Barátság

Hajnalodott. A tavasztól tomboló vidéken harmatcseppek csillogtak a fűszálakon és a házak körüli veteményesek apró növénykéin.
A nőstény macska fáradtan ment haza a majd egész éjszakai vadászatból. Fáradtan, de jólla-kottan és elégedetten. Érezte, hogy emlői duzzadnak a tejtől, alig várta, hogy hazaérjen és megszoptathassa a kölyköket. Hat éhes száj! Szép nagy alom! Már nem is tudja, hányadik…
Hát igen, benne járt a korban, cirmos bundája a pofájánál kicsikét őszült, de még nem érezte öregnek magát. A kandúrok sem tartották annak.
Kecsesen felugrott a léckerítésre és végig nézett az udvaron.
A loncsos komondor tappancsaira hajtott fejjel horkolt a kutyaház előtt. Nem volt megköt-ve, sosem kóborolt el, minden éjjel éberen vigyázta a házat. Ezen az éjszakán is akadt dolga, rókát kellett elriasztani, amit a gazda segítségével, sikeresen el is végzett. Most, a jól végzett munka tudatával, békésen aludt.
A mögötte levő ólban mocorogtak a tyúkok, az istállóban motozott a tehén.
A házban égett már a lámpás, a gazda meg az asszonya is megkezdték a napot. Hamarosan jönnek az állatokhoz; a nőstény tudta, addig kell a kicsinyeit ellátni, amíg az emberek bele nem lendülnek a munkába. Utána nagyobb a kockázata annak, hogy rájuk bukkannak.
Lehuppant a földre. Odasétált a kutyához, óvatosan megszimatolta, aztán tovább ment. Bármennyire is sürgette anyasága tudata, muszáj volt felmérni a terepet, hogy ki járt itt az éj-jel. Mert egy kóbor kandúr épp olyan veszélyes lehet, mint az ember.
A róka szagától felborzolódott a szőre, a farka egyenesen olyan lett, mint egy üvegmosóke-fe. Ösztönösen morgott és púposított, aztán egy szökkenéssel az istálló felé szaladt.
Felszaladt az ajtón, de nem ment be a kicsiny kémlelő nyíláson. Ügyesen feltornázta magát a szemöldökfa kissé kiálló peremére és onnan bekúszott a tető alá.
Itt rejtette el a családját. A múltkori alom sikeresen megmaradt, hát most is idejött szülni, amikor elérkezett az ideje. A tető kinyúló része és a szénapadlás fala közt volt egy macskányi szélességű hely, annak a túlsó végébe csinálta a vackot.
Halkan, lágyan nyávogott, így tudatva a kölykökkel, hogy jön. Egy pillanatra megállt, hogy hallja a választ, és hallott is valami gyenge miákolást, de ez korántsem volt az a kórus, amit megszokott. Csak egyetlen hang!
Rosszat sejtve iramodott hátra, és igen! Az istálló felől halovány fény szűrődött be! Az egyik deszka el volt mozdítva és a kölykök… a kölykök sehol…! Még csak a szagukat sem érzi, nincs itt más szag, csak a gazdáé! Panaszosan felnyávogott, és akkor újra hallotta azt az alig hallható miaút.
Végig szaglászta a vackot és végül megtalálta. A legkisebb, és egyben az egyetlen fekete bundájú kismacska, elbújt a fazsindelyek között. A gazda, aki a rókát kergetve hallotta meg a riadt nyivákolást, őt nem vette észre, amikor a deszkát felfeszítve a ravaszdinak szánt zsákba rakta a macskaporontyokat.
Az anyamacska óvatosan kivette a kicsit. Letette maga elé, mindkettejüket próbálva megvi-gasztalni szépen megmosdatta, aztán leheveredett, hogy megszoptassa. Az aprócska állat neki is látott, de hiába szopott, dagasztott boldogan, anyja nem tudott megnyugodni. Egyre csak a többi ötön járt az esze. Mi lehet velük, hová lehettek? Nem először tűntek el a gyerekei, és máskor hamar bele is nyugodott, de ez most más volt. Ezek már láttak, már játszottak, már örültek neki. Hamarost egeret is hozhatott volna nekik, és taníthatta volna őket.
Így, amidőn a kis kandúr tele hassal álomba merült, kióvakodott a padlásra. Megvárta, hogy a gazdasszony ellássa és megfejje a tehenet, majd kisurrant az istállóból.
Egy kis téblábolás után rálelt a gazda szagára. Kifelé tartott a kertből, ő pedig követte.
A nyomok a tó felé vezettek és bizony a nősténynek elszorult a szíve. Ha az történt, amit gondol, akkor ő bizony elköltözik a háztól, a maradék egy cicával…!
A kölyköknek azonban szerencséjük volt. Már ha azt szerencsének lehet nevezni, hogy a gazdának a parázsló kis macskaszemek láttán nem volt szíve agyonütni őket, így csak bezsá-kolta mindet. Eredetileg azt tervezte, beledobja a zsákot a vízbe, de a kicsik annyira nyávog-tak, hogy már nem bírta hallgatni. Megállt, és az út mellett ásott egy sekély gödröt, abba rakta terhét, majd földet szórt rá. Itt jött az igazi szerencse! A szürkületben nem látta jól, hogy mennyire temette be a zsákot, egy része kimaradt, a kismacskák így levegőhöz jutottak.
Amikor a nőstény megtalálta a zsákot rögtön veszettül neki állt ásni, de hiába az ő mancsai kicsinek bizonyultak a laza földhöz. Nem tudott olyan gyorsan és annyit elkaparni, hogy a zsákhoz férhessen. Kimerülten ült le. Visszanyávogott a kölyköknek és amint viszonylagos csend lett törni kezdte a fejét, mit lehetne tenni. Hamar egyértelmű lett számára, hogy itt na-gyobb tappancsra van szükség. Legalább akkorára, mint amekkora a komondornak van…

