Az utód

Jure megszokott napi tevékenységei közé tartozott, hogy alkonyat előtt körbejárta a cseppnyi szigetét, miután ezzel végzett, bement a világítótorony gépházába és megejtette a napi ellenőrzést, ami soha nem tartott tíz percnél tovább. Néha, ha olyan kedve támadt, felmászott a keskeny csigalépcsőn a torony tetejébe, és nézte a békésen hullámzó tengert, a Rab szigetet, az anyaszigetet, ami csak néhány mérföldnyire volt az otthonától, ahonnan az ellátást kapta havonta, és ahova időnként kiruccant az ütött kopott motorcsónakjával. Leballagott, majd az időtlen emberek nyugalmával nekilátott a vacsorakészítésnek. Egy kiskosárnyi zöldpaprikát és paradicsomot szüretelt délelőtt, ebből egy jó nagy fazék lecsót főzök, gondolta. Pár napig nem lesz ebédre gondom. Fogta a kést és nekilátott a hozzávalók felaprításának. Mire elkészült a vacsora, az egész szigeten evésre csábító illat terjengett, és a naplóírással is végzett.
Sirályok vijjogó veszekedésére riadt fel kora hajnalban, kibotorkált a ház elé, szemét elkápráztatta a kelő nap fénye. Nyugalmas béke honolt a sziget körül. Hunyorogva visszaballagott a házba és a tűzhelyen álló lecsós fazék fedelét emelte volna le, hogy reggelire merjen magának egy tányérra valót, de a keze megállt a levegőben és értetlenül nézett a fazék fenekén hagyott maradékra. Hitetlenkedve rakta vissza a fedőt. Nem ettem én meg este ennyi lecsót, méltatlankodott. Ez a maradék még a mai ebédre sem nagyon elég. Valaki megette! De ki a fene? Nincs ezen a kis szigeten rajtam és a sirályokon kívül senki.
Széjjelnézett a házban, ami igencsak egyszerű volt, mert ezen a nappalin kívül csak a hálószoba és a fürdő maradt, amit átkutathatott. Kint volt még a kamra, és egy mindenes helyiség, ahol a téli tűzifát tárolta. Sehol senki. Elindult, hogy körbe járja a kis szigetet, melynek a torony felőli része kopár volt, de a domb déli felén ligetes, bokros. Ott voltak a veteményesei is. Nem talált senkit, aki rajta kívül még szerethette volna lecsót. Kihalt volt minden, mint mindig, csak a tenger örökös zúgása kísérte, és a sirályok vijjogása.
Nem töprengett tovább, meggyőződése volt, hogy minden titokra egyszer fény derül. Fogta a vödröt és a horgászbotot és elindult a kis hajókikötőhöz horgászni, legalább halat süthet ebédre, vagy vacsorára. Azért lopva mindig maga mögé tekingetett, mert ugye sose lehet tudni, egy rossz szándékú embert is kidobhat a tenger, nem csak jót. A nagyapja mesélte, hogy az ő idejében a kis szigetre menekült a törvény elöl egy gyilkos, de az apjával időben észrevették és sikerült bezárni a kamrába, ahol éppen lakmározott. Jöttek csendőrök és elvitték.
Ebédre felfalta a maradék lecsót, és nekilátott a halpucolásnak. Sok halat fogott. Na, akárki fia is van a szigeten, neki is fog jutni a sült halból. A nappali ajtaját nyitva hagyta, mint mindig, ha főzött, és egyébként is nagy volt a hőség, ma még az örökké fúvó szél is alig lengedezett. Éppen forgatta a serpenyőben a halakat, mikor árnyék jelent meg az ajtónál, hátra nézett és egy nyolc-tíz év körüli fiúcska ugrott az ajtó mögé. Jure egyetlen ugrással a bejáratnál termett, de csak a gyerek hátát látta, ahogy sebesen fut a dombon át. Na, ezt ugyan nem érem utol, morfondírozott, de visszahozza őkelmét majd a gyomra és a szomjúság, mert kút csak itt van.
A halat kisütötte, és egy nagy tányérral kirakott a kinti asztalra, majd ő maga is jól megtömte a bendőjét. Attól nem félt, hogy az öreg kandúr megelőzi a legényt, mert az alaposan belakmározott a belsőségből, a halpucoláskor, és most valahol békésen alszik. Lement az öbölhöz úszni egyet, tisztálkodás gyanánt, de hiába figyelte az utat, a fiú nem mutatkozott. Majd megszelídül, ha látja, hogy nem üldözöm. Mire felért a házhoz, a tányér üres volt, és a kút körül minden vizes volt, látszott, hogy valaki vizet pumpált fel. Na, ez ma már nem mutatkozik, evett is ivott is, megy aludni. Én is azt teszem. Felnézett még a toronyra, az békésen villogott, két hosszú, egy rövid. Mehetek aludni, mormogta az orra alá. Azért az ajtót ma kivételesen bereteszelte.
