Az öreg fa

– De apuska, jobban is vigyázhatna az unokájára! – szólt Józsi bácsinak tettetett felháborodással, de közben mosolyogva az egyik menye. – Még a végén leesik a fáról.
– Azért gyerek, hogy ficánkoljon – legyintet Józsi bácsi, majd a közelben ugrándozó másik unokájára kacsintott – Mássz fel te is, és mondd meg a Bencének, hogy mit mondott az anyja!
– De papa, mi lesz ha elszakad a ruhám? – kérdezte kicsit kétségbeesetten a fiú.
– Bolond beszéd, majd megvarrja akkor a Margit. Gyere csak, segítek felmászni – azzal már kapta is el a karját.
Margitnak – azaz inkább Margit néninek – és Józsi bácsinak három felnőtt gyerekük, és összesen hét unokájuk volt. Minden hétvégén összejöttek a házuknál, megbeszélték a heti történéseket, a család ügyes-bajos dolgait. Ha jó idő volt, akkor Józsi bácsi fogta a kis sámliját, kiült az öreg cseresznyefa alá, és maga köré hívta az unokáit. Nem is hívta, hanem csak nézte ahogyan vidáman játszanak körülötte, ők pedig szerettek a közelében lenni.
Ezalatt Margit néni a konyhában sürgölődött a lányával és a két menyével, miközben a három férfi a ház körül tett-vett, esetleg segítettek nekik, ha kérték.
– Te Sanyi – fordult az egyik fiához Józsi bácsi -, hol hagytátok a Zsuzskát?
– Mindjárt jön, csak elhozza a barátját is.
– Hogy kit? Az anyja, már akkora lenne az a lány?
Zsuzska volt a legidősebb unoka, és pont abba a korba ért, amikor őt is kezdték érdekelni a fiúk, és a fiúk is kezdtek érdeklődni utána.
Józsi bácsi pont egy tálkába szedett cseresznyét, amikor meghallotta a lány hangját:
– Szia papa! – majd amikor felé fordult, akkor folytatta – Ez itt a barátom, Krisztián.
– Látom – mondta, miközben alaposan vizsgálgatta a fiút, aki Zsuzska kezét fogta.
– Csókolom Józsi bácsi! – szólalt meg végül a fiú, kissé megszeppent hangon.
– Az apád úristenit, te legény! – mordult rá erre – A Zsuzska kezét fogdozod, közben meg csókolomozol engem? Hé Margit, gyere csak! – kiáltott be a házba, majd odanyomta a félig teli tálkát a riadt fiú kezébe.
– Na, mi lesz már? – folytatta, amikor látta, hogy Zsuzska és Krisztián értetlenül állnak vele szemben. – Cseresznyézzetek!
Margit néni addigra már tudta, hogy mi fog történni ezután. A konyhában a menye már elmondta neki, hogy Zsuzska el fogja hozni a barátját, és az ablakon keresztül látta azt, hogy a férjura hogyan fogadta a fiút. Ezért amikor kiment, akkor vitt magával egy üveg bort és két poharat, letette a fa alatti asztalra, majd visszament a házba.
– Gyertek ide! – intett aztán Józsi bácsi Zsuzskának és a fiúnak.
– Ha már így alakult fiam, akkor meg kell innunk a pertut! – azzal mind a két poharat megtöltötte, és az egyiket odanyújtotta Krisztiánnak – Egészségedre, szerbusz fiam! Fenékig!
– De papa! – sietett Krisztián segítségére Zsuzska, aki azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. – Ez meg mit jelentsen?
– Mit, mit? – csodálkozott Józsi bácsi, aki az imént már fenékig ürítette a poharát. – Azt, hogy ezután a legény nem azt mondja nekem, hogy elvihetem-e az unokáját Józsi bácsi, hanem azt, hogy viszem az unokádat vén lókötő!
– Te meg idd már meg azt a bort, mert a végén még kilöttyenik – veregette meg barátságosan a fiú vállát, amire pár csepp tényleg kiloccsant a földre.
Eközben a konyhából Margit néni és a szülők mosolyogva nézték az eseményeket, látták azt, ahogyan Józsi bácsi és a fiú lassan összebarátkozik.
– Szép nagy – mondta Krisztián, miközben a fa lombját figyelte.
– Igen, szép naggyá, gyümölcsözővé nőtt. Még az én öregapám ültette, ez az ő fája – válaszolta Józsi bácsi, miközben Zsuzskát és Krisztiánt nézte.

