Az üstökös

Az Elnök elgondolkozva nézett le az ablakon át a nyüzsgő városra. Fáradt, sápadt arca kial-vatlanságról tanúskodott. Súlyos gondok nehezedtek rá. „Milyen furcsa – gondolta, – hogy az emberek ilyen hamar hozzá tudnak szokni a megváltozott helyzethez…” Persze, tudta jól, ez nem igazi megszokás, inkább belenyugvás a megváltozhatatlanba.
– Az üstökösök… – sóhajtott fel. Régebben tíz-húszévenként, ha feltűnt egy, és akkor sem csinált komoly bajt. A legtöbbjük ártalmatlanul száguldott át a naprendszeren, még amelyik lezuhant, az sem okozott nagy károkat.
De mostanában! Tavaly négy volt, kettő lakott területet ért, az idén pedig ez már a harmadik, és még csak az év felénél járnak. Nem csoda, hogy a bolygón állandósultak a földrengések, vulkán kitörések és szökőárak. Az óvóhelyek száma ugyan egyre bővült, de még mindig nem volt elég, és a többi lakott bolygón sem. Az emberek mit tehettek? Lassan megtanultak együtt élni a bajjal…
– Ha ez így megy tovább, akkor a mai fiatalok már nem is fogják tudják milyen a normális élet… – sétált vissza a székéhez.
Gondolatát az asztalán levő videfon éles csipogása szakította meg.
Az Elnök lenyomta a hívást fogadó gombot. A képernyőn egy szikár, vékony arcú, ritkás hajú férfi jelent meg, a Figyelő Szolgálat vezetője. „Nagy baj lehet, ha személyesen jelenti.” – gondolta az Elnök, és érezte, hogy elfogja a félelem, de nem mutatta. Hagyta a másikat be-szélni.
– Elnézést, hogy zavarom Elnök Úr – kezdett bele rögtön a hívó, – de most kaptam a jelentést egy újabbról…
– Hol? – kérdezte az Elnök fásult hangon és behunyta a szemét.
– Az Akitán – felelt a másik együttérzőn. Mint mindenki ő is tudta, hogy az Elnök erről a te-lepes bolygóról származik. – A déli fennsík két kupolavárosa is veszélyben van. A kiürítést már megkezdték…

Az Akita a hét bolygójú rendszer belülről számított ötödik planétája volt. Lassan száz éve, hogy az első kupolaváros megépült rajta, az őslakókat kímélendő leginkább a fennsíkokon. Mostanra már számos kisebb-nagyobb település volt bolygószerte.
E pillanatban közülük kettő került komoly veszélybe, az előzetes számítások szerint az üs-tökös a közelükben fog becsapódni. A súrlódás okozta hőhatás a kupolákat, a rengések a ta-lapzatot fogják megrongálni.
Mind a két helyen már órákkal előbb megkezdték az evakuálást. Folyamatosan szóltak és villogtak a vészjelzők, egymás után zárták le a már kiürített részlegeket. Az emberek fegyel-mezetten vonultak a földalatti és a légikocsi állomásokra. Nem volt semmi fennakadás.
Az energiaellátó és a tudományos személyzet maradt utolsónak.

Az apró termetű csillagásznő a folyosón haladtában még utoljára ellenőrizte, hogy minden ajtó zárva van-e. Az új, tükrös távcső megfigyelőszobájáé nyitva volt, és már épp be akarta zárni, amikor elragadtatott kiáltás harsant odabent:
– Istenem, de gyönyörű…!
A nő döbbenten nézett be. Professzora, egyben a csillagda vezetője, ott ült a monitor előtt teljes terjedelmében, és a közelgő üstököst figyelte. Amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó felpillantott és őt is mosolyogva invitálta:
– Jöjjön csak, jöjjön! Ezt látnia kell…!
– De professzor úr…
– Sőt! Ezt mindenkinek látnia kell! – fordult vissza a képernyő felé. – Ezek a csodás színek, ez az izzó vörös… Nézze! Ahogy kavarog körülötte az a kiáramló anyagfelhő…
Láthatóan teljesen elmerült a különleges látványban.
– Ilyet csak egyszer láthat az ember életében… – sóhajtott fel.
A nő nem különben. Igazat adott a professzornak: ilyet tényleg csak egyszer lehet látni, mi-vel töbre nem lesz alkalom, ha még sokáig maradnak. Mennie kéne, de a főnököt nem hagy-hatja itt, és fogalma sincs, hogyan vihetné ki. Erőszakkal semmiképp…
Szerencsére nem csak ő járta végig az épületet, hanem egy fiatal rádiócsillagász is. A nő so-hasem szerette, ha futkosnak a folyosón, de most megörült a szaladó lépteknek. Utána rohant és rákiáltott, hogy segítsen kivinni a professzort.
A fiú hamar megértette, miről van szó. A nő kezébe nyomta az adattárolót – amiért végül is visszajött – és rábólintott a dologra.
A teremben minden teketória nélkül megragadta az idős tudóst, ellenkezése dacára kivon-szolta a lépcsőhöz, majd le az alagsori garázsba, az utolsó lánctalpashoz.

