Bajadéra 12/12

[I]Két évvel később

Sarkig tárul a társasház kapuja s Dániel lép ki rajta, egyik karja megrakva valami dobozokkal, a másikban slusszkulcs. A parkoló felé tart, majd megáll egy fehér Mercédesz mellett, s beteszi a dobozokat a hátsó ülésre, majd gyújt, s elhajt. Kétutcányira megáll a belvárosban, majd futva, a sarkon levő virágüzlet felé veszi az irányt.
Dániel szinte beront az üzletbe, s izgatottan, a várakozó tömeg feje felett, odaszól az elárusítónőnek.
– Elkészült a csokrom, csókolom?!
– Igen, a mezei csokor. Adom máris, apuka! Hogy tetszik?
– Gyönyörű! – mondja Dániel elégedetten, s csak úgy ragyog. Fizet, elköszön…
– Üdvözlöm Virágot is, főmérnök úr… – majd odasúgja a várakozóknak – ő a mi Virágunk férje, kislányuk született.
– Milyen Virágnak?
– Hát Mezei Virágnak. Tudod, tévé-bemondó, újságíró a helyi tévénél.
– Ja, az a Virág… kislánya született? Tündéri az a nő, no de a férje is nagyon jóképű, meg kell hagyni. Eddig nem ismertem, nagyon boldog apukának látszik.
– Igen, nagyon szépek együtt, és boldogok, sokszor találkozom velük az utcán. Állítólag valami legendás nagy szerelem az övék…

– Dániel éppen elérte az autót, amikor valaki a nevén szólította. Régen hallotta már így a nevét, és a hang is a múltból csengett vissza. Megfordult, szétnézett…
– Dani! Dani, hallasz? Várj már, hová rohansz?…
– Karesz! Te az égből pottyantál, barátom?
– Úgy is lehet mondani. Tudod, milyen régóta kereslek már? Hihetetlen, hogy éppen Kecskeméten futunk össze. Mit keresel itt?
– Ezt én kérdezhetném. Én itt élek, itt dolgozom… És te?
– Én csak szeretnék… mi van veled, haver? Már régóta kereslek, és sehogyan sem bukkanok a nyomodra.
– Talán azért, mert nevet változtattam – kacag Dániel.
– Hogyhogy? Most hogy hívnak?
– Megnősültem, felvettem a feleségem nevét – majd a kezét nyújtja, és bemutatkozik – Mezei Dániel.
– Te… te Virágot vetted el? – s mivel Dániel bólogatott, hozzátette – hát kiböjtölted a három hónapot?
– Úgy bizony. Tavaly nyáron összeházasodtunk, most meg éppen a virágüzletből jövök, tegnap este, kislányunk született…
– Ó, hát gratulálok! Boldog ember vagy, látszik rajtad.
– Mi tagadás… tényleg nagyon boldogok vagyunk. Megyek Virághoz, alig várom, hogy láthassam, meg talán a pici lányomat is láthatom.
– Hát, akkor nem is tartalak fel, barátom, menj…
– Veled mi van, Karesz?
– A menyasszonyom idevalósi, hamarosan összeházasodunk, s most itt keresek munkát, az autógyárba megyek állásinterjúra.
– Tényleg? Én is ott dolgozom. Ez egyre izgalmasabb… mondd, itt leszel délután is? Találkozhatnánk, hiszen van mit mesélnünk mindkettőnknek.
– Bizony van, meg már az interjún is túl leszek… Figyelj, még csak annyit mondj, érted már azt a „három hónapot”? Megérte?
– Még mennyire! Ha hiszed, ha nem, az a három hónap alatt felnőttem. Igaza volt Virágnak, bármennyit is szenvedtünk akkor, már értem, és mondhatom, megérte. Újra kezdtünk mindent, újra volt első randi, első csók… megerősített bennünket, az egymás iránti bizalmunkat… nagyon boldogok vagyunk… Tavaly nyáron volt az esküvőnk, és oda mentünk nászútra, abba az apartmanba, ahol mi laktunk, voltunk újra abban a moziban, végig jártuk mind a régi helyeket… fantasztikus volt… Hát, akkor hívj délután, most rohannom kell…
– Add át üdvözletem, meg a gratulációm Virágnak is! Hívlak délután, van mit mesélnünk egymásnak.

