Bajadéra 12/11

Másnap későn ébredt, mert már reggel volt mire elaludt. Tele volt a szíve szomorúsággal. Aztán úgy látta a lányt maga előtt, ahogy keringő közben felemelte, s az kacagva nézett le rá. Elmosolyodott. Már-már kacagott. Káprázatos volt az este… csak a vége… a vége…
Csüggedten tett-vett, pakolta össze a holmiját, nem bírta kiverni a fejéből. Nem értette, miért akadt ki annyira Virág azon, hogy megkérte a kezét. Biztosan van rá magyarázat, csak ő nem érti, pedig meg akarja érteni, s talán egyszer meg is érti, de ilyen szomorú szívvel gondolkodni sem lehet.
Bedobálta cuccait a kocsi hátsó ülésére s elindult. Elindult, céltalanul… Nem is értette, mi az élete értelme ezután. Mi lesz akkor, ha otthon lesz? Mindenki arra lesz kíváncsi, hogy milyen volt a tengerparton, meséljen… neki viszont nem lesz mesélhetnékje. Pedig mennyi szép dolog történt vele, amiről nem beszélhet, mert már nincs… már semmi sincs belőle, csak a rettenetes búcsúra tud gondolni, ahogy mindketten néztek egymásra és zokogtak.
Majd jön Öcskös a kamaszos, hülye kérdéseivel… láttál-e szép lányokat? Igen, láttam, gyönyörűt, meg is kértem a kezét… ezt mégsem mondhatja… mit mondhatna mégis?…
Aztán anya… ő aztán átlát a szitán, mindjárt észreveszi, hogy valami nincs vele rendben. Olyan, mintha átlátna rajta, a szívébe is belát biztosan… ha látja, ő is szenvedni fog… ezt pedig nem akarja.
Hogy tud Virág ilyen erős lenni? Hogyan nem ingott meg, hogy elengedte volna a büntetést. Mégis mi van, ha reggelre meggondolta magát és már elengedné a büntetést. Látta, éppen félre tud állni az útszélen, máris jelzett, s megállt az útpadkán a fák alatt. Kezébe vette a telefont. Rácsörög, megkérdezi, hogyan aludt? Hogy érzi magát? Talán el is szállt már a dühe, ami olyan hirtelen lobbant fel benne… és akkor mehet vissza érte… repülhet boldogan…
Akkor hirtelen hallani vélte Virág hangját: Ugye tudod, hogy már te emeled a tétet?… Ha rácsörög, lehet újabb hónap?… Nem, nem teheti… most már ő büntet, minden tettével, bünteti nem csak önmagát, de Virágot is. Óvatosnak kell lennie.
Virág nagyon okos lány, kár, hogy nem érti, miért tette ezt… hogyan is mondta? Szalmaláng…
amilyen gyorsan fellángolt, olyan gyorsan ki is alszik…
Hát nem fog, majd ő megmutatja, hogy nem fog kialudni. Az ő szerelme igenis erős, ezt a rettentő három hónapot is túl fogja élni, majd ő megmutatja. Nem szalmaláng, hanem tűz… meglátod, majd meglátod, drága Virágszálam.
Virág… Virág… Virág… ahogy pörögnek a kerekek, úgy örvénylenek ki belőlük a szavak? Virág… Virág… Virág… Nem szalmaláng… egyáltalán nem szalmaláng…

Mihez kezd majd otthon? Mi lesz most vele? Hogyan fogja túlélni a következő három hónapot?
Mindenekelőtt, lemondja a gimit. Nem vállalja a tanári állást, hanem Bécsbe megy. Elmegy Bécsbe, ha már Virágot nem láthatja, minek üljön otthon? Nem, nem maradhat otthon. Ma szombat, a vasárnapot valahogy majd csak túléli. Találkoznia kell Karesszel, okos srác, talán ő tudni fogja miért is bünteti őt Virág. Másnak nem mondja el, de Kareszben megbízhat. Aztán meg fut, menekül Bécsbe. Dolgozik majd az étteremben, és közben munkát keres, gőzerővel. Megpróbál közelebb kerülni Virághoz. Semmiképpen sem marad otthon. Túlságosan messze van Virág. Az sem baj, ha Pesten kap állást, már annyival is közelebb lesz a lányhoz.
Három hónap. Iszonyú három hónap lesz. Beleveti magát a munkába. Legalább pénzt keres, aztán tud albérletet fizetni belőle, ha netán Pesten kap állást… Igen ezt kell tennie, amíg lejár a három hónap. Addigra lesz pénze és nagyon reméli, hogy állása is.
Valahogy túl kell élnie a három hónapot.
De mi lesz akkor, ha Virág szerelme alszik ki, ha az ő szerelme volt szalmaláng? Mi lesz, ha Virág nem lesz rá kíváncsi többé? Vajon azt, hogy éli túl?
Reménykedni, csak reménykedni! Virág rendes lány. Ő őszintén szereti, s akkor bizonyára Virág is… mert ő érezte, igazán érezte, hogy szereti őt.