Alig negyedóra múltán már a fennsíkon robogtak, hogy minél messzebb kerüljenek a pusz-tulásra ítélt várostól. Fásultan ültek, nem volt erejük, hogy szóljanak egymáshoz. Hiszen mit is lehetne mondani, amikor az embernek épp semmivé válik az élete…?
Egyedül a professzor volt elemében. Felsőtestét hol jobbra, hol balra tekergetve ült az ülés-ben, amennyire csak a biztonságiöv engedte, és az eget leste.
– Ott!!! – kiáltott fel váratlanul. – Ott van! – és hangja olyan izgatott lett, mint egy kisiskolá-sé.
Teljesen hátracsavarodva mutogatott maguk mögé.
– Te jó ég…! – nyögött fel a fiatalember az óriási tűzgolyó látványától, ahogy önkéntelenül a visszapillantóba tekintett. – Hogy ez mekkora…! – És még jobban nyomta a gázpedált, hogy időben fedezéket kereshessenek a hegyek mögött.
A csillagásznő is hátranézett és falfehérré vált. Az üstökös mintha pontosan az ő városuk fe-lett lépett volna be a légkörbe.

A bolida izzó légtömegeket tolt maga előtt. A pokoli forróság megolvasztotta a kupola anyagát és tartóvázát, felperzselt mindent, ami odabenn volt, növényzetet és épületeket egy-aránt. Azt, ami mégis állva maradt, a lökéshullám rombolta le. Ezek közé tartozott a kupolán kívül felállított tükrös távcső is.
Pillérei egyre jobban és jobban kilengtek, az egész szerkezet nyikorgott és ropogott, a fém sikítva tiltakozott a szokatlan megterhelés ellen. A reflektor furcsa szögben billegett le és fel. A mozgatást vezérlő elektromos és hidraulikus vezetékek sorra elszakadtak. Szikráztak a csu-pasz végek az akkumulátorokban tárolt energiától, fröcskölt szerteszét az olaj. Aztán a jobb oldali állványzat remegni kezdett, mint egy öregember lába, és végül megadta magát. Össze-csuklott. A tányért vitte magával, amitől a túloldali rögzítő kábelek egymás után elpattantak, és a tudomány büszkesége hátborzongató zajok kíséretében a földre roskadt, akár egy túlérett napraforgó. Aztán a forró szél befejezte a pusztítást.

Pár nap múlva lecsillapodott annyira a megkínzott föld, hogy az emberek visszaszállingóz-hattak, és lassacskán nekifogtak a romok eltakarításának.
Előbb-utóbb a távcső is sorra került. A professzor személyesen felügyelte a munkálatokat, annak idején az építésben is részt vett, ha van valami, amit meg lehet menteni, akkor azt meg-mentik. Nyomásálló ruhájában szomorúan nézte, ahogy a hegesztőrobotok szétvágják az áll-ványzatot, hozzáférendő magához a tányérhoz. Nem sok reménye volt, de hátha…
„Talán a váz megmaradt, arra egy felújítás után, esetleg – morfondírozott magában – rá le-het valahogy applikálni az új tükröt, és akkor a költségek…” – gondolataiból hitetlenkedő ki-áltás riasztotta fel.
– Professzor úr! Ezt nézze! – invitálta őt izgatottan a robotokra felügyelő munkás.
Az idős tudós odasietett. Az egykori állványzat egy része már el volt bontva, a tányér kilát-szott a hőségtől meggörbült szerkezet alól.
– Nézzen be alá! – nyomtak a kezébe egy elemlámpát, és ő benézett.
Hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A tányér különleges bevonata, ami a tükröző felületet adta, gyönyörűen csillogott a fényben. Teljesen hibátlan volt mindenhol, épen maradt a fémet megolvasztó hőségben. Ellenállt az üstökösnek.
– Ez… ez… ez hatalmas felfedezés – dadogta a professzor, egészen megindultan. – Ezzel védekezni tudunk az üstökösök ellen… Igen!

És úgy lett. A Naprendszer összes lakott bolygója összefogott és megépítettek egy hatalmas, számítógép vezérlésű, az űrben önállóan közlekedő pajzsot, ami mindig a közeledő üstökös útjába állt, és feltartóztatta, amíg ki nem hűlt. Utána pedig új pályára állították mindegyiket, olyanra, ahol senkit sem zavartak.
Többé egyetlen bolygónak sem kellett félnie az üstökösöktől.

A férfi energikus mozdulattal rántotta ki a papírt az írógépből. Szeme végig futott a sorokon, közben nagyokat bólogatott és hümmögött hozzá.
– Egész jó – állapította meg elégedett morgással. – A következő számba bele is tehetik a szerkesztő urak.
Letette a lapot a kávéscsésze mellé, aztán a szája sarkában fityegő csikket a hamutartóba nyomta, kicsit még meg is csavarta, ahogy szokta. De a csikk még mindig füstölgött… Újra megpróbálta, talán az előbb nem nyomta rá eléggé. De most sem történt semmi… Csodálkoz-va és értetlenül meredt a hamvvederben pihenő többi csikkre, volt vagy egy tucatnyi.
– Mi az isten…!
Megint belenyomta, most már olyan erővel, hogy attól félt az üvegtál eltörik. A cigarettavég azonban egyre csak füstölgött.
„Mintha… – jutott a férfi eszébe a képtelen gondolat, és vetett egy sanda pillantást a teleírt lapokra, de aztán megrázta a fejét. – Na, nem.… Ez lehetetlen… – szögezte le, és tényleg az volt, mert közben a csikk végre kialudt.
Még ha egy kicsit később is, mint máskor…

Hogy többé egyetlen bolygónak se kelljen félnie az üstökösöktől…