Az öltöny 8. fejezet

8. fejezet

– Cserélünk? – kérdezte Kinga, kihagyva a megszokott felvezető csevegést.
– Mit hoztál? – Kérdezte Péter, jelezve, hogy nem így szokott ez történni.
– A szokásosat. Cserélünk? – kérdezte Kinga, nem rejtve véka alá feszültségét.
– Mi bajod van? – nyomta a kezébe, az otthonról hozott kolbászos zsemlét, mert látta, hogy ma kimarad, rövid évődésük. – Nagyon feszült vagy.
– Eltelt egy hét. – szögezte le Kinga.
– Mióta? – kérdezte Péter, mint aki nem tudja, hogy Kinga a feljelentéstől számolja a napokat.
– Nem történt semmi. – harapott bele mérgesen a szemlébe.
– Mióta? – adta az ártatlant Péter.
– Mit mióta? – nézet rá haragosan Kinga.
– Mióta nem történt semmi? – tette egyértelművé kérdését Péter.
– Már egy hete megtettük a feljelentést, és nem látom, hogy letartóztatták volna a bűnözőket.
– Csak te tettél feljelentést, – szögezte le a tényeket Péter. – én csak veled voltam.
– Figyelem a házat azóta is, de minden folytatódik, ahogy eddig.
– A rendőrség, végzi a dolgát, miért nem hagyod, hogy minden folyjék a megszokott mederben.
– Nem érted? – nézett csodálkozva Péterre, – Amíg folyik a megszokott mederben, ahogy a rendőr mondta. egy csomó gyereknek adnak el kábítószert.
– Még az sem biztos, hogy kábítószer ügylet van a dologban. – próbálta Kingát, szerinte jó irányba terelni.
– Mi lenne? – kérdezte Kinga. – A fiú, akit a megállóban láttunk, egyre sűrűbben jár a házba. Ez szerinted nem aggasztó.
– Lehet, hogy igazad van, de beszéljünk másról. Minek öltözöl az iskola farsangi bálján? – kérdezte Péter, azért, hogy kizökkentse Kingát a bűnüldözésből.
– Szerinted? – nézett vidáman Péterre. – Gyorsan témát váltottál, nehogy azt hidd, hogy nem tudom miért. Eleged van a nyomozásból. Azt hiszed, engem más nem érdekel?
– Nem tudom.
– Mit nem tudsz? Azt, hogy minek öltözöm, vagy azt, hogy engem más nem érdekel?
– Most, hogy mondod, én már semmit nem tudok.
– Sherlock Holmes-nak.
– Mi van? – nézett nagy szemekkel Péter.
– Már úgy is mindenki annak csúfol, akkor, miért ne?
– Szerintem, jó választás.
– Ha már itt tarunk, te minek öltözöl? – nézett Kinga kacéran Péterre. – Egy nagyon drága öltönynek?
– Nem. Hogy jut ilyen hülyeség az eszedbe? – kérdezte Péter sértődötten.
– Nem tudom, – szabadkozott Kinga, – de te imádod az öltönyöket, igaz téged nem csúfolnak Versece öltönynek.
– Én 007-es ügynöknek öltözöm. James Bond, ha ez mond neked valamit.
– Ugye ezt nem sértésnek szántad. Minden James Bond történetet olvastam. Akkor, még is csak öltönyben leszel. Azt mondtad egyelőre nem tartozéka a ruhatáradnak.
– Majd kölcsönzök egyet.

Mivel a szünet végét jelző csengő, fülsiketítően megszólalt, menni kellett, az osztályterembe. Mielőtt a tanár megérkezett volna, Péter még megkérdezte.
– Együtt megyünk a bálba?
Kinga széles mosollyal a szemébe nézett. – Persze, ha értem jössz, szívesen veled megyek.

