Azt mondtad eljössz!

Azt mondtad eljössz!

Eljössz! Azt mondtad eljössz!
Hihetetlen.
Alig tudom elhinni. Nem gondoltam volna, hogy igent mondasz. Amikor megkérdeztem, csak te és én, egymás szemében. El akartam köszönni, de te megkértél várjam meg veled a buszt, igent mondtam. Jól tettem. Csak beszéltél, én csak néztelek. Aztán nem birtam tovább, szemedbe néztem és félénken kérdeztem.
– Egy hét múlva ünneplem a születésnapomat, eljössz? – elszorult a gyomrom, ezt miért tettem? De te csak nevettél, könnyedén.
– Ó hát persze, ki nem hagynám!
Kis híja volt, hogy a nyakadba nem ugortam. Igent mondtál, hihetetlen.
Felemelő.
Végre boldog vagyok, igazán boldog. Szívből tudok örülni az élet apró dolgainak. Úgy érzem, a nap csak nekem ragyog, engem hívogat, hogy végre lássam az élet napos oldalát is. A szellő csak nekem dúdolja a kedvenc dalom.
A mosoly immár nem álca, amely azért született, hogy megóvjon megannyi kérdéstől: Miért vagy ilyen szomorú? Történt valami? Nem, immár igaz, őszinte. A valós érzéseket tükrözi és ez felemelő érzés.
Félelmetes.
Félelmetes, mert tudom, hogy ez a felemelő érzés csak néhány napig tart, csak néhány napig tündököl nekem a nap. Csak egy időre dobtam el messzire az állarcomat.
Mert tudom, ahogy elmúlik az a pár óra, amit velem töltesz, majd te ismét csak rá fogsz gondolni, hozzá fogsz rohanni. Ez megrémít nagyon. Biztosan sokkal nehezebb lesz, de csak nekem. Te éled tovább életed, gondtalanul.
Ahogy írom, e sorokat ismét komor gondolatok ragadnak magukkal. Vajon elmondjam, neked mit érzek? Megrémít, ha megteszem mi lesz azután? Még annyira sem lehetsz majd enyém, mint most, még messzebbre kerülsz tőlem?
Nem tudom, csak azt, eljössz és nekem egyelőre ez elég!