Virágot közben az önvád marcangolta. Sok minden végigfutott az agyán, aztán amikor elszunnyadt végül, akkor szörnyű álmot látott. Látta szakadékba zuhanni a piros kocsit. Sikított, felriadt álmából. Megpróbált valami szépre gondolni, mert annyi szép és jó dolog történt vele itt a tengeren… most mégsem tud semmi szépre gondolni. A bűntudat is mardossa, hátha mégis rosszul tette, amit adott esetben jónak látott, hátha mégsem volt helyes a döntése?… Mi van akkor, ha ezzel a lépéssel rontotta el az életét? Mi van, ha Dániel többé látni sem akarja?
De hiszen, ha nem akarja látni, akkor jól tette, amit tett, mert akkor szalmaláng volt, csupán szalmaláng, ami pillanatok alatt kialszik…
Három hónap… rettentően hosszú idő. Legalább a hangját hallhatná… A telefon után nyúlt. Igen ám, csakhogy az egyezség úgy szól, hogy hetente egyszer… Ha ő hívja, akkor Dániel büntethet… Neeem, nem teszi meg… deee, megteheti!…
Lehet, hogy ezt mégsem jól csinálta? Ó, józan ész, ne hagyj el!
Korán felkelt, nem bírt ágyban maradni. Csomagolni kezdett. Ma már csak reggeli jár neki, ebédet nem kap. A vonata viszont este indul, kilenckor. Délig ki kell költöznie a szobából… mit fog csinálni déltől este kilencig?
Azt mondta Dániel: engem büntethetsz, de magadat ne büntesd. Ő azt válaszolta: így fair.
Hát igen, tehát most nem szólhat semmit. De hát nincs is kihez szólnia… de tényleg nem normális, nem… milyen boldogan utazhatnának most hazafelé együtt… hogy is lehet ennyire ütődött? Ha mégis igent mondott volna? Neeem, az sem lenne rendben… Ha nem állja ki a szerelmük ezt a próbát, akkor előbb-utóbb úgyis itt lenne, ahol most van. Ennek fájnia kell és kész…

Miután megreggelizett, még befejezte a csomagolást. Aztán lerogyott az ágyra, délig ki sem mozdult a szobából. Aztán kinn lehet kedvére este kilencig, egyedül. Nem lesz már mellette Dániel… óóó, Dániel, hol, merre jársz?… Ha most itt lennél, elengedném a büntetést… hallod?
Hogyan is hallaná?… Talán már messze jár… Istenem, csak szerencsésen hazaérjen!
Igent kellett volna mondania, igen, azt kellett volna. Akkor nem kellene hallgatnia apja szemrehányásait folyton. Húsz éves kora óta csak azt hallgatja: bezzeg a nővéreid!
Bezzeg ők… igaz egyik tizennyolc volt, a másik tizenkilenc, amikor férjhez ment… és most mivel jobb nekik?
Az idősebbik Pestre költözött a férjével, azt hitték ott van a Kánaán. Pincérként dolgozott ő is, meg a férje is, albérletben laktak. Hamarosan jött a gyerek. Fabi most hét éves. A nővére meg egyedül küzd vele, albérletben, csupán a maga béréből. A férje alkoholista lett, talán lakása sincs, már nem is dolgozik, nem fizeti a gyerektartást. Nehéz lehet a nővérének, albérletet fizetni, gyereket nevelni, egy semmilyen fizetésből… hú, tényleg megérte, hogy olyan fiatalon férjhez ment…
Ha ellátogat haza néha, akkor csak vádaskodik. Felrója apának, hogy bezzeg Virágot taníttatta, mert mindig a legkisebb jár jól… ilyeneket vagdos a fejéhez.
Pedig nem így van. Ő, amint leérettségizett, azonnal munkába állt. Az egyik szállodában volt recepciós. Már akkor jól bírta az angol nyelvet. Aztán amikor egyetemista lett, félállásra váltott. Dolgozott és tanult. A leginkább estére osztották be a szállodában, úgyhogy simán belefért az életébe az a négy órás munka, mellette diplomát szerzett. Soha nem kért pénzt az apjától, csak annyi, hogy ott lakott, meg a leginkább ő is főzött, de amióta dolgozik, azóta beszáll a rezsiköltségbe is. Neki magának igazából alig marad a fizetéséből.
A másik nővére valamivel szerencsésebb. Ott élnek Gyulán. A nővére takarít a szállóban, a férje ott pincér. Nekik két gyerekük van, vettek kölcsönre egy kétszobás kis lakást. Nyögik a hitelt, nevelik a két gyereket, de együtt vannak, bár sokat veszekednek éppen a nyomoruk miatt. Nem érti apát, nem érti… ő mindezt nem látja?… miért üldözi őt a férjhezmenetellel, bármi áron, miért?