Elkerülte az álom, folyton a futó fiút látta. Vajon miként kerülhetett ide, és miért olyan félénk ez a gyerek. Nagyon sovány, gondolta, de a tíz év körüli fiúcskák mindig soványak, növésbe vannak. Hol lehet a csónak, amivel idáig jött? A bátortalan kis látogató szánalmat ébresztett fel benne, már alig várta a napot, hogy megszólíthassa. Vajon mi elől menekült idáig? Úgy sejtette, hogy ezt a vadócot meg kell szelídítenie, különben nem tud vele szóba elegyedni.
Teltek a napok, az asztalra készített étel rendre elfogyott, már reggel és este is tett oda harapnivalót Jure, és várt türelmesen. Egy délután hatalmas vihar készülődött, most talán bejön, reménykedett Jure.
A nyitott ajtón át nézte a szakadó esőt, amikor megjelent a fiúcska. Vacogott a vékony, vizes ingecskéjében. Jure odament megfogta a kezét és egy törölközővel törölni kezdte, majd mondta neki vesse le az ingét, ad száraz ruhát, de a gyerek csak nézte értetlen, és nem mozdult. Biztos nem érti a nyelvünket, gondolta. Honnan jöhetett ez a kis kölök? Megmutatta neki mit akar, a gyerek fejét lehajtva levetette. Jure megdöbbenve látta, hogy a háta tele van hegekkel, korbácsolás nyomának nézte.
– Uramisten! Ki vert meg ennyire!
A gyerek fel sem nézett a hangra, csak állt lehajtott fejjel. Lehet, hogy süket? Na, majd kipróbálom, gondolta. A szárazba öltöztetett gyereket lefektette az ütött kopott kanapéra és betakarta a pokróccal. Az összekuporodva csukott szemmel feküdt. Jure ledobott egy fedőt a kőre, a gyerek meg sem rezzent. Szóval süket, lehet, hogy néma is. Nézte az alvó kisfiút, szánalom és szeretet érzése rohanta meg, és már tudta, hogy nagy feladat vár rá.
Reggel korán ébredt, mint mindig. A fiú nyitott szemmel, összekuporodva feküdt a kanapén. Nézte, ahogy elkészíti a reggelit. Jure mutatta neki, hogy üljön asztalhoz. Az rögtön felugrott, majdnem elesett a bő, és hosszú nadrágban.
– Én Jure, és a mellére bökött. Te? Megbökte a fiú mellét.
Az ijedten összerándult, és csak nézett rá. Majd artikulátlan hangon, valamit mondott. Szóval süketnéma. Nem baj, megtanulunk mi azért beszélgetni, csak másként. Többször megismételte a bemutatkozást, és úgy hallotta, hogy a fiúcska a Darkó nevet mondja.
– Isten hozott a házamba Darkó, és megborzolta volna a feje búbját, de a gyerek ijedten elhajolt. Most már biztos volt benne, hogy ez a gyerek csak verést ismer, szeretet nem. Na, majd én, megmutatom neked mi a jóság és a szeretet, elfelejtjük a verést, dünnyögte halkan.
Hetekig nem csináltak mást, csak amit eddig is tett Jure minden áldott nap, de mindenhova vitte magával a fiúcskát. Beszélt hozzá megállás nélkül, nem törődve azzal, hogy az nem hallja. Valójában jó érzés volt beszélnie valakihez. Naponta többször megsimogatta Darko fejét. Egy alkalommal, amikor a motorcsónakkal akarta elvinni a nagy szigetre, a gyerek nem volt hajlandó beszállni a csónakba, beszaladt a házba és még az ajtót is becsukta. Szóval ott élt, és fél, hogy visszaviszem, most már biztos, gondolta. Rab szigetre érve alaposan bevásárolt, vett neki ruhákat és cipőt is. Betért egy ismerőséhez, és kérdezgette, hogy keresnek e, egy tíz év körüli gyereket. Nem keresnek, felelte, de azt mondják, hogy a bolond Mári fia a tengerbe veszett, mert elmenekült attól a részeges pásztortól, akiknek a Mári csak úgy odaadta kiskorában. Jure már mindent megértett, még nagyobb szeretettel gondolt a gyerekre. El is határozta, hogy örökbe fogadja, úgysem kell senkinek ez a vézna és süketnéma gyerek. Úgy sem lesz nekem már más családom, nincs asszony, aki hajlandó lenne velem élni a szigeten. Különben is megöregedtem már az udvarláshoz. Vett egy fekete iskolatáblát és krétát. Estére ért haza, és meglepődve látta, hogy mindent elvégzett a fiú, amit megmutatott neki, még tojást is sütött, hogy legyen vacsora. Jure megmutatta neki a ruháit, az új cipőjét, a gyerek örömében átölelte. A férfi alig bírta a könnyeit visszatartani.
