Az út

Ködös, fáradt éjben vágtat a vonatunk. A csillagok milliárd tüzes dárdát lövellnek a vasgép felé, de az csak megy, meg nem áll. A vagonok lihegve kaptatnak egymás után, keresztül parázsló pusztán, szűk szoroson, hatalmas hegyek hátán.
Csak ketten vagyunk, csak te meg én. Senki más az egész robogó nehézfémtömegen. A kalauz leszállt, leszálltak egytől egyig. Nem volt jegyünk, és sokat vitázott az első is, a második is, harmadik, és sorban akárki jött, hogy hagyjuk el a szerelvényt, nem maradhatunk itt, nem utazhatunk csak így, de mi szorítottuk fél kézzel egymást, fél kézzel a kapaszkodót, és mondtuk: nem, nem, soha! Nem értettek meg minket. Leszálltak, hagytak, de nem értettek meg.
Egyre gyorsabban száguldanak a kerekek, egyre elmosódottabb már minden odakint. A fák lombja, ha fák azok, csak csík a szürkeségben, csak sötét, hosszú csík.
Az állomáson álltunk, két ember, akiket a véletlen éppen egy helyre sodort. Egyikőnk sem oda tartott, amikor elindult, egyikőnk sem számított a másikra, de akkor, amikor először csókolózott a tekintetünk, akkor már tudtuk, nekünk utaznunk kell… Felszálltunk hát erre a szénfekete, zord óriáskígyóra, és ahogy megtaláltuk a kabint, elindult velünk.
A szél belemar a vonat oldalába, kiharap egy darab festéket.
Senki sem volt, már az induláskor sem, de mi tudtuk, hogy ott kell lennünk. Két ismeretlen ismerős találkozott, és elindult a leghosszabb, legtöbb bizonytalansággal járó úton.
A tetőről darabokban hull a festett fém, rázkódik az egész mindenség.
Először még volt megálló. Több is akadt, csak felszálló utas nem, mintha csak azért lettek volna a szünetek az út közben, hogy a kalauzok váltsák egymást, majd eltűnjenek a mozdonyvezetővel együtt az utolsó állomáson.
A kabin falai remegnek, az ülések elmozdulnak a helyükről, a huzat felszakad.
Nem tudtuk, hová megyünk, csak leültünk egymással szemben, és hangtalan beszélgetésbe kezdtünk. A szemünk, a homlokunk, az orrunk a szánk segítsége nélkül mindent megmagyarázott. Aztán bekapcsolódott a kezünk is, néha, ha szükség volt rá, a lábunk.
Ijesztő ez a látvány, a sebesség nőttőn nő, a gépezet megállíthatatlanul száguld a végtelenségen át az ismeretlen tájak felé.
Már egy ideje nem tudnánk megállítani, már vezető sincs. Különös nyugalommal tölt el ez a tehetetlenség, ez a minden mindegy érzése. Nem számít. Te vagy, én vagyok. Utazunk.
Elfelejtettünk mindent, ami történt, ami a múltunk volt, és kártyavárat kezdtünk építeni a másikból. Amikor felépült, ráhelyeztünk minden „eddiget”, és vártunk. Vártuk, hogy mikor jön egy olyan rántás, amitől felborul az egész. Vártunk, várunk.
Párás, fülledt síkra ér a vonatunk. Mellettünk hajnali fényben csillognak a tenger hullámai, szellő fújdogálja a hófehér járgány fényes külsejét, az meg csak pöfög tovább…
A kabinban csend van, kézenfogva alszunk, mi, a két fáradt utazó, és a puha üléseken ugyanazt álmodjuk.
Odaérünk… Mindjárt, mindjárt…