Nyolcadik fejezet
Ian hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, és megpróbált aludni. Egyáltalán nem volt könnyű, sőt, hirtelenjében lehetetlennek érezte, de nem adta fel. Ekkor valaki megkopogtatta a vállát. Kinyitotta a szemét, és egy csinos, uniformisba öltözött szőke lányt pillantott meg. Jól tudta, hogy az a lány a másodpilóta, de csipkelődős kedvében volt, ezért gyorsan a szavába vágott.
– A halat nem szeretem, legyen inkább a másik menü.
A nő elmosolyodott, de mikor megszólalt, a hangja olyan hideg volt, hogy Ian kis híján összerezzent. Úgy tűnt, felkészült a férfi sajátos vicceire, amik nem is igazán viccek voltak, hanem valamiféle elégtételvételek az emberiségtől.
– Kérem uram, kapcsolja be a biztonsági övet. Mindjárt felszállunk. Köszönöm.
Azzal elsétált a fülke felé. Ian körbepillantott, és mikor látta, hogy senki nem figyeli, összekattintotta a csatot. Aztán újra körbenézett.
A repülő, amit az Alhivatal rendelt ki nekik, nem volt igazán nagy, körülbelül tizenöt férőhelyes lehetett, de igen kényelmesre tervezték. Az ülések kétszer két sorban helyezkedtek el, és mindegyik elé egy kisebb asztalkát szereltek, ami megkönnyítette az étkezést és az újságolvasást, de azon kívül teljesen fölöslegesek voltak. A gép korántsem volt tele, de úgy tűnt, mindenki ott volt, akit Henry „meghívott” erre a kis bűbájos útra. Maga a „főszervező” Ian mellett foglalt helyet, amit a férfi nem is igazán értett. Henry néha oldalra hajolt és váltott egy-két poént Barryvel, de azonkívül fáradtan meredt maga elé.
Archibald egyedül ült, a pilótafülke felőli első sorban, az ablak mellett, és a reggeli lapot olvasta. Iannak olyan érzése volt, hogy ha a mozdulatait összevetné azzal, amikor egy normális reggel elolvassa az újságot, az eltérés minimális, pontosabban nulla lenne. Archie-t semmi, de semmi nem zavarhatta meg a napi rutinjában, és még extrém esetekben is (mint ez a mai) ragaszkodott az alapvetőbb normákhoz. Ilyen például a reggeli újságolvasás.
A mögötte lévő sorban foglalt helyet Becky és Rose. Úgy tűnt, nagyon jól kijönnek egymással: ahogy Ian meg tudta állapítani, a néni ki sem fogyott a meséiből, Becky pedig figyelmes hallgatóságnak bizonyult. Ian gyakran feléjük sandított, de hiába győzködte magát, hogy csak a történetekből igyekszik elcsípni egy-két mondatot, nem sikerült becsapnia magát.
Egyel hátrébb Johnson és Barry foglalt helyet. Mindketten nyúzottnak tűntek, persze csak átvitt értelemben, mert például Barry hosszú haját egy rózsaszínű gumival fogta össze, és büszkén vigyorgott. Ő már csak ilyen volt, akkor is vigyorgott, ha nem volt miért. Johnson ezzel szemben tökéletesen semleges arckifejezéssel olvasgatott valami (Ian becslése szerinte körülbelül 1276 oldalas) könyvet. Amúgy a sötétbőrű férfit gyakran lehetett könyvvel a kézben látni, legalábbis Ian eddig csak így látta, és azt nehezen tudta elképzelni, hogy a férfi amint meglátja őt, előkap a farmerzsebéből egy könyvet, hogy ő már csak ilyen. Nem, Johnson határozottan szeretett olvasni, amiért Ian nem győzte tisztelni, persze ezt nem mutatta ki, különben is igen kevés dolgot tisztelt. De még több dolgot nem. Nem érdekes…
Ennyi volt a kis csapat, plusz Jade. Jade annyira meglepte Iant a viselkedésével, hogy a férfi nem is figyelt a vezetéknevére, pedig Henry biztos mondta. Annyi maradt meg, hogy valamilyen angol megye volt. Talán Devon. És hogy mi gyakorolt ekkora hatást rá? Hogy a lány elmosolyodott. Mikor Henry odacibálta, hogy gyerünk már, ne kéresse magát, Ian felvette a lehető legellenszenvesebb arckifejezését, és morgott valamit, aminek köze sem volt az „örvendek” hivatalos formulához. Ehhez képest Jade rámosolygott, sőt, még puszit is adott, ami tökéletesen összedöntötte Ian mindenfajta elképzelését mindenről. A lehető leggyorsabban otthagyta a lányt, és helyet foglalt az utolsó előtti sorban. Az eset annyira elképzelhetetlen volt, hogy Ian anomáliára kezdett gyanakodni, de aztán elhessegette a dolgot, mikor a lány az előtte lévő sorba foglalt helyet. Természetesen nem beszélt vele, mert úgy érezte, a gunyoros megjegyzései nem mernek előjönni Jade jelenlétében. És ez nagyon megijesztette.
