kellett, a szünetben felkészíteni a termet. Behordta a megfelelő térképeket, és a tanár által kijelölt szemléltető eszközöket.
Az óra hamar eltelt együtt indultak a busz felé. Alig léptek ki az iskola udvaráról, Kinga megindult, mint akit húznak a sarok felé. Péter gyors léptekkel sietett utána, közben szemével kereset a sietség okát. A sarkon nagy csoportosulást látott, és mindenki mereven felfelé nézett.
– Hova sietsz? – kiabált Péter Kinga után.
– Nem látod, ott valami baj van.
– Na és, mi közünk hozzá.
– Lehet, hogy tudunk segíteni. – kiabált hátra.
Amit Péter mondott már nem hallotta, mert ellenállást nem tűrve furakodott be a bámészkodó tömegbe, és már látta is, hogy mit néznek olyan mereven. Egy férfi ül a háromszintes épület tetején körbefutó párkányon.
– Le akar ugrani. – kapta kezét a szája elé egy testes asszony.
Péter végre utolérte, megfogta könyökét, és próbálta visszahúzni.
– Hova mész? – kérdezte.
– Fel kell mennem. Van nálad ásványvíz? – válaszolta a legtermészetesebb hangon, és már vette le hátizsákját.
– Minek mennél fel? Semmi dolgod ott.
– Nem érted? Nem fogtad fel? Leugrik. Beszélni kell vele. – hadarta Kinga – most adsz vizet, vagy nem?
Mivel Péter erre nem tudott mit mondani, elvette Kinga hátizsákját, a sajátjából pedig kivett egy bontott fél literes ásványvizet.
– Csak ennyi van. – nyújtotta oda Kingának. – Úgy érzem ebből megint baj lesz. – próbálta eltántorítani Kingát az ötletétől.
Kivette a kezéből a vizet, és már indult is a bejárat felé.
– Tudom, mit csinálok. – szólt vissza Péternek.
Futva tette meg a három szintet a lépcsőkön. A tetőre vezető ajtó szerencsére nyitva volt, ezért, csak lassan közeledett az utolsó lépcsőfokokon. Nem akarta, hogy a kint lévő túl hamar észrevegye. Ahogy betájolta felfelé menet, hogy az „ügyfele” az ajtótól jobbra lehet, ezért, szorosan a jobboldali fal mellett haladva, kidugta a fejét a nyíláson. A férfi háttal ült a párkányon.
– Nagyon meleg van kint? – kérdezte. – Nem szomjas? Hoztam ásványvizet.
– Ki maga? – nézett hátra idegesen a férfi.
– Nyugodjon meg, én csak egy középiskolás lány vagyok. Nem akarom zavarni, csak gondoltam, ilyen melegben biztos megszomjazott. Amúgy szólíthat Kingának. Magát, hogy szólíthatom? Nem merek innen kimenni, amíg azt nem mondja, hogy nem zavarom, de addig nem tudom oda adni a vizet. – csacsogta Kinga, ara gondolva, amíg lefoglalja, addig nem ugrik le.
– Gyere ki nyugodtan. – mondta hátra fordulva. – Szólíts Sándornak. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen szomjas vagyok.
– Ha az embernek a testi egyensúlya rendben van, akkor a lelki is helyre áll. – lépett ki, most már, megnyugodva Kinga.
– Tessék, – nyújtotta a nyitott palackot Sándor felé.
– Köszönöm. – vette el a vizet, és jó nagyot húzott belőle. – Az jól esett.
Ekkor vette észre, hogy amíg ivott, addig Kinga is kiült a párkányra.
– Már ketten vannak. – sikoltott lent a testes asszony.
– Te mit csinálsz? – szólt rá idegesen Sándor. – Még a végén leesel.
– De maga is így ül. – nézett rá csodálkozva Kinga.
– Igen, de én le akarok ugrani.
– Miért? – tette fel a kérdést, a lehető leg közömbösen. – Nem valami magas ez az épület, ha leugrik, lehet, hogy csak jól összetöri magát.