Dániel futott fel a lépcsőn, s csak motyogott maga elé: első emelet, 11-es szoba… Egyik karja
megpakolva a dobozokkal, a másikban a hatalmas csokor.
Hangfoszlányok szűrődtek ki a szobából. Bekopogott. Állt az ajtóban valaki, mert szinte azonnal kinyílt.
– Jó napot kívánok.
– Dániel! – sikított fel Virág, ahogy meghallotta a hangját. Dániel majdnem felborította a nővért, aki ajtót nyitott, úgy rohant Virág ágyához. A dobozokat mind a lábaihoz szórta, majd megölelte, megcsókolta, csak azután adta át a csokrot.
– Istenem, de gyönyörű! – sóhajtott fel Virág – No de ennyi Bajadéra!
– Virágot, Virágnak… – szólalt meg a nővér – sőt, ha jól látom, mezei virágot, Mezei Virágnak!
Dániel akkor vette észre, hogy a nővér kezében egy baba van. Megkérdezte hát Virágtól:
– Ő a mi babánk? – Virág bólintott – Nővérke, ne rabolja el a babánkat, én még nem is láttam – mondta rémülten.
– Jól van apuka, akkor itt hagyom még picinykét, éppen jóllakott a drága. Fogja apuka, büfiztesse még kicsit. Tíz perc múlva érte jövök.

– Drágám, jól tartom?
– Hát persze, csak tedd a válladra ezt a pelust, nehogy lebüfizzen. Különben nagyon nyugodt baba, olyan édes, még nem is hallottam sírni, csak akkor, amikor megszületett.
– Büfizett! Hallottad?
– Aha, hallottam… a karodra fektetheted, nézd, milyen szép haja van…
– Annyira meg vagyok illetődve… csodaszép… és a miénk… benne vagyunk, te, meg én… ez felfoghatatlan csoda… látod, ilyenek vagyunk… tényleg mi vagyunk?… De mondd drágám, milyen volt? Fájt nagyon?…
– Hááát, a tolófájások igen kemények… de amikor megszületett, megfürdették, és ide fektették a hasamra… az fantasztikus volt… én abban a pillanatban minden fájdalmat elfelejtettem, annyira örültem neki… ez tényleg csoda Dániel, felfoghatatlan csoda…
– Nézd Virág, milyen szép, a szeme, meg az orra is, olyan, mint a tiéd. Éppen olyan gyönyörű, mint te vagy – nem tudtak betelni vele, meg a tudattal, hogy gyerekük van.
– Most már hármasban leszünk, elválaszthatatlanok, ugye Dániel?
– Egy ideig igen, aztán talán négyesben… mit szólsz?…
– Te már a következőt tervezed?… Igen, legyen következő, de minimum három, de lehet négy is, két lány, két fiú…
– Én azt sem bánom, ha mind lány lesz… de benne vagyok a négyben és a nemük sem számít, de ilyen csodás porontyokat szeretnék még, még…

Nyílt az ajtó, a babáért jött a nővér.
– Most már elviszem, mert bizonyára elálmosodott, hadd aludjon… A nevét tudják már, mi lesz a pici neve?
Dániel felkapott egy doboz csokoládét, hogy a nővérnek adja, közben végig futott a szeme a betűkön: Bajadéra.
– Bajadéra! – kiáltotta el magát hirtelen – Ez lesz a neve! Persze, csak úgy, ha Virág is akarja. Ez az öné, tessék! – és nyújtotta felé a doboz csokit.
– Virág, te mit mondasz?
– Beleegyezem, egy feltétellel…
– Mégpedig?
– Ha megígéred, hogy a következőt nem Griszkinek akarod elnevezni.
– Megígérem – s abban a pillanatban Dániel kacagásától volt hangos a kórház.
A nővér a dobozra pislantott, s megjegyezte:
– Azt hiszem, ennek a csokinak története van…
– Még milyen?! Hosszú, de talán egyszer elmeséljük.
– Apuka még maradhat fél órácskát, de azután menjen el, anyukának pihennie kell, az éjjel nem igen aludt, vigyázni kell rá, mert nem lesz tejecske ennek a bájos csöppségnek.

