Az önzetlen férj

Henriett és hétéves kisfia a sír mellett álltak ezen a borongós őszi délutánon.
Az asszony nem lelkesedett különösképpen az ötletért, hogy a gyereket temetőbe vigye, de úgy érezte, mindenáron ki szeretne látogatni halottjához, és éppen nem tudta kire bízni a fiát. Egyedül hagyni meg nem akarta. (Bár végtére is mindegy lett volna, a szomszédoknak és ismerősöknek így is, úgy is az a véleményük róla, hogy rossz anya.)
Maga a sír fedetlen gránit volt, rajta a felirat: Jakab István, 1973. 03. 18 – 2021. 08. 10. Alatta: szerető férj és apa.
Henriett kitett magáért, a sírkő mindig tiszta volt, igyekezett az időjárás okozta kopásokat megelőzni, már amennyire ez lehetséges. Úgy érezte, jár ennyi a férjének. (Minek is kellett meghalnia? Olyan jó ember volt!)
Ahogy feltámadt a hűvös őszi szél, Henriett szemeiből könnycseppek gördültek az arcára. Nem érdekelte, hogy a fia esetleg meglátja, hagyta, hogy a sírás erőt vegyen rajta. (Különben is, hadd lássa csak, mekkora fájdalmat okozott!)
A kis Viktor megszeppenve állt mellette. Szemlátomást nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Annyit azért megtett, hogy bal kezét anyjának jobb kezéhez érintette, finoman jelezve, hogy mellette áll.
Henriett nem akarta elutasítani a közeledést. Kezébe vette Viktor hideg idő ellenére is meleg kis kezét, s közben igyekezett nem mutatni a belül tomboló vihart.

Szerette is, de ugyanakkor ki nem állhatta a gyerekét. Tisztában volt vele, hogy ez nem túl szép dolog, ennek ellenére nem tudott mit tenni: akárhogy igyekezett másképp látni a dolgokat, nem sikerült. Egyre visszarántotta valami. Egy érzés, hogy Viktornak köze van férje halálához – mégpedig nem is kevés.
Gyakran elgondolkozott rajta, mi minden történhetett volna másképp, ha Viktor nem születik meg.
István nagyon szerette őt, és házasságuk első öt évében gyakran és félreérthetetlenül ki is mutatta ezt. Hetente legalább egyszer elmentek egy előkelő étterembe, ahol nem kellett visszafogniuk magukat. István mindig azt mondta, nyugodtan rendeljen csak, amit akar. Mindent megtett, hogy Henriettnek ne kelljen nélkülöznie: úgy gondolta, ez egy férjnek alapvető feladata és kötelessége. És Henriett tudta, hogy ez örömet okoz neki.
Henriett pedig ragyogott. Nagyon élvezte ezeket az étteremben vacsorázós estéket, és persze ő is kitett magáért. Szívesen főzött otthon. Istvánnak nem kellett attól tartania, hogy munkából hazaérve nem várja meleg étel az asztalon. Ahogy Istvánnak az anyagiak előteremtése, úgy Henriettnek az okozott örömet, ha férjéről eképpen gondoskodik.
És persze ott volt a szex. Nagyon jó volt Istvánnal: Henriettnek volt pár kapcsolata férje előtt is, de ennyire gyengéden és ugyanakkor erőteljesen nem szerette még senki.
Minden szinten tökéletesen működtek együtt.
Egészen addig, amíg…

– Anya, fázom, most már menjünk haza! – szólalt meg váratlanul Viktor, visszazökkentve Henriettet a dicső múltból a szörnyű jelenbe. Nem nézte, hogyan reagál, csak kibuggyantak belőle az indulatos szavak:
– Jól van már, majd megyünk, ha én azt mondom!
Érezte, hogy talán nem kellett volna ilyen gorombán válaszolnia, de nem érdekelte. Kérjen bocsánatot? És Viktor? Ő mikor kér elnézést azért, hogy szétdúlt egy házasságot?