– Nincs a környéken magasabb, és különben is, ha fejest ugrok, akkor meghalok.
– Maga toronyugró? – kérdezte Kinga kikerekedett szemekkel.
– Nem. Miért kéne annak lennem.
– Szoktam nézni a sportközvetítésekben a toronyugrást, és azt láttam, hogy a nagyon képzett ugrók is elvétik néha, és nem sikerül nekik teljesen fejjel érkezni a vízbe. Tehát, ha nem toronyugró, akkor honnan tudja, hogy gyakorlás nélkül elsőre sikerül a fejes? – tette fel a kérésözönt olyan sebességgel, hogy közben Sándornak gondolkodni se legyen ideje. – Még nem válaszolt a kérdésemre, miért akar leugrani?
– Túl sokat kérdezel, már zsong a fejem.
– Ezt mások is szokták mondani. Kíváncsi természetű vagyok.
– Félek. – mondta Sándor, minden átmenet nélkül.
– Mitől? Attól, hogy nem sikerül az ugrás?
– Nem. Attól, hogy mi lesz az után, ha nem ugrok? Akkor el kell mondanom a feleségemnek, hogy megszűnt a munkahelyem. – fordult vissza az utca felé, és ijesztően bámult a mélységbe.
– Kirúgták?
– Nem. Én voltam az egyik legjobb munkaerő, ezt a főnök is mindig hangoztatta. Csődbe ment a vállalat, mindenki utcára kerül. A feleségem, terhes a második fiammal, ha megszületik, és nincs munkám, miből élünk.
– Ha leugrik, még nehezebb lesz a feleségének. Egyedül marad két gyerekkel. Gondolja akkor, fel fog nézni magára? Azt mondja, milyen bátor férjem volt! Csak ő lehet ilyen okos, hogy itt hagyott, így egyel, kevesebb szájba kell az ételt előteremtenem. Szerintem forgolódna a sírjában, persze, csak akkor, ha tényleg meghal. Ha pedig túléli, mozgásképtelen lesz, akkor még egy gondot varr a felesége nyakába, aki erről nem tehet.
– Erre nem is gondoltam. – fordult Kinga felé, és egyik lábát visszahúzta a tetőre.
Kinga is testhelyzetet változtatott, szembe fordult Sándorral, és felé nyújtotta a kezét.
– Fogja meg. Bízzon bennem. Tegyük meg együtt.
– Le akarsz ugrani, amikor én már letettem róla? – fogta meg szorosan Kinga kezét.
– Arra gondoltam, inkább a lépcsőn menjünk. Kevésbé veszélyes.
Alig jöttek le egy emeletet, összetalálkoztak két rendőrrel.
– Maguk kicsodák? – kérdezte az egyik rendőr, akinek a váll-lapján több csillag volt.
– Üdvözlöm főtörzs, – szólította a rangján Kinga. – mi vagyunk a toronyugrók, de ma hideg a víz, úgy döntöttünk nem ugrunk.
– Csak én akartam leugrani, de Kinga lebeszélt róla – tette egyértelművé kilétüket Sándor.
– Akkor nincs a tetőn már senki? – kérdezte a főtörzs. Levette a sapkáját, és megtörölte a homlokát. – Szerencsésen megoldódott. Kérem a személyigazolványukat. – váltott hivatalos hangra.
– Nálam nincs semmilyen igazolvány, – tárta szét karjait Kinga. – lent van a hátizsákom az osztálytársamnál.
Sándor már nyújtotta a sajátját, lehajtott fejjel. Érezte, hogy ebből lesz még egy kis kellemetlensége.
– Köszönöm. – vette el az igazolványt a főtörzs. – Fodor László főtörzsőrmester vagyok, a társam pedig, Tóth II. László őrmester. Be kell önöket kísérnem.
– A kislányt minek? – értetlenkedett Sándor.
– Menjünk lefelé. – parancsolta Fodor főtörzs. – Remélem, bilincs nem kell?
