Balekok iránytűje

1. fejezet.

Kedves Olvasó először is engedjétek meg, hogy bemutatkozzak, mert az okosok szerint ez így illendő. Persze fontos is, mert különben fogalmuk sem lenne, hogy kivel állnak szemben.
A nevem Áron. Nem sejtem mi a jelentése, de elég szépen hangzik, és ez engem így tökéletesen kielégít. Apámat szintén ezen a néven illették, persze Én sohasem ismertem, de ezt nem sajnálom. Anyám becsületes neve özv. Tóbi Áronné volt. Igaz ilyen formában csak a neki küldött levelek borítékjain hívták, egyébként Mariska volt a neve, de szólították Kedveskémnek, Aranyoskámnak, sőt a katonatiszt, aki hozzánk néha betévedt és fáradt lévén éjszakára is ott maradt, a sötétben gyakran hívta anyámat” Bozontos NYuszifülnek”. Ezt a nevet kimondottan nem szerettem, mert ha gyakran hallottam, akkor gyakran kellett aludnom a kiskonyhában. De azért sem rajongtam érte, mert egy alkalommal mikor eképpen szólítottam anyámat, hatalmas nyaklevest kaptam tőle. Azonnal sejtettem valami katonai titokba árthattam magam. Hallgattam is ezek után róla, mint a sír.
Persze nem ez volt az egyetlen pofon, ami anyám részéről elcsattant. Voltak bizonyos szavak, bizonyos körülmények, melyek gyakorta megismételték ezeket a fájós nevelési célzatú mozdulatokat. Betűvető diák lévén új módszerhez folyamodtam testi épségem megóvását illetően. Ennek lényege, hogy táblázat formájában megjelenítettem a nyakleves kiváltó okát és külön színnel aláhúzva az erősségi fokozatokat. Módszeres magolással a táblázat adatait bebiflázva előre felkészülhettem a testi fenyítésekre. Másik előnye, hogy voltak olyan csínytevések, melyet érdemesnek tartottam elkövetni, ha enyhe pofon járt cserébe. Egyetlen hátránya a dolognak, hogy legalább egyszer át kellett élni a fájdalmat, hogy felmérhessem erősségét. Korán rá kellett jönnöm, az életben mindennek ára van, ingyen semmit nem osztogatnak.
Anyám pofonjait persze később gyakran visszasírtam, főleg olyankor, ha férfi volt az illető, aki adta, és a termete sem volt törékenynek nevezhető. Más ügyekben anyám nem jutott eszembe túlzottan gyakran, de mentségemre szolgáljon, igazán kellemes emlék sohasem fűzzött hozzá, ráadásul tízen éves voltam mikor a vasútállomáson felejtett. Akkor úgy gondoltam túl sok gondja lehet, mert különben nem tesz ilyen dolgot szándékosan az ember. Akkor el is határoztam, ha valaha gyerekem lesz, hasonló esetek elkerülése végett, valami kötél-félét csak kötök a kezére, a másik végét a derekamra csavarom, így még tömegben sem hagyom el, ha megfeledkezem is a sok felnőtt dolog közben, hogy együtt mentünk el valahova. A legrosszabb az, hogy később sem jutottam az eszébe. Lehet, hogy valami nagy trauma vagy mi érhette, mert mindent elfelejtett velem kapcsolatban.
A vonat, amelyre anyám felszállt már régen eltűnt a szemem elől. Akkor még úgy gondoltam, a vonatok egyenes síneken haladnak, és ha valaki felszáll, csak egy irányba tud utazni. Így kézenfekvő, anyám nagyon távolra került tőlem, nem volt célszerű tovább várni. Ráadásul egyre éhesebbnek éreztem magam. Egyetlen ismerősöm volt a városban, az Öreg. A becsületes neve Tódor, de sohasem hallottam, hogy anyám így szólította volna. Amikor a városba jöttünk első utunk hozzá vezetett.
Hatalmas háza szinte palota volt a mi kis vályogkuckónk-
hoz képest.