Megrázta magát. Baromság. Inkább bekapcsolta az előtte lévő ülésbe szerelt mini-tévét. A gyönyörű az volt benne, hogy a képet nem igazán lehetett látni a képernyő méretei miatt, de Ian úgy gondolta, majd kikövetkezteti a történteteket a hangok alapján. Híradó. Az egyetlen műsor, amit szívesen nézett (persze nem várta nap, mint nap remegve), az a híradó volt. Leginkább az este félhetes híradó, de végül is neki mindegy volt, csak legyen. Sajnos hamar rá kellett döbbennie, hogy este fél hétig még sokat kell várni, ezért megelégedett a reggeli kiadással is. Igazából nem volt túl érdekfeszítő: robbantások, halálesetek, politikai csatározások, fenyegetések, lövöldözések, bankrablások, satöbbi. Igazából valami olyasmire számított, hogy a hírolvasó izgatottságtól remegő hangon olvassa be a hírt, többször használva az „anomália” kifejezést, hogy Iannak is érthető legyen, miről van szó. Ilyen azonban nem történt.
Kikapcsolta a tévét. Henry, aki épp egy nagyon rossz favicc csattanóját várta Barrytől, kényszeredetten nevetett, majd Ianhoz fordult.
– Láttál valami érdekeset?
– Igen, a múltkor a közértben egy néni egyszerre öt dinnyét vett. –mondta Ian nagyon szellemesen, és megjátszott töprengő fejet vágott.
– Hát ez nagyszerű. És a tévében?
– Ja ott! Nem. Itt robbantottak, ott szavaztak, szóval csak a szokásos.
– Barry szerint mindjárt felszállunk.
– Ó, valaki milyen jólértesült!
– Becky mondta neki, Beckynek meg a pilóta.
– Érdekes, – hunyorított Ian. –Én nem láttam a pilótát még. Van egyáltalán?
Henry egy ideig mérlegelte, hogy válaszoljon-e egyáltalán, és úgy tűnt, a kedvesebb részét hozta magával, ezért nyugodt hangon világosította fel Iant.
– Van. Hátul ellenőrzi, hogy sikerült-e stabilan rögzíteni a terepjárókat.
– Szupi. –morogta Ian, és kibámult az ablakon. Milyen jó lenne, ha nem utálná a repülést, morfondírozott.
– És most mi lesz? Ülünk és nézünk magunk elé?
– Mire akarsz célozni? –vonta össze a szemöldökét Henry.
– Arra hogy igazán szólhatnál pár szót ezeknek a szerencsétleneknek, akiket hajnalok hajnalán minimális információval iderángattál. Erre akarok célozni.
– Nem vall rád ez a figyelmesség.
– De rád igen. –Ian körbepillantott, és közben folytatta –Felőlem azt csinálhatnának, amit akarnak, de az a hozzáállás, amit kegyeskedtél felvenni nem vall rád. Persze értelek. Kínos helyzetben vagy, mert ugyan tudod, hogy most valami vezető féleségként vagy kitüntetve, nem igazán mered felvállalni a dolgot, ami nem szép dolog. Mindenesetre a te dolgod, és nehogy azt hidd, egy fikarcnyit is érdekel ez az egész felhajtás, de legalább te ne okozz nekik csalódást. Legyen valaki jófej is a nagycsapatban.