A gyerek keze erre a rázúduló haragra azonnal kicsúszott anyja kezéből. Lehajtott fejjel, szótlanul ballagott anyja mellett a kocsiig, és hazáig meg sem szólalt, csak nézett ki az ablakon.
“Úgy van, helyes!” – gondolta Henriett – “Nehogy már te vidáman éldegélj, miközben én meghalok belül!”
Kárörvendően sandított néha Viktorra a kocsi belső tükréből, miközben vezetett. Legalább ettől kicsit jókedve kerekedett.
Amikor viszont otthon Viktor még mindig bánatosan kullogott a szobájába, erőtlenül behúzva maga mögött az ajtót, Henriett anyai szíve kicsit összeszorult. Jaj, miért is bánik ennyire kegyetlenül a gyerekével? Végtére is, ő nem tehet semmiről…
Megfordult a fejében a gondolat, hogy bemegy hozzá, bocsánatot kérni, de valamiért nem vitte rá a lélek. Inkább leült a konyhaasztalhoz, és csak bámult maga elé. Most ez esett jól.

Emlékei újra elragadták: eszébe jutott az az éjszaka, amikor a hanyatlás elkezdődött. Viktor már egyéves lehetett, és miután a szokásos esti hisztiroham lezajlott, és a gyerek elaludt végre (vagy legalábbis elcsendesedett egy darabig), a szülők fáradtan nyúltak végig a franciaágyon. Henriett úgy gondolta, most végre áldoznak a romantika oltárán, István azonban nem mutatott lelkesedést.
– Most nagyon fáradt vagyok ehhez, szívem – mondta. – De ígérem, bepótoljuk!
Engesztelésül megcsókolta Henriettet, de az asszony valahogy úgy érezte, ebben a csókban sincs meg az a szenvedély, ami kapcsolatuk kezdődő (gyerek előtti) éveit jellemezte. Ennyi lett volna? Kihűlőfélben van?
Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, Henriettnek be kellett látnia, hogy bizony így van. A romantikus vacsorák megszűntek, az otthoni közös együtt töltött esték pedig javarészt a gyerekről szóltak és arról, hogy mennyire fáradtak. Így múlik el egy boldog párkapcsolat?
A szexet is csak hébe-hóba erőltették. Igen, nem túlzás: erőltetni kellett, és az eredmény köszönőviszonyban sem volt az első öt (gyerek előtti!) évben átéltekkel.
Henriett csalódottsága nőttön-nőtt.
Próbált beszélni a férjével erről, de igazán nem tudta, miként közelítse meg úgy a témát, hogy azzal ne okozzon neki fájdalmat. Szerette Istvánt, nem akarta elveszíteni, ezért inkább szépen lassan megszokta a szenvedélytelenséget, sodródott a hétköznapok sivár, unalmas áradatával.

Újra sírni kezdett, ezúttal szándékosan visszafogta magát. Nem akarta, hogy Viktor meghallja, és esetleg kedve támadjon megnézni, mi baja az anyjának. (Bár a temetői jelenet után meglepődne, ha ez a gyereknek eszébe jutna.)
Hogy lefoglalja magát, felrakott a tűzhelyre vizet, hogy teát készítsen. (Kelletlenül bár, de majd Viktornak is visz belőle, mintegy engesztelésül. Nehogy még jobban elterjessze, mennyire rossz anya. Bár végül is, egyre kevésbé érdekelte.)
Éppen forrni kezdett a víz, amikor csengettek.
Henriettnek fogalma sem volt, ki lehet az. Mióta István meghalt, alig akadt látogatójuk. Nem mintha előtte sokan lettek volna. (Főleg, mióta Viktor megszületett.)