*

Az öreg Jóska bő, buggyos nadrágban és meztelen felsőtesttel kaszált, miközben a nap égette a szikár hátát. Szerette hallani a kasza ütemes suhogását, a gabona zizegését, az orrába áramló kalász illatát.
– Jöjjön Jóska bá, ebédidő.
Letelepedtek a lovaskocsi árnyékába, majd elővették az aznapi betevőt. Szinte mindenki szalonnát, kenyeret vagy cipót evett. A demizson kézről kézre járt, mindenki jó nagyot húzott belőle.
Az öreg Jóska lassan, nyugodtan szelt a szalonnájából, tört a kenyeréből, miközben hosszan nézte a gabonamezőt, felette a kéklő eget.
Emlékezett a gyerekkorára, amikor a tarlón futkározott, majd az első kaszavágására. Eszébe jutottak a fiatal, ifjú évei is, amikor a menyecskéket a búzatáblába vitte, a lakodalmára, amikor esett az eső. Még ma is érzi a kipárolgó, nedves föld bizsergető szagát.
Emlékezett egyetlen gyermeke keresztelőjére, ahogyan a falu egész népe üdvözölte őket ezen a nagy eseményen. És felrémlett előtte a harang hangja, a hantok kopogása, amikor temették a feleségét.
Nekitámasztotta a hátát a kocsi kerekének. A szekér a fiáé volt, aratások idején ő volt az egyik, aki hordta befelé a levágott gabonát.
Amint kezdett enyhülni a nap forrósága, folytatták a kaszálást. Napnyugtakor fejezték be, olyankor tért haza mindenki. Az öreg és a fiatal Jóska együtt, a szekéren mentek haza, majd tértek nyugovóra a roskatag házukban, aminek az udvarában egy öreg cseresznyefa állt.