A kert meg igazi paradicsom, tele gyönyörű bokrokkal, virágokkal, igazi szökőkúttal. A kert végében erdő, sziklák, ezernyi csoda, sok-sok búvóhely és minden, ami egy gyereknek feltétlenül kell, ha jól akarja érezni magát. A hátsó kamrában ezernyi érdekes kacat, a falon valódi lópatkók, kovácsszerszámok. Találtam itt kalapácsot ezer fajtát, tüzifo- gókat,vágót, lyukasztót és egy igazi kovácsüllőt. Ez volt a kedvencem, csengett, bongott, ha rácsaptam a kalapáccsal. Gyakran rámszólt az Öreg, ha turkáltam a dohos kis műhelyben, de belátta neki ezekre a holmikra már végképp nincs szüksége. Így legalább nyugodtan tehette dolgát a kertben, nem zaklattam örökös kérdéseimmel. Szófukar, morcos, zsémbes ember volt. Nem szerette a gyerekeket, engem is csak kényszerből viselt el, ha meglátogattuk, és anyám otthagyott. Estére visszajött értem, sohasem maradtunk éjszakára. Általában az utolsó busszal utaztunk haza. Ma sem tudom, mi fűzhette anyámhoz. Felnőtt fejjel sem értettem meg, mi kényszeríttette, hogy elviseljen egy idegen gyereket, aki ráadásul rossz, eleven, és ha tehette borsot tört az orra alá. Sokszor kiborult miattam, ordított, de kezet nem emelt rám egyetlen egyszer sem. Ki is használtam ezirányú gyengeségét, ha csak tehettem.
Ez a nap kivétel volt. Ma nem készültem semmilyen csínytevésre. Most jó lenne, ha a közelembe volna az Öreg. Hol találom meg, hiszen reggel hiába kerestük. A lakás zárva volt. Emlékszem anyám elővtt egy papírcetlit, és tollal valamit írt rá, majd bedugta az ajtó alatt. Ez viszont nekem most nem nyújtott vigaszt egy mákszemnyit sem. Ettől még éhes maradtam. Az ülés sem esett már igazán jól. Kemény volt a pad, büdös a váróterem. A pénztár ablakát becsukták, a nő, aki a jegyet adta, odabent vihorászott valami vasutasfélével. Belestem a kis ablakon, erre elhúzta a függönyt. Egyetlen ember horkolt a sarokban, de jobbnak láttam, ha nem ébresztem fel.
Szőrös és büdös volt. Fejében olyan volt sapka, amilyet anyám szokott rámhúzni, ha hideg szél fújt, nem látszott ki csak az orrom és a szám. A lábán tekintélyes méretű bakancs, itt-ott lukakkal tarkítva, fűző helyett színes drótokkal összekötve. A földön mellette egy koszos, gyűrött reklámszatyor.
Lábujjhegyen közelebb húzódtam hozzá. Kíváncsi voltam, mi lehet a szatyorban. Lehajoltam, lassan nyújtottam előre a kezemet. Tarkómon éreztem a savanyú, bűzös leheletét. Óvatosan megérintettem,vigyázva
hogy ne csörögjek vele, megpróbáltam közelebb húzni magamhoz.
Úgy nézhettem ki, mint az a nagydarab színész a moziban (a neve most nem jut az eszembe) akinek a repülőn valami madzagot kellett elvágni, hogy a bomba fel ne robbanjon. Valószínű Ő is éhes volt, mert a
homlokán ugyanolyan izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint most az enyémen. A szatyor araszolva került egyre közelebb hozzám, éreztem
ez már az enyém, jobb kezemmel éppen a mélyére akartam nyúlni, mikor nyikorogva kivágódott a váróterem ajtaja. A rémülttől hátrarántottam a kezem, de a szatyrot elfelejtettem elengedni. Az ajtócsapódás és a szatyorcsörgés még a halottat is visszaküldte volna az élők közé. Az Én szőrös és büdös barátom viszont igazából élő lehetett, mert fenemód húzta a lóbőrt pár pillanattal ezelőtt. De ez a pillanat most szertefoszlott, és kosztól ragadó ujjai bilincsként tapadtak vézna karomra.
Ettől persze még jobban megijedtem, mint az ajtócsapódástól.
Üvöltöttem is akkorát, amekkora a torkomon csak kifért. Nem bánta, nem szólt, de másik kezével befogta a számat. Abba hagytam az üvöltést, mert az ájulás kerülgetett. A keze még büdösebb volt, mint a lehelete.