Henry mondani akart valamit, de inkább mégse. Bólintott, és a pilótafülke ajtaja elé sétált. Mindenki ellhalgatott, még Barry is, és az arckifejezése láttán Ian élt a gyanúperrel, hogy egy újabb poén szakadt félbe. Henry feszengett egy pillanatig, de Becky bátorító mosolya megadta neki a kezdő lökést.
– Nos, ööö… Üdvözlök mindenkit ezen a… z úton. Köszönöm, hogy mindenki időt tudott szakítani erre a kis… megfigyelő útra, ami kétség kívül izgalmasnak ígérkezik. Ahogy azt a telefonban említettem, az egész „kirándulás”, ha szabad így fogalmaznom, mindössze egy napot vesz igénybe, méghozzá a mait. A terv az, hogy Mr. Priest, a pilóta lesz szíves kitenni minket és a terepjárókat arra a pontra, ahonnan az utolsó vészjeleket kaptuk a géptől. Ahogy azt tegnap Mr. McDirt futtában megjegyezte, nincs más dolgunk, mint párszor körbeautókázni egy száz négyzetkilométeres területen, és nyitva tartani a szemünket. Ha semmit nem találunk, akkor az ügy az FBI-hoz kerül, és ha ők is kudarcot vallanak, akkor már csak Mulder és Scully segíthet.
Gyér nevetés, Beckynek és Barrynak tetszett a poén, Jade elmosolyodott Rose és Archibald meg csak ült, Ian feltételezte, hogy ők már kívül esnek az ikszaktás generáción. Henry szerényen elmosolyodott, majd mikor elült a frenetikus hangzavar (a fejében), folytatta.
– Nos, ennyit szerettem volna mondani, meg még azt, hogy három terepjárónk van, de elvileg kettőre van szükségünk. Így a csoportot két nagy részre kell osztanunk, plusz szükségünk van egy főre, aki a harmadik dzsippet vezeti majd. Nos, ezt beszéljétek meg egymás között, a végleges ülésrend úgyis csak a beszálláskor derül ki. Ennyit szerettem volna, köszönöm. Őőő… esetleg van valakinek kérdése?
Csönd. Ian úgy érezte, hogy mindenkinek lenne legalább harmincnégy kérdése, csak a békesség miatt mégsem teszi fel senki. A férfi úgy döntött, majd ő megtöri a némaságot.
– Lehet, hogy csak túl babonás vagyok, de valami azt súgja, egy eltűnt repülőgépet nem a legbölcsebb dolog szintén repülőgéppel keresni.
– Ezért vannak ott a dzsippek. –válaszolt Henry, és közben magasra húzta a szemöldökét. –Ráadásul nem is tudjuk, hogy miért tűnt el. Az is lehet, hogy…
– Hogy mi? –Ian gyorsan a szavába vágott. –Lehet hogy megláttak egy Mekit, és csak beugrottak venni egy sajtburgert? Ó, így érthető. Én is ritkán tudok ellenállni a csábításnak.
– Nem tudjuk, hogy mi történt és pont ezért…
– Ez baromság. –Ian szélsebesen kapta oldalra a fejét, és meglepődve állapította meg, hogy Becky vágott Henry szavába. –Henrynek igaza van. Nem szabad semmilyen következtetést levonnunk, mielőtt bármit is tettünk volna, mert az előre meghatározhatja a vizsgálat eredményét. Teljesen objektíven kell hozzáállni a… szerencsétlenséghez, különben hamis képet kaphatunk. –Becky nagy levegőt vett, hogy folytathassa érvelését, de Ian közbeszólt.
– Ha megtaláljuk a roncsok közt a fekete dobozt, akkor szubjektivitás ide vagy oda, elég egyértelmű válaszokat kapunk. Annak ellenére, hogy ez a „beleavatkozunk a természet és a vizsgálat rendjébe” elmélet totális baromság.
– Szerintem Iannak van igaza. –szólt csendesen Jade.
– Egy pillanat, -Henry megpróbálta csillapítani a vitát, kevés sikerrel –senki nem mondta, hogy a gép lezuhant, és nincs is okunk feltételezni, hogy bármilyen… Micsoda?!
– Szerintem Iannak van igaza. –ismételte meg Jade, ügyet sem vetve Henry döbbent arckifejezésére. –Talán jobb ötlet lenne távolabb lerakni a gépet, mondjuk ötven mérfölddel arrébb, és onnan indítani a dzsippeket. Szerintem.