Másnap reggel felszegelte a falra a táblát, és a gyereket leültette a fotelba. A gyerek nagy szemekkel nézett rá, nem értette, de látszott a viselkedésén, hogy sejti, valami nagy dolog kezdődik el ezzel a fekete táblával.
Jure kezébe fogta a krétát és nyomtatott betűkkel leírta: REGGELI KÉSZÍTÉS. Hangosan ki is mondta a mondatot. Odament a tűzhelyhez, intett Darkonak, és együtt nekiláttak a reggeli készítésnek. Jure többször rámutatott a táblára és hangosan kimondta a szavakat. A gyerek önkéntelen figyelte a szája mozgását.
A reggeli után a DOLGOZNI szó került fel a táblára, majd az EBÉD és este a VACSORA. Két napig ezt a négy szót ismételték. Majd újabb négy fogalommal folytatták. Ha nem ismerte fel Darko, akkor tovább gyakorolták. Jure azt vette észre, hogy a tanult szavakat a fiúcska képes leolvasni a szájáról is, és képes megérteni a jelentésüket. Néha szünetet tartottak a tanulásban, akkor horgásztak, fürödtek, néha egy öreg bőrlabdát rugdostak, és kagylókat szedtek. Az élet vidáman telt, Jure boldog volt, mert lett családja, Darko pedig nagyon szerette. A következő év tavaszán Jure elment az elöljáróságra, és örökbe fogadta hivatalosan is Darkót.
– A te neved ezen túl Darkó Petric, mondta, és felírta a táblára. A mi családunk már kétszáz éve él ezen a szigeten, és a toronyőri feladat apáról fiúra száll. Már azt hittem mindez velem ér véget, de a Jóisten megkönyörült rajtam, ide küldött téged.
Jure csak beszélt és beszélt, Darkó nagy szemekkel bámulta. Néhány hónap múlva Jure éppen ebédet készített, amikor egy csónakot látott jönni feléjük. Ketten ültek benne, egy csendőr és egy tagbaszakadt férfi. Darkó a sziget másik felén volt, éppen gyümölcsöt szedett, és a ciszternából öntözte a veteményt.
Jure az ajtóban várta a látogatókat.
– Adjon Isten!
– Maguknak is. Mi járatban?
– Jöttünk a fiúért – mondta a tagbaszakadt. Megtudtam a napokban, hogy ide szökött tőlem. Visszaviszem, mert az anyja nekem adta.
– Van papírja, hogy örökbe fogadta?
– Nincs, de mindenki tudja, és az anyja meghalt már.
– A fiút nem viheti, mert én fogadtam örökbe, az anyja beleegyezésével.
Jure szeméből áradt a gyűlölet, beszaladt a házba és odaadta a csendőrnek a pecséttel ellátott papírt. Az hosszasan olvasgatta, majd visszaadta Jurenak.
– Nincs mit keresnünk itt. Minden szabályos, ez a gyerek már nem a magáé. Mehetünk.
Abban a pillanatban megjelent a domb tetején Darkó, és amint meglátta a látogatókat, eldobta a kosarat és futott lefelé, egyenesen a sziklákhoz, ahol a tenger dühös erővel korbácsolta azokat. Jure nem törődött többé a látogatókkal, teljes erejét bevetve rohant a gyerek után, de az éppen előtte beugrott a tajtékzó habokba. Jure kiabált, de hiába. Estig járkált a parton, de eredménytelenül. A látogatók elmentek. Jure felment a házhoz, nem törődött a megszokott munkáival, csak ült az asztalnál, nézte a búsan lobogó gyertyalángot, és sírt. Egész éjszaka virrasztott, és nézte a bejárati ajtót.
Hajnalban dörögni kezdett az ég. Reggelre szakadt az eső. Jure csak ült és nézett kifelé a nyitott bejárati ajtón, nem akarta elhinni, hogy újra magányos.
Az ajtónál egy árny jelent meg vacogva. Jure azt hitte a képzelete játszik vele.
– Így jár, aki nem viszi magával az esernyőjét – kiáltotta, és felkapta Darkót.
– De jó, hogy visszajöttél kisfiam!