*

Vasárnap az Isten napja, akkor senki sem ment dolgozni. A két Jóska, a fiatal felesége és a gyerekük, a kis Józsi, felvették a tiszta ruhájukat, majd együtt mentek templomba, a misére.
A felnőttek mélyen hívők voltak, ezt akarták elplántálni a kis Józsiban is, aki szintén istenfélő volt, de amellett nagy csibész is. Ezen kívül ő volt az, aki továbbvihette a család nevét, abban az időben furcsa módon, az öreg és a fiatal Jóskának is csak egyetlen gyerekük született.
Amikor hazaértek az istentiszteletből, akkor mindannyian levetették a tiszta ruhájukat. A ház asszonya elkezdte készíteni az ebédet, a fiatal Jóska a házban, az öreg a ház körül kezdett dolgozni. A kis Józsi pedig meg sem várta az ebédet, eltűnt a vidéken vagy a faluban.
Így csak hárman ültek az asztalnál, de ez mindennapos volt, tudták, hogy a kis Józsi csak akkor kerül elő, ha már lement a nap. Csendben kanalazták a levesüket, soha nem szoktak evés közben beszélni az asztalnál. Amikor befejezték, akkor az asszony leszedte a terítéket, és magukra hagyta az apát és a fiát.
– Mostanában messzi vidékeken is megfordulok, apámuram – szólalt meg a fiatal Jóska.
Az öreg szúrós szemmel, rezzenéstelen arccal figyelte. Tudta, az emberek arról beszélnek, hogy máshol talán jobban boldogulnának, mint ezen a vidéken. Mindig, mindenki a boldogulásban bízik, régen is ez volt, most is ez van.
A fia sokfelé jár a szekerével, sok mindent lát, hall, így az öreg tudta azt is, hogy erről akar beszélni vele.
– Jártam egy távoli faluban, az ország egy messzi részén.
Az öreg továbbra is némán nézte.
– Gyárakat építenek a közelükben. Egész évben tudnak dolgozni, pénzt keresni.
– Az Isten ege alatt? – rándult meg egy arcizma az öregnek. – Az éltető anyaföldön?
– Nem, apámuram. A gyárban, hatalmas épületekben, gépek mellett.
Az öreg arca ismét mozdulatlanná dermedt.
– A faluban van egy nagy, gondozott parasztház, ami a mienk lehetne.
A fiatal Jóska továbbra is egy néma, mozdulatlan emberhez beszélt, de tudta, hogy a szavai nagyon is eljutnak az öreghez.
– A minap a Kovács Pista bával borozgattunk – folytatta – Hamarosan megint új poronty érkezik hozzájuk. Már így is sokan vannak náluk, de nincs üres ház a faluban.
Most ő hallgatott el, a csend nyomasztólag hatott kettejük közt. Sokáig némán nézték egymást, majd a fiatal Jóska felkelt az asztaltól, kiment, folytatta a házban a munkát.
Az öreg csak sokára kelt fel, kiment az udvarra, elővette a kapát, ő is folytatta a munkáját, a kert művelését. Estig meg sem állt, csak akkor pihent meg, nem messze a cseresznyefától.
Nézte a porhanyós hantok közt a formás sorokban nőtt növényeket, a rendezett udvart, a cseresznyefát. Az is, akárcsak ő, öreg és kérges volt. Nem nőtt nagyra, soha sem volt rajta bő termés, de azt a keveset mindig megteremte, akármilyen volt is időjárás abban az évben. Lehetett kemény fagy, hideg tavasz, jégeső, vagy jöhetett bármilyen csapás, azt a pár szemet mindig megadta.
Látta, ahogy a kis Józsi berohan a kapun, sietve belopózik a házba, hátha nem veszik észre, de ez soha sem sikerült neki. Hallotta a dorgáló szavakat és a kis Józsi esdeklő, ugyanakkor élettel teli hangját.
Az csengett a fülében, amikor visszanézett az öreg cseresznyefára, aminek a tövében egy csemete sarjadt.

*

– Tényleg az öregapád ültette? – Kérdezte érdeklődve Krisztián Józsi bácsit.
– Bizony, fiam! Ezt még akkor ültette, amikor áttelepültünk ide.
– Miért, nem itt éltetek előtte?
– De nem ám! Még én is gyerek voltam akkor, amikor idejöttünk – mesélte kedélyesen, ugyanakkor időnként elgondolkodva Józsi bácsi – Az ország egy távoli részében éltünk addig. Az öregapám a parasztszerszámain kívül nem hozott semmit, csak ezt az egy fát. Azt elültette ide, ápolgatta, vigyázott rá folyton, nehogy az idegen földben elpusztuljon. És látod, milyen szép nagy, terebélyes lett. De ezt ő már nem láthatta.
– Miért, mi történt vele?
– Az ideköltözésünk utáni tavasszal magához rendelte a Teremtő. Csak azt látta még, hogy a munkája nem volt hiábavaló, a kis csemetén akkor már megjelentek az első rügyek. Hazavittük, abban a földben temettük el, ahol született, ahol élt.
Rövid, néma csend telepedett közéjük, de Józsi bácsi vidáman folytatta:
– De ez az öregek dolga fiam. Neked a legnagyobb gondod most a Zsuzskára legyen!
Azzal beballagott a házba, otthagyva a fiatalokat az immár öreg fa alatt.

***