Az öreg ház

Egy régi, elhagyott házban mindig jelen van valami megfoghatatlan szívszorítottság, valami mélyről jövő, elfojthatatlan lelkifurdalás. Az idő áttörhetetlen falain csak az emlékek szivárognak keresztül, de onnan vissza soha semmi. Ottlétünkkor vigasztalhatatlanságot érzünk, mert mi még annyi mindent adnánk neki, de tudjuk, tőle már semmit sem kaphatunk többé. Mennyi-mennyi játékóra meleg, páradús pillanata, vagy ágynak döntő gyermekbetegség néhány napos ábrándozó időtlensége zsúfolódik öreg falai közé. A boldog „rég volt”, s a zaklatott jelen önpusztító gondolatokkal mérgezett disszonanciája hat rád egyszerre, mikor ott vagy.

A polcokon, a szekrények ajtajai mögött, a résnyire hagyott redőnyökön átszüremkedő félhomályban ott reméljük még a sok leves illatú délelőtt játszi nyugalmát, a hűs, lakásba rohanó, heves délutánok ölelését, a hajdani esték tova tűnt meghittségét, pedig rögtön érezzük, hogy a szag, mely orrunkat megcsapja nem más, mint a visszavonhatatlan elmúlás konok egyértelműségének kérlelhetetlen bizonyítéka. Innen már mindenki elment. Egyesek a sírba, mások máshová, felnőttet játszani, soha vissza nem jönni. Az idő, bár máshol szalad, itt megállt, szagot eresztett, s a falak sápadtan bámulják a hűtlent, ki néha még valamiért rájuk zörgeti a kulcscsomóját. Nyomasztó ez az időtlenség. A sötét zugok rejtekéből lábunk elé gyűlnek az elmúlt évtizedek. Megszólalnak a poros könyvek, a rég nem használt csillár, a szekrény tetején álló örök mozdulatlan borosüveg. Mintha azt kérdeznék csendesen: hát visszajöttél? Hogy megy sorod? Talán még válaszolsz is halkan mielőtt ablakot nyitsz. Igen, válaszolsz. Magadban bizonyosan, anélkül, hogy megszólalnál. Szemeddel keresed a szoba padlójának ismerős repedéseit, egy-egy régi kép helyét a falon, s türelmetlenül próbálsz magadba szívni valamit abból az atmoszférából, mely pedig veled együtt költözött el annak idején. Hajdani kacagások harsány zenéjét akarod hallani, de csak borzas tollú verebek csivitelése hasít bele néha a halott csöndbe. Rémisztő, hogy mennyire üres tud lenni egy ház az emberi lelkektől megfosztva. Tárgy csupán. Senkié. Már a tied se. Örök ravatal.

Szomorúan áll, s magányosan. Rajta ül az enyészet, de mégis benne sejlik, mi valaha az életet jelentette. Még mindig visszaködlik az, ki régen te voltál. Benne szorultál, s érzed, már mindent visszacsinálnál, ha nem lenne kétségbeejtően késő. Talán kényelmes időutazóként, néhány percre egy otthagyott kis sámlira ülsz, s magad sem tudod, hogy mire, de vársz. Fülelsz. Nézelődsz. Hallgatózol. Hangulatképek születnek körülötted. Felderengő idill, csöndes délutáni kábulat, mikor elméd megbékél, s elidegenít mindent, mi nem idevaló: a zajt, a várost, a munkát, a kínlódást.

De mindez csak egy röpke pillanat, majd a múlt elillan, s te bezárod magad mögött az ajtót. Visszanézel és tudod, idegen vagy. Az öreg ház már nem adhat neked semmit. Gazdag, érdeklődéssel teli gyermeklelked nem kísér el a hazaúton. Örökre ott maradt egykor.

Akárhányszor visszamész, ugyanezt érzed. Sajgó, soha be nem gyógyuló seb az öreg ház nyomorúsága. Lelked ki nem egyenlíthető tartozása. Önmarcangoló éned egyetlen menedékének végleges elveszítése. Személyes édenkerted eltékozlása.

Ahogy az öreg ház pusztul, úgy pusztulsz te is. Szimbólum, sorsod tükre. Ha lebontják is látni fogod, mert magadban sohasem bonthatod le. Te magad vagy az öreg ház. Ha elsietsz onnan, magad elől menekülsz, ha visszatérsz, magadat keresed. Ha javítgatod, talán a lelkedet is kezeled.

Az öreg ház örökké jelenlévő. Elkísér, míg élsz. Benned lakik, mint ahogyan egykor te laktál benne. Tökéletlenségedre figyelmeztet, s elhagyatottságával óva int. Azt mondja: ne csak változz, de javulj és becsülj is! Neked áll még az öreg ház, hogy folyton visszatérhess, hogy benne és általa megtalálhasd mindenkori önmagad.