Hamar elérkezett a hétvége, a bál napja. Péter este hétkor, csengetett Dr. Zoltán feliratú névtábla mellett lévő nyomógombbal. Elgondolkozott, hogy minek a névtábla, amikor más nem lakik itt. Berregett a kapuban az elektromos zár, kinyitotta, és a megszokott léptekkel, ment fel a verandára, mivel sokszor járt már itt, de többnyire, mikor Kinga egyedül volt. Szüleit is jól ismeret, de most úgy érezte, ez nem ugyan az az alkalom, mint máskor. Ez, valahogy, komoly dolognak tűnt a szemében, mert elviszi a lányukat, egy bálba. A ház ajtaja előtt kicsit megállt, hogy összeszedje magát. Olyan érzése volt, mintha leánykérésre jött volna. Mit kellene mondani, ha Kinga apja nyitja ki az ajtót. Még át sem gondolta, már nyitva volt az ajtó, és Kinga állt előtte, talpig Sherlock jelmezben.
– Szia, Holmes vagyok, Sherlock Holmes.
Péter tátott szájal nézett Kingára, mert ha nem ismerte volna, nem kételkedett volna benne, hogy találkozott a nyomozóval.
– Önben kit tisztelhetek? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában, mert látta, Péter tekintetén, hogy sikerült lenyűgözni.
– Bond… vagyok, James Bond, mutatkozott be átvéve a játék menetét.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, – nyújtott kezet Kinga, a játék kedvéért, – remélem, megtisztel azzal, hogy elvisz a bálba?
– Természetesen, hölgyem, bocsánat uram, vagy minek szólítsam? – zavarodott bele a szerepébe Péter.
– Szólíts, aminek akarsz, csak induljunk, már, mert lekéssük az egészet.
Sokan voltak már az önkormányzat nagytermében. Évente egyszer használhatták ezt a termet, mert több ekkora terem nem volt a városban. Mivel a gimnáziumban kevés volt a fiú, ezért együtt tartották a bált a Móricz Zsigmond Szakközépiskolával, ott meg kevés volt a lányhallgató. Próbáltak elvegyülni a tömegben, közben keresték az osztálytársaikat.
– Mi van, nem mertek szétszéledni, ebben a hodályban? – vágódott közéjük Kinga. – Nem harap itt senki.
– Most vagyunk először itt, nem tudjuk, hogy mi a szokás. – válaszolták szinte egyszerre.
– Mi lenne a szokás? Jól kell érezni magunkat. Remélem, van mindenkinél álarc, mert tudjátok, amikor bejelenti, az igazgatónő, hogy elkezdődött a farsang, mindenkinek fel kell venni, és amíg nem szólnak nem szabad levenni.
– Szerintem jó móka lesz. – jegyezte meg Péter. – Mi megismerjük egymást, mert tudjuk, ki milyen jelmezben van, de a többieket nem. Azt sem fogjuk tudni kivel, táncolunk.

Bekapcsolták az erősítőt. A hangszórókból fülsiketítő sípolás töltötte meg a termet. A hang technikus gyorsan lejjebb tekerte a hangerőt. A színpad majdnem tele volt a szakközépiskola amatőr rock zenekarának felszerelésével. Megkerülve a dobfelszerelést a gimnázium igazgatónője, előre jött a középső mikrofonhoz.
– Szeretettel köszöntöm, a Móricz Zsigmond Szakközépiskola, és Deák Ferenc Gimnázium hallgatóit, – kezdte bálnyitó beszédét Takács Márta igazgatónő – az idei farsangi bálunkon. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Fehérgyarmati Önkormányzatnak, hogy ismét rendelkezésünkre bocsátotta, ezt a gyönyörű báltermet.

A beszéd közben a háttérben a zenekar tagjai is elfoglalták helyüket a hangszerek mellett, a vezényszóra várva.

A hagyományoknak megfelelően, – folytatta megnyitóját Márta néni – a tus felhangzása után mindenki vegye fel az álarcot, és amíg nem szólok, nem veheti le senki. Ha álarc nélkül látunk valakit, azt a felügyelő tanárok kivezetik. Az ilyenkor elvárható, és megszokott fegyelmet kérek mindenkitől, de azért ne felejtsétek el, hogy miért jöttünk össze. Azért, hogy jól érezzük magunkat. Jó szórakozást kívánok mindenkinek. – ekkor kiadta a jelszót – Tus!
A teremben lévők, mint egy parancsszóra felvették az álarcokat. Meglepődtek egymásra nézve, hogy mennyire megváltoztatja a külsejüket, ez a kis kelléke a bálnak. Kinga azonnal elfordult a társaságtó, de mielőtt elindult volna Péter megfogta a kezét.
– Hova mész? – kérdezte. – Nem táncolsz velem?
– Megyek, megnézem milyen a felhozatal. – mosolygott az álarc alatt Péterre. – Találsz te magadnak táncpartnert. Attól, hogy együtt jöttünk, nem kell összenőnünk.
Az utolsó mondatot, már távozás közben kiabálta vissza, a táncosok feje felett. Péter egyedül maradt. – Kénytelen leszek feltalálni magam. – gondolta, és elindult a büfé asztal felé. Először talán eszik, iszik valamit, aztán majd csak kialakul valami. Sokan tülekedtek, ezért kis időt igénybe vett mire beszerezte az ételt, és italt.

