Olyan kicsi volt a helység, hogy rajta kívül csak egy ember fért el, és az is csak nehézkesen. Általában a kis asztal mögött üldögélt háromlábú székén, és mosolyogva hallgatott. Közben az órákat nézte maga körül. Nem tudott dönteni, melyiket választaná, ha egyszer neki is lehetne egy. Mindegyiket szerette, ismerte a belsejét, és a hangját. Mikor valaki betévedt hozzá, hogy megvegyen egyet, utána napokig gyászolta. A finom, állandó ketyegésekből hiányzott egy hang.
Ilyenkor bánatosan ült, hosszú, ősz szakállát simogatta, és motyogott magában. Aztán felállt, a kirakathoz totyogott, és kilesett az órák közül. Mintha valahol meglátná a ketyegő gazdáját. Később visszaült a helyére, és hagyta, hogy a füle megint befogadjon minden apró kattogást. Újra belemerült a zenébe.
Egyszer, egy borús délutánon ebből a nyugalmas merengésből szakította ki az ajtócsengő csilingelése. Egy nyolc-kilenc éves fiúcska lépett be az ajtón, és egyik lábáról a másikra dőlve, félénken megállt az ajtóban. Arca piros volt a sírástól. Az órás kíváncsian nézett fel. Rögtön kiszúrta a fiú kezében a csomagot. Valami nagyobb dolog volt, agyonhasznált rongyokba csomagolva. Percekig méregették egymást, azt várva, hogy a másik megszólal. Aztán a fiúcska megszeppenve kifelé indult, de az öreg hirtelen intett neki, hogy lépjen közelebb. Ő pedig tágra nyílt szemmel odalépett az asztalhoz, de továbbra sem szólalt meg, és a csomagot szorosan magához ölelte.
– Mit hoztál? – kérdezte az órás.
A rongyok lassan az asztalra vándoroltak, és az apró kezek szelíden kibontották őket. Egy ósdi, két lábon álló, otromba órát rejtettek, aminek a kerete bronzszínű volt, és táncoló angyalok voltak belegravírozva.
– Beteg – mondta a gyermek, és megint elpityeredett.
Az öreg a kezébe vette, és egészen megilletődve nézett hol az órára, hol a gazdájára.
-No, ha beteg, meggyógyítjuk! – szólt, és kedvesen hunyorított.
Miközben a mester elmélyülten dolgozott, a fiúcska egy darabig aggódva figyelte, ahogy feküdt a sebészkés alatt a barátja, de mikor látta, hogy jó kezekben van, megnyugodott. Körbetekintett, majd’ minden órát szemügyrevett, és azt gondolta magában, hogy hiába van itt ennyi csodaszép ezüst és arany ketyegő, azért mégis az övé a legszebb.
Közben az órás lopva a fiúra tekintgetve gondosan dolgozott. Nem volt könnyű munka: a rugó ment tönkre, majdhogynem pótolhatatlan alkatrész. Manapság már senki nem használ ilyet. Valahol a fiókja legmélyén talált egy használható darabot. „Talán pont ennek a kisfiúnak maradt itt” – gondolta.
Hamarosan elkészült vele. Már épp visszacsomagolta volna, de aztán meggondolta magát, és felemelte. A fiúcska közelebb lépett, és kíváncsian nézett. Az öreg pedig a füléhez szorította az órát, és így szólt:
– Hallod? Megint dobog a szíve. Még épp időben hoztad! – mondta, és kacsintott.
A gyermek arca felragyogott, kivirult, mintha az ő szíve is most kezdett volna el dobogni. Megint magához szorította a vidáman tiktakoló órát, aztán hátat fordított, és kiszaladt az ajtón. Sokáig csilingelt utána az ajtócsengő.
Az órás felállt, és a kirakathoz lépett. Még épp elkapott egy hálás mosolyt, és addig nézett a boldog kisfiú után, amíg csak láthatta. Akkor pedig visszaült a háromlábú székre, és megpróbált a kedves ketyegésre figyelni. De most valahogy nem tudott elmélyülni benne. Csak a saját szívének öreges dörrenéseit hallotta. Büszkén dobogtatta a mellkasa falát. Ha akarta, sem tudta volna elnyomni a feltörekvő gondolatot, hogy megmentett egy életet.
2 hozzászólás
Ez nagyon aranyos! A kisfiú és az öreg órás rögtön belopta magát a szívembe. Na meg az óra az angyalokkal!
Tényleg nagyon aranyos történet, olyan, mintha megtörtént, igaz dolog lenne. A büszkeség egy különös formája jelenik meg benne, amikor az alkotás tesz büszkévé valakit. Szép gondolat, szépen megírva, gratulálok!
Hanga