Az ajtóban egy régi ismerős állt. Zoltán, István egyik kollégája. Mint mindig, most is elegánsan, ingben és öltönyben volt. Látszott, hogy frissen borotválkozott, szemében ugyanaz a tűz égett, mint amikor Henriett legelőször látta. “Mint egy gyermek, aki tele van szenvedéllyel.” – gondolta mindig róla az asszony.
Zoltán egyik kapcsolata sem jutott el abba a fázisba, hogy feleségül is vegye szíve választottját. Nem mintha nem akart volna megállapodni (Henriettnek többször bevallotta beszélgetéseik alkalmával, hogy bizony nagyon is vágyik erre), egyszerűen csak másképp alakultak a dolgok (Vagy a nők nem voltak túlzottan kitartóak? Henriett erősen erre gyanakodott.).
A viszontlátás kissé szíven ütötte Henriettet. Nem számított rá, és különösen most, hogy ilyen intenzíven törtek utat az Istvánnal kapcsolatos emlékei, nem is kívánt látni senkit, aki megboldogult férjére emlékeztetné.
– Gyere be! – invitálta a lakásba a férfit, igyekezve úgy tenni, mint akinek nincs ellenére a találkozás.
– Igazából nem szeretnék sokat zavarni – szabadkozott Zoltán. – Csak úgy érzem, valamit mindenképpen el kell mondanom neked. Valamit, amit nem tudsz.
Henriett nagyon megijedt. Nem is attól, amit Zoltán mondott, sokkal inkább a hangsúlytól, melyből tisztán érződött, mennyire fontos, jelentőségteljes dologról van szó. Talán olyasmiről, ami majd mindent teljesen más színben tüntet fel, mint korábban…
Következő gondolata az volt, vajon hogy hat majd Viktorra mindaz, amit Zoltánnak olyan nagyon közölnie kell.
A gyerek szobája felé bökve meg is kérdezte:
– Nem baj az, ha ő is hallja?
Zoltán nem szólt rögtön, látszott, hogy alaposan végiggondolja a kérdést. Végül azt felelte:
– Azt hiszem, jobb, ha elmegyünk sétálni ide a parkba.
Henriettnek eszébe jutott a forrásban lévő víz. Elzárta alatta a gázt, majd kissé zavartan így szólt:
– Oké. Mehetünk.
Kötelességtudóan odament Viktor szobájának ajtajához, és bekiáltott neki:
– Viktor, egy kicsit elmegyek sétálni. Nemsokára visszajövök. Addig foglald el magad!
Kicsit tartott attól, hogy a meg nem beszélt temetői jelenet miatt a gyerek duzzogva nem válaszol majd semmit. Fogalma sem volt, mit tenne ebben az esetben. Azt végképp nem szerette volna, ha Zoltán szemtanúja lenne kettejük viharos kapcsolatának.
Szerencséjére azonban a fiú válaszolt. Igaz, csak ennyit: – Jó.
– Nem túl szószátyár – súgta oda Henriett Zoltánnak, mintegy magyarázatul.
Zoltán illedelmesen, de szemlátomást zavartan elmosolyodott.
– Akkor hát, induljunk! – javasolta, és Henriettnek újra az az érzése támadt, hogy itt csakis valami óriási jelentőségű dologról lehet szó.

*****

Zoltánt akkor ismerte meg közelebbről, amikor Viktor körülbelül kétéves lehetett. Istvánnal akkor már szinte nem is próbálkoztak közeledni egymáshoz, így igencsak jólesett Henriettnek, amikor ez a csinos fiatalember érdeklődést mutat az irányába.
Közös horgászáson vett részt éppen férje és Zoltán (Henriett persze nem tartott velük. Egyrészt, mert utálta a pecát, másrészt ott volt Viktor, akit nem akartak magukkal cipelni. És hát, kellett Istvánnak is egy kis lazítás a sok családdal töltött óra után.) Hazaérve István felajánlotta barátjának, hogy maradjon náluk vacsorára.