Akkor meglátta a pálmákat, a kis vödörben. Egek, még ezt is el kell pakolnia. Hová is tegye?
Cipelheti ezt is a hátán egész nap… de nem, nem fogja itt hagyni, hiszen Dániellel együtt ültették. Érzi, ahogy a kezéhez ér, amint ügyetlenül a tőzegbe nyomkodják együtt a kis palántákat.
Sikerült valahogy belegyömöszölnie az útitáskájába, csak így nem veheti a vállára, a kezében kell cipelnie, a másikkal meg húzni a gurulós bőröndöt… hát meg fog szakadni az biztos. Idefelé is hosszú volt az út, alig várta már, hogy elérje a szállodát, most viszont felfelé, hegynek…
Igen… igent kellett volna mondania, nem kellene hallgatnia tovább apát. Lám, megkérték a legkisebbik lánya kezét is, férjhez megy… hát legyen boldog… Meg aztán ezt az átkozott cuccost sem kellene cipelnie… száguldhatna hazafelé együtt Dániellel… nem kellene… nem kellene…
Mégis, jól tette, amit tett. Most megint úgy érzi. Kell ez a próbatétel a szerelmüknek… kell… kell… kell… ezt kopogta minden lépte, ahogy elhagyta a szállodát, s elindult azon a gyalogúton, amin Dániellel mentek együtt kettesben… kell… kell… kell… ha belegebed, akkor is…

Elüldögélt a városban egy cukrászda teraszán órákig. Fagyit evett, azután limonádét kért. Amikor az is elfogyott, kért egy nagy tortaszeletet, gondolta, nem is fog ebédelni, ez elég lesz, kért még egy nagy pohár ásványvizet hozzá.
Vajon Dániel hol járhat? Olyan jó lenne, ha felhívná, olyan egyedül van, még soha nem érezte magát ennyire egyedül… Tülkölt egy hajó valahol lenn az öbölben… Dániel… Dániel… Dániel… ezt hallatta a hajó tülökszava… Dániel… Dániel… ezt zötyögte a babakocsi kereke, ami éppen az imént haladt el előtte… Dániel… Dániel… rikoltotta egy sirály, amint keresztül repült a téren…
Már itt sem volt maradása. Fizetett, aztán összeszedte a pakkjait, s elindult, neki a hegynek. Erősen tűzött a délutáni nap, mit is fog csinálni a pályaudvaron este kilencig?
Még lehorganyzott az Angiolina parkban. Megbújt egy pálmafa árnyékában egy padon. Itt gyönyörködtek Dániellel a banánfákban, a magas pálmafákban, megcsodálták a sok virágkülönlegességet, itta a szemük, a szívük a pazar színeket, a pompás növényzetet. Hát most egyedül csodálja, egyedül, mert Dánielt elüldözte… elüldözte, mert ő a világ legnagyobb marhája…

Újra nekivágott a hegynek. Inkább ül a pályaudvaron, mint, hogy lekésse a vonatot. Sokáig tart felkaptatni a hegyre ennyi cuccal.
Még fél úton sem tartott, dőlt róla a víz, úgy érezte megfullad, nem bírja tovább. Egy autó tülkölt rá. Egy fiatalember hajolt ki az ablakon:
– Mogu vas odvesti! Idete na voz*?
– No! – válaszolt Virág, bár nem értette mit akart, de feltételezte, hogy elvitte volna a pályaudvarra.
Nem, nem megy, csak azért sem megy… ideje van bőven, amúgy meg szenvednie kell, neki most az a dolga, hogy szenvedjen, hogy minél jobban fájjon… akkor nem fáj talán a szíve oly nagyon…

A vonat reggel fél nyolckor futott be Budapesten a pályaudvarra. Virág már útközben megnézte, mikor indul Szegedre vonat, így már tudta, hogy kilenc előtt tíz perccel. Ideje van bőven. Megváltja a jegyet, s azután valami reggeli után néz.
Akkor csörrent meg a telefonja, egészen váratlanul. Vajon ki lehet, töprengett. Elővette a táskából, és rögtön látta, Dániel az. Annyira megörült neki, hogy hirtelen kiejtette kezéből a telefont.
Jaj ne! Gyorsan lehajolt érte, csak nem esett valami baja, akkor hogyan tud beszélni a fiúval?
– Halló, halló, tessék! – szólt bele kétségbeesve.
– Szia Virág! Hazaértél épségben? Hogy utaztál, jól vagy? – jöttek reszkető hangon a kérdések.
– Szia. Igen, hazaértem. És te?… – rengeteg kérdés tört fel belőle, alig tudta leinteni magát, nem szabad, nem szabad…
– Én is hazaértem… Virág, ezt tudnom kellett, tudnom kellett, hogy jól vagy, ugye most nem kapok büntetést, ígérem, csak egy hét múlva hívlak újra… de tudnom kellett, hogy épségben haza értél…
– Rendben van. Én is örülök, hogy jól vagy.
Ennyi volt csupán. Virág kis híján belekiáltott a telefonba: nem érvényes, elengedem, elengedem a büntetést, szeretlek… szeretlek… szeretlek!…
Nyelt egy nagyot… aztán mégsem tette. Viszont, egész úton boldogan emlékezett az elmúlt hét varázslatos eseményeire, amíg Szeged felé robogott vele a vonat.

*Elvihetem! A vonatra megy?