– Nem. Mindenben engedelmeskedem.
Az épület bejáratában Kinga jelent meg legelöl. Péter megindult felé, gondolta szüksége lesz a hátizsákjára. Mögötte jött az egyik rendőr, karjánál fogva vezette, az öngyilkos jelöltet. Leghátul a másik rendőr zárta a sort.
– Itt a maradék vized. – nyújtotta Péter felé a majdnem üres palackot Kinga – Add a hátizsákomat, nekem a rendőrökkel kell mennem.
– Letartóztatnak? Mondtam, én, hogy baj lesz ebből már megint. – korholta Péter – soha nem hallgatsz rám.
– Ilyenkor ez a szokásos eljárás, fel kell venni a jegyzőkönyvet. Menj, nyugodtan haza majd holnap mindent elmesélek.
Másnap Kinga majdnem elkésett, épp a tanár előtt esett be a tanterembe. Leült Péter mellé, és elkezdte kipakolni a tanszereit, közben Péter elé csúsztatta a történelem atlaszt.
– Nem történelem óra lesz. – nézett csodálkozva Kingára.
– Tudom. – súgta oda Kinga, talányos mosollyal az arcán. – Nézd, meg mi van benne.
Péter kinyitotta az atlasz, és rögtön a borító alatt egy oklevelet talált, Kinga nevére kiállítva. Arról szólt az okmány, hogy tiszteletbeli túsztárgyalónak nevezték ki.
– Ne mond el senkinek. – súgta Péternek, Kinga. – Azért egy kicsit le is szúrtak.
– Meg is érdemelted, – szögezte le Péter. – de most már figyelj az órára, mert mindjárt itt is leszúrnak, ha még sokat beszélgetünk.
5 hozzászólás
Kedves János!
Olvasom a regényedet, nagyon érdekesen kezdődik, a lány alakja nagyon egyedi, bár nem tudom, hogy a valóságban hogy viselné el egy fiú…
Remélem írod tovább is!
Judit
Kedves Judit
Köszönöm, hogy olvasod. Természetesen folytatom. Vannak olyan fiúk, akik mindent elviselnek a barátság érdekében, és a végén nem csalódnak.
Hamarosan jönnek a további részek, és nem csak érdekes, de izgalmas is lesz. (Ezt elárulom.)
Üdv: FJ.
Kedves János!
Na, itt vagyok! És milyen jó, hogy itt vagyok!
Amikor a segíteni vágyás elkötelezettséggel, gyors helyzetfelismeréssel és lélekjelenléttel párosul, életeket ment meg.
Gondolom, nem ez lesz az utolsó.
Most viszont átsuhant egy gondolat a fejemben, hogy lehet, ilyen lány nincs is.
Mindenesetre, nagyon szimpatikus.
Szeretettel:
Ildikó
Kedves Ildikó
Örülök, hogy olvasod tovább, remélem a végéig nem hagyod abba.
Igazad van, ilyen lány nincs. De pon erről szól az irodalom, a festészet, hogy rávilágítsunk, milyennek kellene lenni az embereknek.
Ha azt írom le ami van, azzal nem javul senki, nem fejlődik a világ a jó irányba.
Ha csak egy valakinek sikerül a mentalitásán, (másokhoz való hozzáállásán) változtatni, akkor már elértem a célt.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Nem szándékszom abbahagyni!
Igazad van! Erre való a művészet. A szándékodat pedig úgy érzem, nagyon jól tudod érvényesíteni, mert erős késztetést érzek, hogy keressem magamban ezt a lányt, mert igen, úgy érzem, így is lehetne élni.
Amikor az uzsonnát elcserélték, eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nincs jelen valami nagyokos, aki leszólja a bolti tejet, vagy a E-k felhasználásával készült péksüteményt, s nem veszi észre, hogy itt a barátság a lényeg. Jelzem, mikor egy nagyokosról beszélek, akkor magamra is gondolok.
Szeretettel és kíváncsian olvasok tovább.
Ildikó