Zoltán örömmel elfogadta a meghívást. Egész vacsora alatt vidáman cseverésztek, elmeséltek Henriettnek minden apró élményt, ami érte őket a halászaton. Fogni persze nem sokat fogtak, és azt a keveset is visszaeresztették a tóba. (Henriett nem igazán értette, valójában ennek így mi az értelme. Azt viszont látta jól, hogy Zoltánt és Istvánt nagy lelkesedéssel töltötte el az effajta elfoglaltság.)
– És magácskának hogy telt a napja? – fordult váratlanul Henriett felé Zoltán.
Henriett meglepődött a hirtelen érdeklődésen. (Talán el is pirult.)
– Elvoltunk Viktorral – válaszolta halkan. Tudta jól, hogy erőtlen és szenvedélytelen, amit mond, de ha szemére vetik, legfeljebb közli velük, hogy fáradt és kész. Nincs kedve bájcsevegni.
Persze, nem vetette a szemére senki. Istvánon a szokott zavarodottság látszott akkor is, Zoltán pedig úgy viselkedett, mint aki direkt azért van ott, hogy oldja a hangulatot.
– Legközelebb ti is eljöhetnétek velünk horgászni – ajánlotta épp a vendég, mire Henriett egyre kényelmetlenebbül kezdte magát érezni.
Zoltán nem is erőlködött többet. A vacsora további része javarészt csendben telt, néha egy-egy apróságot megvitattak (mint bevásárlás, munkahelyi nehézségek meg hasonlók).
Vacsora után azonban, mikor István épp a fürdőszobában tartózkodott, Zoltán hirtelen a mosogatáshoz készülődő Henriett mögött termett, és megszólította az asszonyt:
– Segítsek mosogatni?
Henriett úgy érezte, kezd sok lenni neki a férfi közeledése. Egyfelől. Másrészt viszont valahol, lelke legmélyén élvezte, és tetszett neki, hogy valaki újra felfedezte benne az embert.
– Azt hiszem, azzal segítesz, ha nem segítesz – próbálta humorral elütni a kérdést. Zoltán vette a lapot.
– Hát jó, ebben lehet valami. Múltkor is az volt, hogy miután elmosogattam, hogy Orsinak ne kelljen vele vesződnie, végül mégis át kellett mosnia újból mindent, annyira silány munkát végeztem.
Henriett szája mosolyra húzódott.
– Na, ezt már szeretem – lépett közelebb Zoltán. – Jól áll neked a mosoly.
Valami elindult akkor kettejük közt, Henriett ezt tisztán érezte. Mivel Istvánnal szinte már nem is éltek házaséletet, az asszonynak felettébb jólesett egy férfi közelsége, aki ráadásul bókol is neki.
Sejtése beigazolódott, és ami aznap elindult, tovább bontakozott a későbbiekben. Először sétálni hívta Zoltán (szigorúan barátilag!), később vacsorázni is elmentek kettesben. Istvánnak azt mondta Henriett, hogy egy régi barátnőjével tölti az estét.
Pár hónap múlva, amikor épp az étteremből hozta haza Zoltán a nőt, megtörtént köztük az első csók. A közeli parkban váltak el (ahová most, annyi év után is mentek, megbeszélni azt a nagyon fontos dolgot), hogy ne legyenek túlságosan szem előtt. Ekkor már izzott a levegő körülöttük, és mindketten tudták, hogy csak idő kérdése, míg kibontakozik a szerelmük.
A csók hosszú volt és szenvedélyes. Úgy tűnt, el sem akarják egymást engedni. (Henriett kifejezetten azt érezte akkor, szeretné megállítani az időt, lehetőleg mindörökre.)
Aztán mégis menniük kellett, mert hát ott volt Viktor és István. Bár nem akaródzott hazamenni, de mégiscsak velük volt egy család – még ha olyan is, amilyen…
– Foglalok szobát hétvégére – mondta Zoltán, még mielőtt útjukra indultak.