– Nem hiszed el, kivel találkoztam idejövet.
– Ha nem mondod meg, akkor tényleg nem hiszem…
– Karesszel. Kiabált utánam, amikor kijöttem a virágüzletből…
– Nahát, ő mit keres itt?
– Munkát. Képzeld, a gyárba ment állásinterjúra. Nősül a haver, és idevalósi a menyasszonya, hát itt szeretne dolgozni is.
– Nahát, milyen kicsi a világ. És kit vesz el?
– Nem tudom drágám, siettem hozzád, hozzátok… majd délután találkozunk és beszélgetünk.
– Nem is lenne rossz, egy régi barát a gyárban, s itt a városban, jól jön nekünk is, igaz?
– Hát persze, és tudod-e mit kérdezett Karesz? Azt, hogy megérte-e az a „három hónap”… tudod, egyedül csak neki beszéltem róla.
– Na és, mit mondtál?
– Jól tudod, bármennyire is szenvedtünk, megérte… látod, csodálatos életünk van… Azt a második első találkozást sosem felejtem el. Emlékszel… október vége volt. Te ragaszkodtál hozzá, hogy Szegeden találkozzunk. Én akkor már itt laktam, Kecskeméten, október elején kezdtem a gyárban dolgozni. Te nem tudtál róla, meglepetésnek szántam.
– A főtéren találkoztunk. Te nyújtottad a kezed… kezet fogtunk, aztán csak néztük egymást… letaglózott, sápadt, beesett arcod, fogytál is, torkomat szorongatta a sírás… miattam szenvedtél, miattam… nem tudtunk szólni sem… amikor a te szemedben is megjelentek az első könnyek, akkor öleltük meg egymást, és zokogtunk…
– Dániel drágám, én sem felejtem el soha. Tele volt a tér emberekkel, mindenki minket nézett, de nem törődtünk vele… aztán mégis, megfogtad a kezem és elrohantunk egy mellékutcába, hogy ne bámuljanak bennünket annyian… nagyon hiányoztál, tudod?
– Ahogyan te nekem… Egy ideig nagyon fájt az az „éretlen kölyök”… időbe telt, míg rájöttem, tényleg az vagyok… hamar felnőttem s mindent megértettem… Amikor már a harmadik hónap csordogált, s felhívtalak telefonon, kibukott belőlem: alig várom már, hogy véget érjen… akkor, talán te is akaratlanul, azt mondtad: én is! Mégsem jutott eszedbe, hogy elengedd a büntetést… Csodáltalak… akkor már tudtam, csak te kellesz nekem és azt is tudtam, ilyen anyát képzeltem el a gyermekeimnek, aki nem hátrál meg, még akkor sem, ha ő maga szenved a legjobban.
– Pedig, de sokszor meginogtam, tudod-e?…
– Ó drágám, tudom! Újra kezdtünk mindent… lett első randi, első csók… meg közben munkát kerestél Kecskeméten. A következő év elején szerződtél a tévéhez, s te is ide költöztél… amikor májusban megkértem a kezed, azt mondtad: azt hittem, már soha sem mered megkérni a kezem, újra. Emlékszel?… Még sok csodálatos dolog fog történni velünk, drágám. Nagyon szeretlek!
– Bármennyire fájt is, örülök, hogy így történt, és örülök, hogy mások előtt is vállalod. Én is nagyon szeretlek, Dániel! Most már erősek vagyunk, így együtt, legyőzünk minden akadályt, te meg én, melletted biztonságban érzem magam. Olyan jó, hogy most is itt vagy… olyan jó, hogy vagy nekem…
– Ugye tudod, szívem, hogy el kell mennem, mert neked pihenned kell. Alig várom, hogy hazavigyelek benneteket. Olyan üres a lakás nélküled…
– Talán holnap már haza mehetünk. Jó lenne!… Drágám, azokat a csokikat, rakd be ide a szekrénybe, ne álljon ott szanaszéjjel.
Dániel elrakta, az utolsót viszont kibontotta, kínálta Virágot.
– Egyél szívem, hogy legyen a lányomnak édes tejecske.
– Lányodnak? Már ki is sajátítod magadnak?… Nesze… – s repült az összegyűrt papírgalacsin Dániel felé.
Ő is vett belőle, célzott és talált… folytatták… azonban Virág hamar elfáradt.
– Már nem bírok több csokit enni, feladom… szeretsz annyira, hogy összetakarítod ezt a csatateret?
– Annál sokkal jobban szeretlek! – s máris repült az újabb galacsin – én a csokinak mondtam.
– Hogy te milyen undok vagy… hát akkor nesze…
– Azt képzeld el drágám, ha már hatan faljuk a csokit, és dobáljuk a galacsinokat!… Tudod mit, csináljunk rendszert belőle. Az első csoki-galacsincsata akkor volt, amikor kiderült számomra, hogy magyar lány vagy. A második a nászutunkon, ugyanott, és ez volt a harmadik… Minden évben megtaláljuk azt a jeles napot, amikor ünnepélyes csoki-galacsincsata napot tartunk, akárhányan leszünk az adott pillanatban. Mit szólsz?
– Hm, jól hangzik! Csak győzzük csokival.