Az utazás

A baleset után

– Uram!
– Az én nevem Napóleon. Szólítson így jóember.
– Messieurs Napóleon! Ön mikor fog evezni?
– Ezt mégis, hogy gondolja? Én Franciaország császára vagyok, az én szavamra ezrek fognának lapátot, és kezdenének el evezni.
– Akkor örülnék, ha szólna nekik, mert én már nagyon elfáradtam.
– Mégis mit képzel, engem csak ne utasítgasson, majd szólok, ha úgy tartja kedvem.
– Ezt nem mondja komolyan? Ó Istenem mit vétettem? Én csak egy kis kikapcsolódásra vágytam, azt mondták a Szent Ilona szigete gyönyörű ebben az évszakban, és az út is biztonságos. Miért kellett zátonyra futnunk?
– Ne mondja el senkinek, de ezt egyik hű katonámnak köszönhetjük.
– Megígérem, hogy ha túléljük ezt az utat, és civilizált helyre jutunk, akkor sem fogom elárulni senkinek.
– Köszönöm. Maga biztos nem katona, igaz jóember? És nem is francia, a kiejtése eléggé érdekes.
– Nem, nem vagyok sem katona, sem francia. Én Braien vagyok Izraelből.
– Izrael? Maga zsidó?
– Igen. Talán baj? Sajnos haza nem mehetek, mert éppen szökésben vagyok. Összekevertek valami Messiással és keresztre akarnak feszíteni.
– Mennyire barbár, nálunk a guillotine a nyerő. Egészen biztos benne?
– Miben?
– Hát, hogy nem maga az a messiás.
– Ja, hogy abban. Hát persze, nézzen csak rám.
– Jó- jó, de kipróbálta?
– Mit?
– A vízen járást.
– Nem, nem igazán.
– Mi lenne, ha most próbálná ki, nem kellene többet eveznie, elhúzhatná a csónakot egészen a partig.
– És mi van a cápákkal, meg a többi tengeri szörnnyel?
– Lát maga itt egyet is belőlük? Különben is, a messiásnak úgysem árthatnak.
– Ha én vagyok a messiás.
– És mi van, ha mégsem, ha elmerülök. Nem tudok ám úszni.
– Majd segítek kimászni. De jó lenne, ha sietne, mert a part még nagyon messze van, és nekem már korog a gyomrom.
– Talán, ha méltóztatna segíteni az evezésben, akkor gyorsabban…
– Most ne terelje másra a szót jóember.
A csoda

– Sikerült, tudok járni a vízen
– Jól van, de most már igyekezzen, még napnyugta előtt ki kellene kötnünk. Még rengeteg dolga lesz, élelmet szerezni, szálást keríteni, és az őrködést is meg kell oldania.
– Magának elment az esze? Nem gondolja komolyan, hogy mindent én fogok csinálni. Akár itt is hagyhatnám.
– Megtehetné, de ne feledje, ha én nem vagyok, maga még mindig evezhetne.
– Ekkor arcátlanságot, ha maga nincs, akkor most nyugodtan hajókázhatnék és semmi veszély nem fenyegetne.
– Jóember, maga olyan, mint Jónás, a cet hasában is megélne. Magának semmi sem árthat.
– Akkor se nézzen le, lehet, hogy zsidó vagyok, de nem rabszolga.
– Nézze meg, miközben itt vitatkozik velem, milyen közel értünk a parthoz.
– Tényleg. Nézze csak, kik lehetnek azok az emberek? Elég furcsa az öltözetük.
– Biztosan a fogadóbizottság, az új hadseregem.
– Nem hiszem, elég vörös a fejük és valami érthetetlen nyelven kiabálnak.
– Mindjárt meghallja a sortüzet, nekem pontosan száz ágyúlövés jár.
– Ágyúkat nem látok, viszont nagyon nem tetszik nekem ez a társaság, mi lenne ha tovább mennénk?
– Izraeli Braien, csak semmi okoskodás, a gondolkozást hagyja meg nekem, és húzzon ki a partra.
A partra szálás

– Látod fiam, mondtam én, hogy megy ez. Most fogjuk meg a csónakot, aztán húzd ki a partra. Nézd a fogadóbizottságot, mennyire örülnek a császáruknak.
– Professzor úr, a betegeink megérkeztek végre.
– Hál Istennek, örülök, hogy méltóztattak az urak kikecmeregni a vízből. Mi tartott ennyi ideig? Csak egy kis ebédutáni csónakázásról volt szó.
– Ember, tudja maga, milyen messze vannak ide a francia partok?
– Most már értem. Doktornő, adjon nekik két köbcenti nyugtatót, és fektesse le őket. Azt az idiótát is szedjék ki, mielőtt felfázik, úgy rohangál a vízben, mint valami eszeveszett messiás. És még valami, máskor ne felejtsen el melléjük adni egy ápolót, ha kiengedi őket a tóra csónakázni.