Az öltöny 9. fejezet

9. fejezet

– Leszállsz velem? – kérdezte Kinga.
– Hol vagyunk? – nézett körbe Péter. – Persze, hogy leszállok. Szerintem úgy illik, hogy ha érted jöttem, akkor haza is kísérjelek.
– Korán van még, csak egy óra múlva kellene haza érkeznem. – nézett az órájára Kinga.
– Nem fognak megszidni, mert korábban jöttél.
– Az biztos, de ezt a plusz időt kihasználhatnák. – válaszolta talányos mosollyal Kinga.
Péter ránézett, és rossz előérzete támadt. Ha így nézett, akkor mindig belerángatta valamibe, ami általában rosszul sült el.
– Mit találtál már megint ki?
– Semmi rosszat, csak sétáljunk még egy kicsit.
– Jó. – egyezett bele Péter. Egy kis sétából talán nem lesz baj – gondolta.
Szótlanul bandukoltak egymás mellett a keskeny járdán. Péter még nem tudta elfelejteni Évát. Kinga érezte, hogy most jobb, ha nem szól. Negyed óra séta után, ahogy tisztult a fejében az Éva okozta köd, eszmélt rá, hogy ismerős a hely ahol járnak.
– Tudtam, hogy nem szabad belemennem ebbe a sétába. – állította meg Kingát, Péter. – Már megint nyomozol, és engem is belerángatsz.
– Nem rángatlak semmibe, csak körülnézünk, aztán haza megyünk.
– Jó, de nem csinálsz semmi hülyeséget. – válaszolta Péter, de a rossz előérzet, görcsbe rántotta a gyomrát.
– Azon a kis utcán a ház mögé tudunk kerülni. – mondta Kinga, és már húzta magával Pétert.
– Minek? – kérdezte, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy baj lesz belőle.
Pár kanyar után, azt vette észre Péter, hogy a megfigyelt ház hátsó kertjében vannak. Szólt volna Kingának, de nem mert. Ha van, valaki a házban meghallhatja ebben az éjszakai csendben. Kinga elengedte a kezét és gyors léptekkel a házhoz osont. Péter már tudta, miért érezte, hogy ebből baj lesz. Vissza egyedül nem fordulhat, ezért a két rossz közül a rosszabbat választva, követte Kingát, aki, már a pinceablak előtt térdelt. Be volt deszkázva, de a réseken erős fény tör utat magának az éjszakába.
– Látsz valamit? – súgta Kinga fülébe.
– Igen, nézd meg te is. – állt fel Kinga, hogy helyet engedjen Péternek.
– Koszos lesz a nadrágom. Mit szólnak a kölcsönzőben?
– Nem kell letérdelned, csak guggolj le, akkor is be tudsz nézni.
Hiába talált volna ki bármit, úgyis be kell nézni. – gondolta Péter – Leguggolt, de benézni, már nem tudott.
– Álljon fel azonnal. – hallotta a háta mögül a felszólítást.
– Menekülj! – kiáltotta Kinga, de folytatni nem tudta, mert hátulról elkapta valaki és erős kézzel befogta a száját.
– Még egy hang, – hallotta közvetlen a füle mellől. – és meghalsz.
Péter, ahogy megfordult, felismerte Kinga fogva tartóját. Őt látták, amikor erre sétáltak első alkalommal, mikor Kinga megmutatta a neki a házat.
– Engedje el azonnal. – kiabált Péter, és megpróbált félelmetesnek tűnni, nem sok sikerrel.
– Miért? Ha nem akkor mi lesz.
– Megyek és hívom a rendőrséget. – válaszolta Péter, és bele sem gondolt, hogy ilyenkor, hova menne.
– Nem mész te sehova. – hallotta a mondatot a háta mögül.
Mozdulni már nem tudott, mert a hanghoz tartozó valaki elkapta a csuklóját, és úgy hátra csavarta, hogy felszisszent a fájdalomtól.
– Hova vigyük őket? – kérdezet a kigyúrt, a később érkezőtől.
– Vigyük őket a pincébe. – hallotta a választ a füle mellől Péter.
Kingának alig érte a lába a földet, úgy cibálta a pince felé a fogva tartója. Péter sem mindig úgy lépett, ahogy szeretett volna, mert őt is erősen cibálták, hátra csavart kezénél fogva. Hamarosan a pincelépcsőn találták magukat. Alulról erős fény világította meg a lejáratot. Az utolsó két lépcsőt átrepülte Péter, mert akkorát lökött rajta, fogva tartója. A lendülettől két térdén landolt a pince földjén. Felállt, és bánatosan megjegyezte.
– Ezt, nem kellett volna, koszos lett a nadrágom.
Lehajolt, és próbálta lesöpörni a térdére ragadt nedves földet. Befejezni nem tudta, mert hátulról lerántották egy rozoga fa székre. Kingát is oda cibálták, és egy másik, hasonló állapotú bútorra ültették közvetlenül Péter mögé.
– Kötözd meg őket. – kapta a parancsot a kigyúrt, akin látszott, hogy nem a gyors észjárása miatt alkalmazták.
– Mit csinálunk velük? – kérdezte.
– Felhívom a főnököt, és megkérdezem, – válaszolta a kevesebb izomzattal rendelkező. – de gyanítom, hogy itt nem sokáig tarthatjuk őket.
Kinga szája már nem volt befogva, mégsem szólt egy szót sem. Feszülten figyelt mindent, ami körülöttük történik. Folyamatosan a menekülés lehetőségén gondolkodott. Ellenállás nem tanúsított, abban bízva, akkor talán nem lesznek velük olyan durvák.
– Kik vagytok? – kérdezte tőlük a kigyúrt.
– Nem látod? Sherlock és Watson a magánnyomozók. – jót nevetve tréfáján, benyúlt a zsebébe, és elővette a telefonját.
– Én Bond vagyok, James Bond. – méltatlankodott Péter.
– Kit érdekel? – rántott egyet a kigyúrt a kötélen, amivel egymáshoz kötözte őket.