– Rendben – felelte Henriett. Pillangók repkedtek a gyomrában, úgy érezte magát, mintha ismét tinédzser lenne, és az első szerelmével bimbózna éppen a románc.
Azon az ominózus hétvégén meg is történt a dolog. Attól kezdve pedig titkos szeretőkké váltak, ami külön izgalmat hozott Henriett életébe. Az asszony kivirágzott, és ettől odahaza is teljesen más lett a légkör.
Bár a korábbi szenvedélyes kapcsolatuk nem tért vissza a férjével többé soha.

*****

István betegsége, majd váratlan halála volt a fordulópont. Az éppen zajló világjárvány áldozatává vált Henriett férje. Annyira megviselte a szervezetét a vírus, hogy két hét alatt el is vitte szegényt.
Ettől kezdve Zoltánnal egyszersmind megszakadt a kapcsolata. Mivel románcukat mindvégig sikerült titokban tartani, mindketten úgy érezték, illetlenség lenne folytatniuk.
Ennek már két éve volt, és Henriett lelkében most Zoltánt újra látva még erőteljesebb lett a tomboló vihar.
– Nem értem, miért vagy most itt – mondta ki az asszony egyszerűen és őszintén.
Zoltán nem sértődött meg, minden bizonnyal tisztában volt vele, mennyire kellemetlen a helyzet, és talán az időzítés is.
– Úgy érzem, el kell neked mondanom valamit – ismételte meg korábbi szavait a férfi. Azonban látszott rajta, hogy a tényleges közlésbe igencsak nehezen vág bele.
– Hát akkor essünk túl rajta – javasolta Henriett. Úgy érezte, jelen pillanatban még otthon is szívesebben lenne, a konyha magányában, duzzogó fiával egy fedél alatt, mint Zoltánnal, aki elveszett nőiségére emlékeztette.
– Valószínűleg nem lesz kellemes, amit mondani fogok – vágott bele végre a férfi. – Kezdeném azzal, hogy István végtelenül jó ember volt.
Henriett lehajtotta a fejét, szívét újra a gyász mardosta.
– Tudod, Heni – folytatta Zoltán -, amikor Viktor megszületett, István nagyon boldog volt.
Látta, hogy Henriett legszívesebben félbeszakítaná, de kezével még idő előtt leintette.
– Légy szíves, hallgasd végig, amit mondok – folytatta határozottan. – Nem mondanám el ezt, ha nem lenne fontos.
Nagyot nyelt, vett egy mély levegőt, és lassan, átgondoltan tovább beszélt:
– Boldogan újságolta, hogy a fia egészséges, és hogy mindketten jól vagytok. Tervezgetett, Heni! Nézegette a családi házakat. Igen, el akart költözni veletek a betondzsungelből. Úgy érezte, végre révbe ért az élete.
Látta, hogy Henriett értetlenül, gúnyosan néz rá. Valóban az volt: az asszonynak az járt a fejében, hogy ha úgy igazán révbe ért, miért van az, hogy épp akkor kezdett megromlani az egész kapcsolatuk.
A férfi ezt látva így folytatta:
– Nézd, tudom, hogy most mire gondolsz. Elmagyarázom. Azt nem tudom, hogy pontosan mikor kezdődhetett, de egy nap István a tanácsomat kérte. Tudod… Gondjai voltak… Odalent.
Henriett ezen elcsodálkozott. István sosem mondta neki.
Zoltán láthatta rajta a meglepetés erejét, mert így szólt:
– Gondoltam, hogy neked nem szólt róla. Tudod, István nem szerette, ha gyengének tartották. Mindig erősnek akart látszani, még akkor is, amikor nem volt az. De azt bizton állíthatom, nagyon bántotta, hogy neked nem tud örömet okozni.