– Ennek így semmi… – kezdte Becky, de Henry leintette.
– Megkérdezem a pilótát, hogy ez lehetséges-e.
Azzal elindult a pilótafülkébe. Miután becsukta maga mögött az ajtót, mély csönd telepedett az utastérre. Mindenki nyugtalanul feszengett, de senki sem szólalt meg. Az egész bagázs arra várt, legalábbis Ian szerint, hogy valaki mondjon valamit, és azt jól leugathassák. De ez nem történ meg. Henry négy perccel később tért vissza.
– Nos, a pilóta nem tűnt igazán boldognak, mikor közöltem vele az ötletedet, Jade. Mindazonáltal kijelentette, hogy nem hajlandó eltérni az útitervtől, hacsak nem magától az Elnöktől kapja az utasítást. És hozzátette, hogy ha „nyomást gyakorolnánk rá”, hogy megváltoztassa a véleményét, azt terroristafenyegetésnek veszi. És hogy ne zavarjuk, ha jót akarunk.
Henry befejezte, és leült a helyére. Ian sokatmondóan rápillantott, és hátradőlt. Jó móka lesz…
Kétórás repülőút, nem nagy dolog, gondolta. A hatalmas tévedésére akkor döbbent rá, mikor már szétunta az összes tévéműsort, és udvariasan megkérdezte a pilótát, hogy „ott vagyunk már”. A pilótabácsi nem tudta értékelni Ian különösen kedves hangnemét, ezért gorombán csak annyit morgott, hogy nem, még csak az egyharmadánál járnak. Ian ekkor legszívesebben kihajította volna a gépből, de feltételezte, hogy az megnehezítené az utat. Nem is kicsit.
Visszatérve az utastérbe örömmel állapította meg, hogy a többiek is meglehetősen leverten üldögélnek. Aztán lelohadt képzeletbeli vigyora, mikor Rose-ra pillantott. A néni nemhogy fáradtabb lett volna, mint korábban, hanem egyenesen vidámabbnak és élettel telibbnek tűnt. Ám nem ez volt a legidegesítőbb az egészben, hanem a mondókája. Másfél órán át beszélt, megállás nélkül, méghozzá olyan témákról, melyekről Iannak három egymást követő értelmes mondatot sincs türelme mondani. Kezdetben, mikor fel-felsandítva a tévéről Ian elkapott egy-egy mondatfoszlányt, úgy gondolta, a néni virágnyelven meséli el a kém-kalandjait. Meg is próbálkozott lefordítani a magnóliák helyes öntözéséről szóló mondókát, de mikor előkerültek a dughagymák, feladta.
Ian borús arccal a helyéhez ment, és sokatmondóan megállt Henry mellett, aki valami újságot olvasott, és nagyon úgy tűnt, nem akarja észrevenni a másik leülés iránti szándékát.
– Khm! –próbálkozott Ian, és amolyan Steven Segalos, „még nyugodt vagyok, de ez nem marad sokáig így” típusú hanglejtést is használt. De úgy tűnt, Henryt ez nem hatja meg.
– Szeretnél valamit? –kérdezte, és fel sem nézett, bár Ian fogadni mert volna, hogy nem a cikk hihetetlen izgalmai kötötték le a figyelmét.
– Talán valamiféle nyomtatványt kell kitöltenem, hogy leülhessek a helyemre?
– Nem. – válaszolt Henry, és felpillantott az újságból –Elég lenne egy kérlek is.
Ian egy ideig fürkészte a másikat, és megpróbálta kitalálnia a következő lépést. Azt még Henry sem gondolhatta komolyan, hogy kimondja azt a szót. De hogy most mi értelme ennek a keménykedésnek, azt nem értette. Persze, nagyjából otthon volt az emberi pszichológiában, legalábbis otthonabb, mint a legtöbben. És ezt nem röstellte ki is használni olykor-olykor.
– Annyira nem fontos. –válaszolta. Igyekezett egy kis gúnyt is csempészni ebbe a rövid kis mondatba, és úgy érezte, sikerült is. És ahogy mondta, otthagyta a sort, és leült a hátsó pótülésbe.