– Főnök, van egy kis gondunk. – jelentkezett be a telefonba a „kisfőnök”. – rövid szünet után folytatta. – Van két betolakodónk, de szerencsére, Zolival lefüleltük őket.
– Károly, hülye vagy? – méltatlankodott a kigyúrt, akiről Kinga jelenleg csak virtuálisan létező noteszába már bekerült a feljegyzés, hogy Zolinak hívják. A következő sorba pedig bejegyezte, a másik fogva tartó nevét is. Károly.
– Most elárultad az enyémet is. – vette le a füléről egy pillanatra a telefont.
– Sajnos már tudják a nevünket is. – szólt ismét a mobilba.
– De főnök… figyelte az elhangzó mondatfoszlányokat Kinga. …erről az elején nem volt szó… én nem bántottam még soha senkit… Zolinak is csak az izmai félelmetesek.
Nem tudta befejezni a telefonálást, mert hatalmas robajjal beszakadt a pinceajtó és fülsiketítő kiabálással rohant be két egyenruhás rendőr.
– Rendőrség, mindenki feküdjön a földre, fegyvereket ledobni. – hallotta a kiabálást Péter, és Kinga.
Zoli, és Károly meglepetésében, már hasra is vágta magát, és mindketten kiabáltak.
– Nincs nálunk fegyver, ne bántsanak. – emelték fekvő helyzetben magasra a kezüket, a megadás jeleként.
A két rendőr begyakorlott mozdulatokkal másodpercek alatt megbilincselték mind a kettőt, de felállni nem engedték őket.
– Őrmester, vegye el a telefont tőle, – szolt Kinga a rendőrnek. – most beszélt a főnökükkel, lehet, hogy még vonalban van.
– Már megint te vagy? – nézett rá a rendőr. – mondtam, hogy bízd az ügyet ránk.
– Kikötöznének minket? – kérdezte Péter.
– Csak maradjatok, úgy ahogy vagytok. – szólt a másik rendőr. – Le vagytok tartóztatva.
– Miért? – csodálkozott Péter.
– Magánlaksértés miatt. – válaszolt a rendőrök helyett Kinga.
– Te ezt tudtad? – rántotta meg a kötelét Péter. – Még is belerángattál?
– Van valaki, még a házban? – kérdezte az őrmester.
– Nincs. – válaszolta Zoli készségesen.
A két rendőr, még csak most nézett körbe tüzetesebben.
– Ez komoly fogás. – nyugtázta a látottakat az őrmester.
– Én megmondtam. – mondta Kinga szinte, csak magának. – Két hete tettem a feljelentést, de úgy éreztem, semmi nem történik, azért jöttünk ma ide. Gondoltam, gyűjtünk még bizonyítékot, hátha akkor intézkednek.
– Kislány, – fordult oda Kingához az őrmester. – azt hiszed, hogy beöltözöl egy híres magándetektívnek, magad mellé veszel egy titkos ügynök imitátort, és már meg is oldottad a bűnügyet? Nem is tudod, mekkora bajba sodortad magad, és a barátodat, aki ezek szerint, vakon, és ész nélkül követ mindenhova, komoly bajotok eshetett volna. Ezek az emberek nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Ha mi nem figyeltük volna a házat, már 10 napja, lekötve a nap 24 órájában két rendőr idejét, és nem érünk ide időben, akkor lehet, hogy már nem éltek. Felfogtad? – nézett nagyon mérgesen Kinga szemébe.
– Éreztem, hogy ebből baj lesz. – jegyezte meg Péter.
– Fiam, – nézett most Péterre a rendőr. – férfi létedre, legalább neked lehetett volna több eszed, és visszafoghattad volna ezt a túlbuzgó lányt.
– Nem ismeri őt. – dünnyögött maga elé Péter. – Mondtam neki, hogy baj lesz ebből, de ha ő valamit a fejébe vesz, arról nem lehet lebeszélni. Nagyon féltem ide jönni, de attól még jobban, hogy mi lesz vele, ha nem jövök vele. – vallotta be Péter mindenki előtt.
Szirénázás szakította félbe a beszélgetést. Hamarosan kocsi ajtók csapódtak.
– Itt az erősítés. – állapította meg az őrmester.