Henriett megállt, mélyen Zoltán szemébe nézett, és kérdőre vonta a férfit:
– Micsoda? Ti kibeszéltétek a szexuális életünket? Jobban mondva… Annak hiányát?
Aztán elgondolkozott, és hozzátette:
– Igazán elmondhatta volna. A felesége voltam, és tudta, hogy szeretem.
– Igen, ez igaz. De büszke volt, és nem szerette volna, ha gyengének tartod. Ezért aztán…
– Kockáztatta a kapcsolatunkat azért, hogy ne tűnjön a szememben gyengének – fejezte be a mondatot helyette Henriett.
– Igen – bólintott Zoltán. – Elhagyni nem akart, de valóban, ő is tudta, hogy te bármikor dönthetsz úgy, hogy kilépsz a kapcsolatból. Ezzel tisztában volt, és vállalta a kockázatot. Azt viszont nem tudta elnézni, hogy te szenvedsz.
– Nemigen tett ellene semmit – felelt gúnyosan Henriett, és karba tett kézzel sétált tovább Zoltán mellett.
Most a férfi állt meg. Látszott rajta, hogy nehezére esik Henriett szemébe nézni, mégis kényszerítette magát.
– De igen – mondta. – Tett.
Henriett összevont szemöldökkel nézett rá.
– Először nem akartam belemenni – folytatta Zoltán. – Amikor megkért, hogy vigyek örömet az életedbe, kiröhögtem. “Hogy képzeled? A barátom vagy!” – mondtam. De aztán…
– Hogy mi van? – tört ki hangosan Henriett. Többet nem tudott mondani, forrt benne az indulat. Csak megismételte kisvártatva: – Mi van?
Zoltán ekkor már roppant kellemetlenül érezhette magát, ennek ellenére folytatta:
– Sajnálom, Henriett. Úgy éreztem, el kell ezt mondanom neked. Tartoztam ennyivel Istvánnak. Ő nagyon jó ember volt, mint már mondtam. Az volt a legfontosabb számára, hogy te boldog legyél. Engem pedig elragadott a hév. Bevallom, kicsit izgatott, hogy engedélyt kaptam a barátomtól, hogy boldoggá tegyem a feleségét. Meg aztán, szimpatikus is voltál ne…
Henriett ekkor pofon ütötte.
– Megérdemlem – mondta szégyenkezve, lehajtott fejjel Zoltán. – Sajnálom. Most jobb lesz, ha megyek.
Henriett ott állt feldúlva, meg sem tudott szólalni.
– Kérlek, ne gondolj Istvánra haraggal! – mondta még távozóban Zoltán. – Jó ember volt.
– Tűnj innen! – sziszegte Henriett, azzal sarkon fordult, hátra se nézett. Hazaviharzott.
Első útja a konyhába vezetett. Ott járkált fel-alá, zaklatottan. Nem tudta helyére tenni magában mindazt, amit megtudott. Két férfi, akit szeretett – és mindkettő hazudott neki. És még volt képe idejönni!
Nagy haragjában észre sem vette, hogy Viktor ott áll a konyhaajtóban, valamire mintha várna.
Amikor megpillantotta a fiát, Henriettben a megértés szikrája gyúlt fel egyszeriben: hiszen voltaképpen ebben az egész történetben Viktor a legkevésbé hibás. Ő mégis rá vetítette ki minden haragját és neheztelését…
Hirtelen nem tudta, mit is mondhatna a gyereknek. Csak álltak ott, egymással szemben, némán, mozdulatlanul.
Végül Viktor volt az, aki erőt vett magán, és törékeny, elcsukló hangon megszólalt:
– Anya, te nem szeretsz engem?
Ahogy ezt kimondta, Henriettben valami elpattant. Zokogásban tört ki, és most már végre mozdulni is tudott: életében először odament Viktorhoz, és szorosan magához ölelte. Közben könnyek között ismételgette: – Ó, dehogynem szeretlek! Nagyon-nagyon szeretlek!