Az vagy nekem

Gyönyörű hajnal van, a nap lágyan simogatja az arcodat. Alszol még, halkan szuszogsz, ahogyan szoktál. Nézlek, csendesen, ahogyan szoktatlak. Nem tudod, de talán érzed. Átölellek, megsimogatom az arcod, mosolyogsz. Ilyenkor egészen az enyém vagy.
Néha tünde fényként felragyogsz életem egén és bevonsz arany ragyogásoddal. Máskor elveszed mindazt, amit nehezen összekuporgattam a pirkadatok fényéből, szétzúzod álmaim templomát. De egészen enyém vagy. Nem tudom, hogy mi köt hozzád, élethosszig tartó szerződés, vagy csupán egy gyenge cérnaszál, mit idő, viharok és ellenségek nem kímélnek, de valami nem enged el, nem engedi, hogy elveszítselek.
Eltűnnek a szép, agyon cicomázott élmények, a nagy felismerések, nem maradtak mások, csak a szürke közömbös hétköznapok, de te benne vagy minden egyhangú ébredésben, minden elfásult mozdulatban, terhelő gondban, Az élet minden percében. A sötétben te vagy a fény, a viharban a világítótorony, a gondban a derű, a sírásban a vigasz. Te vagy a szürke ébredés, az arcon véggördülő könnycsepp. Fájdalom vagy, a legelviselhetetlenebb és legkínzóbb. Nevetés vagy, a legönfeledtebb és legfelszabadítóbb. Teher vagy, a legnagyobb és legédesebb. Az álmom vagy, mely kísér évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra.
Miért nem írok soha rólad, neked? Te vagy az élet és az életet olyan nehéz megfogni. Kifolysz a kezemből, mint a tenger homokja, de lemoshatatlan vagy, mint a só belőle.
Lehunyom a szemem. Látlak. Ülsz és nevetsz. Érzem, enyém ez a mosoly, a felhőtlen kacagás. Hinném, minden reggelemet az illatod lengi be, minden könnycseppemet a kezed szárítja fel, minden éjem kulcsa te vagy; az arany fényében, a kör szabályosságában a tekinteted ragyog vissza majd. És minden szép lenne. De minden falat méz mellé jár egy korty ecet is. És tudom, hogy nincs csak szép, csak jó, csak boldog, de hiszek az álmodban, a vágyadban, a szavadban.
Megfordulsz. Átölellek ismét. Mocorogsz. Hallom a szívverésed. A karomban tartalak, mint te már annyiszor. Szeretnélek úgy szeretni, ahogyan még senkit, megadni mindent, amire vágysz, a tiéd lenni minden percen. De nem tehetem. Nem tudom kiüresíteni magam. Hiszem, ezért szeretsz, ezért ölelsz, csókolsz, simogatsz.
Mit adhatok neked? Mi az, amivel szebbé, boldogabbá és jobbá tehetlek téged, az életed. Mit adhatok? Hisz semmi sincs. Néhány megkopott álmom, viharvert tervek, könnyek, fájó sebek, titkok. Ez vagyok én, porszem a szélviharban, esőcsepp a zivatarban, roppanó ág az erdőtűzben. De te rám találtál, magadhoz szorítottál, megszelídítettél. A tiéd lettem. Te vagy a lélegzetem, a sóhajom, te vagy az álmom őrzője, a szívem dobbanása.
Nem tudok mit adni csak fájdalmat, kínokat, megpróbáltatásokat, de sok kacagást, örömkönnyeket, mosolyt is
Senki vagyok, de hiszem, neked én vagyok a reggelek fénye, az éjszakák csendje, és tudnom kell, hogy neked tényleg létezem.