Egy óra múlva Kinga és Péter, ott ültek a körzeti megbízott irodában ugyan azokon a székeken, amin a feljelentést tették. Rengeteg kérdésre válaszoltak, amíg arra vártak, hogy a szüleik értük jöjjenek.
– Lehetnétek most Kocsordon, egy cellában a két bűnözővel. Köszönjétek nekem, hogy ide hoztalak benneteket. – korholta őket az őrmester.
– Köszönjük. – mondta egyszerre Kinga és Péter.
– Kinga. – szólította először keresztnevén a rendőr. – Ha tényleg rendőr akarsz lenni, akkor jó lenne elgondolkodnod az ilyen cselekedeteken, mert a rendőrtiszti főiskolán, nem előny a felvételinél, ha valakink priusza van.
– Nyomozó szeretnék lenni. – mondta Kinga.
– Értem, de akkor is arra a főiskolára kell majd járnod. – szögezte le az őrmester. – Most úgy intéztem, hogy csak tanúként voltatok kihallgatva, és nem tettem említést a magánlaksértésről. Örülök, hogy akkor komolyan vettem a feljelentésedet, és megfigyeltük azt a házat. A telefonszám alapján, Pesten, már le is tartóztatták a főnöknek nevezett embert.
– Ismerhetem? – kérdezte Kinga.
– Nem volna szabad elmondanom, de mint leendő kollégának, annyit mondhatok, hogy igen. Az unokája, annak a nem rég elhunyt hölgynek, aki abban a házban lakott.
– Tényleg nem adták el, – mondta Péter. – jól következtettél, a megfigyeléseid alapján.

A szülők megérkezése nem volt túl örömteli, mind a ketten kaptak, már a rendőrségen komoly fejmosást. Dr. Zoltán, még Péternek is szemrehányást tettek, amiért nem tartotta vissza Kingát.
Péter apja válaszolt, helyette. – Kedves doktor úr elég rég óta ismerem a lányát, és nyugodtan állíthatom, hogy még mi sem tudtuk volna visszatartani. Ettől függetlenül megkapja Péter a megfelelő büntetést a történtek miatt.
– Ebben, lehet valami igaza, – enyhült meg a doktor. – de ne legyen olyan szigorú Péterrel. Mi elég sokszor egyedül hagyjuk a lányunkat, mert együtt dolgozunk, és örültünk, hogy van egy megbízható barátja, akivel együtt mennek, és jönnek az iskolából. Ketten nagyobb biztonságban vannak.
– És nagyobb biztonságban tudnak magánlakot sérteni. – mosolyodott el Fazekas Sándor.