Éppen háttal állt a teremnek mikor az utolsó korty narancslevet is kiitta a műanyag pohárból. Kidobta a mellette lévő szemetesbe, és indult volna a táncolók felé, de elállták az útját.
– Táncolsz velem, szépfiú? – szólalt meg az utat elálló lány, búgó lágy alt hangon.
Péter megállt a lánytól alig egy arasznyira, a szája majdnem nyitva maradt, mert ilyen gyönyörűséget ilyen közelről még nem látott. Ebből a távolságból, nehéz volt teljes képet kapni, de azért megpróbálta feltérképezni a lányt. Majdnem egyforma magasak voltak, de mikor lenézett, látta, hogy a lány lábán, elég magas sarkú cipő van. Fehér hosszú ruhája testre simuló. Kiemelte minden hajtatát, és domborulatát. Szemét, mint mágnes vonzotta a két formás, mell, ami ekkor már majdnem hozzá ért. Amikor sikerült tekintetét feljebb emelni a csodás domborulatokról, ekkor csodálkozott csak rá, arra, amit az arc helyén látott. A lányon nem olyan álarc volt, mint mindenki máson. Az ő arca egyáltalán nem látszott, mert a szemeket takaró rész lefelé fekete sűrű-szövésű tüll anyaggal folytatódott, egészen az álláig. A szemkivágásokba két hatalmas fekete kabátgomb volt beragasztva, így csak a négy-négy gomblyukon keresztül tudott kinézni Péterre, aki így még a szeme színét sem látta. A fekete arcot lágy hullámos vállig érő szőke haja keretezte. – Biztos, hogy természetes szőke, mert a hajtöve sem sötétebb, minta a többi része. – fejezte be gondolatát, mert közben ismét megszólalt a tünemény.
– Táncolsz velem, szépfiú? – ismételte, meg a kérdést, most már kicsit türelmetlenebben, de melegen búgó hangja nem változott.
– Szívesen, – nyögte ki végre Péter. – engem Péternek hívnak. – tette még hozzá, és előre nyújtotta a kezét.
A lány megfogta, és csak annyit mondott. – Éva vagyok.
Péternek torkában dobogott a szíve, remegett a lába, de megpróbálta határozott léptekkel vezetni a lányt a táncolók felé. A zene szinte el sem jutott a tudatáig. – Hogy lesz ebből tánc? – gondolta, de továbbra is bátornak mutatkozva, vezette Évát. Egyszer csak arra eszmélt, hogy táncolnak, sőt talán ez már a második, azóta, hogy a lány felkérte. A lába kevésbé remegett, már kicsit tudott figyelni a ritmusra, és kezdett felszáradni az izzadtság a tenyerében.
Tánc közben keveset beszélgettek, akkor is, csak jelentéktelen dolgokról. Észre sem vették, hogy elrepült az idő.
A zene hirtelen megszakadt, és felcsendült Márta néni hangja. Mindenki a színpad felé fordult, elengedték egymást a táncoló párok.
– Kedves gyerekek, – kezdte záró beszédét az igazgatónő. – Ismét elérkezett a 11 óra, amikor mindenki leveheti az álarcot, és most üdvözölheti, és megismerheti táncpartnerét. Köszönöm, hogy minden rendzavarás nélkül telt eddig az este, remélem a maradék egy óra is hasonló jó hangulatban telik majd. További jó szórakozást mindenkinek.
A zene ismét felcsendült. Péter nagy lendülettel fordult partnere felé, és ismét kalapálni kezdett a szíve. – most megismerem, ezt a tüneményt. – de itt megakadt a gondolatmenete, mert, az előbb még mellette álló Évát nem látta sehol. Körbe jártatta tekintetét a termen, hátha, csak arrébb sodorta a tömeg, de így sem látta. Átvágta magát az ismét táncolók tömegén, elment egészen a büféasztalokig, ott sem találta. Kiment a folyosóra, a mosdók felé, hátha ott megtalálja Évát. Nyílt a lánymosdó ajtaja, sorban jöttek ki rajta a lányok. Utolsóként Kinga jelent meg, Péter azonnal elé lépett.
– Nem láttál bent, egy gyönyörű szőke lányt? – kérdezte.
– Nem. – válaszolta Kinga, és már indult is a nagyterem felé.
– Biztos? – fogta meg a karját Péter, hogy ne tudjon tovább menni.
– Nem készítettem feljegyzést a bent lévők hajszínéről, de így is emlékszem, hogy nincs bent, szőke lány sem, és nem is volt. – válaszolta Kinga, és ismét indulni akart.
– Meg néznéd még egyszer? – kérdezte Péter, könyörgőre fogva a hangnemet.
– Ha ez megnyugtat, megnézhetem. – mondta, és már nyitotta is az ajtót, hogy bemenjen.
– Fehér hosszú ruha van rajta. – segített Péter, kiegészítve a személyleírást.
Becsukódott az ajtó Kinga mögött, Péter pedig izgatottan várta, hogy visszajöjjön. Pár másodperc múlva ismét kinyílt, egy vörös hajú lány után Kinga lépett ki.
– Na, bent van?
– Nincs, mondtam, hogy nem volt benn szőke lány. Egyáltalán kit keresünk és miért? Ellopta a pénzedet? – kérdezte Kinga, viccesen.
– A pénzemet, nem, – hajtotta le a fejét Péter, és ha nem szégyellte volna, akkor elsírja magát. – csak a szívemet.
– Szerelem, első látásra? – bökte oldalba Pétert, bízva benne, hogy végre ismét mosolyogni látja.
– Nem megyünk haza? – kérdezte Péter bánatosan.
– Még majdnem egy órát lehetne táncolni. Velem még nem is táncoltál.
– Már nincs kedvem. – sóhajtott egy nagyot Péter.
– Jó menjünk, hozom a táskámat, addig kérd ki a kabátokat a ruhatárból.
Pár perc múlva, már kézen fogva sétáltak a buszmegálló felé.
– Ki volt az a lány? – kérdezte Kinga.
– Csak annyit tudok róla, hogy Évának hívják.
– A szakközépbe jár?
– Nem tudom, azt nem mondta.
Kinga érezte, hogy jobb, ha most nem faggatja tovább. Csendben ballagtak tovább.