A kutya meglepetten riadt fel a fújó hangra. Úgy volt, ahogy sejtette, a cirmos ült előtte, na de miért nyúlkál felé a mancsaival? Ráadásul kieresztett karmokkal! Rosszallón morranva kapta hátra a fejét. A macska azonban nem tágított. Már ő is morgott, sőt! Hirtelen ugrással a házőrző fülére támadt. Az eb teljesen megrökönyödött. Ennek fele sem tréfa! Ez a macska meghibbant! Tán agyára ment, hogy eddig barátságos volt vele…
Most már vicsorgott. Elrántotta a kobakját és a cirmos felé kapott fogaival. A másik állat ar-rébb szökkent, hátát púposítva újra fújt, aztán a kerítéshez iramodott. Felugrott rá, majd vissza le, és szökdécselve, ahogy egerészni szokott, ismét a komondorhoz közelített. Ám most már nem ment egész közel. Félútról újfent a kerítés felé fordult, ránézett a kutyára és nyávogott. Kérőn, szinte panaszosan. És az eb megértette. A macska azt akarja, hogy kövesse őt. Oda-vakkantott hát, és tettre készen felállt.
A nőstény örömében, hogy sikerült megértetnie magát, odarohant és egy villanásra pofács-káját a bozontos bundához dörzsölte, aztán nyílegyenesen a kiskapu irányába szaladt. Ügye-sen felugrott rá, mancsával félretolta a reteszt és kiengedte a kutyát.

A gazdasszony békésen kapált a kertben, észre sem vette, hogy eltűnt a kutya. Azt hitte be-húzódott a házba, ahogy máskor is. Csak akkor nézett fel a munkájából, mikor hallotta, hogy nyílik a kertkapu. Már kérdezni akarta az urát, hogy mit felejtett itthon, ám félig kiegyenesed-ve maradt a szeme elé táruló látványtól.
A kerítés tetején a cirmos egyensúlyozott, tartva a kiskaput a szájában zsákot cipelő komon-dornak, a kerítés lécei közt pedig két fekete-fehér és három cirmos kiscica sorjázott be.
A kutya megállt a nő előtt, lába elé ejtette a széttépett zsákot. Mikor amaz le akart hajolni érte halkan morgott. Aztán hátranézett, megvárta, míg az összes macska bejön, és az anyjuk lehuppan melléjük, csak ezek után sétált odébb.
A nőstény szemrehányón pillantott a másik anyára. Tüntetőleg végig nyalta a kölykeit, majd elkormányozta őket az istálló felé.
Nem nézett össze a kutyával, a komondor mégis úgy feküdt le, keresztben az udvaron, hogy pont az istálló és a veteményes között legyen. Vagyis a macskacsalád mostantól az ő védelme alatt áll, jobb, ha ezt mindenki tudomásul veszi.
Igazán ez a legkevesebb, ami egy baráttól telhet.