A kikötő nem volt messze, öt-hat perc gyalog a nagyanyja házától. A kis utcát, amelyen végig kellett mennie, szépen gondozott virágágyások, ápolt gyümölcsfák szegélyezték. Az itt lakók ugyancsak vigyáztak a külcsínre, hisz jórészt vendéglátásból éltek. Szobákat adtak ki, ahogy az ő nagyanyja is, míg fiatalabb volt. Most már csak a gyerekek-unokák töltötték meg nyaranta a házat.
Gábor ezt a kora nyári időt kedvelte legjobban, és ezeket a reggeli órákat, amikor szinte senki sincs a parton, a kikötő is csendes. Most is csak néhány katamarán meg egy puccos jacht ringatózott egykedvűen a vízen. A tó ilyenkor tiszta volt még, mint az érintetlen, fiatal lányok. Tartózkodó, de azért hívogató is egyben.
– Kacérkodik a szépségem – mosolyodott el a fiú. Órákig is elnézné-hallgatná, ahogy a part menti köveken nagyokat loccsannak a hullámok.
– Jó korán kelt, fiatalember! Tán nem tudott aludni?
Egy munkásforma férfi állt meg a móló bejáratánál.
– Jó reggelt!
– Az a. Nekem jó. De magának meg azt ajánlom, hogy álljon odább innét.
– Miért? Útban vagyok valakinek?
– Ez magánterület, tudja-e?
– Ez? Mióta?
– Tél óta. Oszt a tulaj nem kedveli az idegent.
– Ki a tulajdonos?
– Tudja a jófene. Valami főmufti rokona.
– Hát a Balaton nem mindenkié?
– A víz az igen. A part meg a kikötő nem. Megvették. Engem meg felfogadtak, hogy tartsam rendben a környéket. De mindjárt jönnek az erős fiúk. Ők nem sokat magyarázgatnak itt magának.
Gábor nem tudta, mire vélje az egészet. Húszéves lesz, és mióta visszaemlékszik, mindig itt töltötte a nyarat. Kicsi korában a szüleivel, később már egyedül jött le Pestről a nagyanyjához. A nagyszülők, a dédszülők meg azoknak a szülei is itt éltek. Úgy jártak ki a kikötőbe, mint mások a parkba a padokon ücsörögni vagy mint a gyerekek a játszótérre.
A nagyapja, míg élt, a mólón ülve horgászott. Itt tanítgatta a fiúunokákat, hogy kell a gilisztát felrakni a horogra. És most idejött valaki, akinek megtetszett itt, megvette, és ettől kezdve már ők, az őslakosok lettek az idegenek.
Kezdte magát nagyon furcsán érezni. Mintha a talpa alól húztak volna ki egy kis darab földet. A bizonytalanság érzése egyre erősödött benne. Vajon ez, ami itt történt, bárhol, bármikor megtörténhet?
Elment a kedve a nyaralástól. Az egész nyártól. Csomagol, holnap hazautazik Pestre. Haza? Vajon marad-e még olyan, hogy haza? Keserűen elmosolyodott. Búcsúzólag visszanézett az ő szerelmetes nagy tavára, a Balatonra. Úgy érezte magát, mint Hemingway öreg halásza, akinek a nagy halából éppen kiharapott egy jó darabot a cápa.
8 hozzászólás
Kedves Kati!
Sajnos igen, ez bárhol, bármikor megtörténhet. Én is egy tó partján nőttem föl, egy kisebb tó partján. De ma már ott sem lehet leülni egy talpalatnyi helyre, mert minden magánterület. Ha megáll az ember egy pillanatra, máris gyanússá válik. Úgy nem lehet kikapcsolódni gyermekkorod színhelyén, hogy állandóan figyelnek és odébb tessékelnek. Emiatt már 2-3 éve én se mentem ki a "mi tavunkhoz". Mert az már nem a miénk. Komoly kérdést vetett föl a novellád, örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy elolvastad. Sajnos, szomorú világot élünk.
Üdv: Kati
Kedves Kati, nagyon tetszett az irasod. Ebben a rövid szösszenetben egy egesz eleterzest atadsz az olvasonak, milyen az amikor melyen kötödünk valamihez a multunkbol, aztan egyik pillanatrol a masikra elveszitjük. Nekem is van ilyen "dolgom" csak nem egy balatoni kikötö az. Ahogy olvastalak elötört ez az erzes….milyen jo, hogy megirtad ezt, elgondolkodtatal közben es eszembe jutottak nekem a multambol hasnlo emlekek. Köszönöm az elmenyt,
H.
Kedves Hayal! Örülök, hogy itt voltál, és tetszett a történetem. Nagyon tud fájni, ha valami kedves, megszokott dolgot elvesznek az embertől. Főleg, ha igazságtalannak érezzük.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Úgy látom, akarom mondani úgy olvasom, hogy azonos a nézetünk, a véleményünk.
Bizony, akár a Balaton partjáról, akár más helyről van szó, mindenütt hasonló a
helyzet. Ha talán és is le tudnék még menni a Balatonhoz, s ahol egy nagy helyen
senki földje volt, mi is odajártunk úszni, napozni. S ki tudja, hogy azóta mi van ott.
talán már az a part sem fogad fel senkit, mert megvásároloták és ott már csak a
tulajdonosnak van joga élvezni a Balatont.
Jó, hogy szóltál róla.
Szeretettel olvastam? Kata
Kedves Kata! Örülök, hogy elolvastad, és hogy egyformán gondolkodunk a megírt témáról.
Üdv: Kati
Na ja, Kati!
Kicsi kor-rajz, vagy inkább kór-rajz szorult történetedbe.
Anno: voltak a tőkések, meg a munkások osztálya – Marx szerint. (Parasztok már nem voltak, mert földjeiket, az angol polgári forradalom során "bekerítették"- mehettek gyárba, éhhalálba. Oszt a koldulást büntették: leginkább, csonkolással.
Ma már más a helyzet. Megszűntek az osztályok, vannak gazdagok, meg vagyonukat őrző-védő kopók. Meg a tó partjára vágyakozó lúzerek…. Koldusok, hajléktalanok meg nincsenek 🙂
túlparti
Szia túlparti!
Bosszantó, hogy az emberi kapzsiság határtalan. És az még bosszantóbb, hogy sokan ezt természetesnek tartják. " Te vagy még egyedül, óh arany holdvilág,/Melyet árendába nem ád még a világ"- írta Csokonai is egykoron. Azóta nem sokat változott a helyzet.
Üdv: Kati
/Egy lúzer, aki vágyakozna a Balaton partjára/