Barátság, szerelem 2

Október vége volt a nap mégis vakítóan ragyogott, noha ereje már alig-alig volt. A lány elindult otthonról kezében egy kisseb csokorral, amit a saját kertjükben növő virágokból válogatta össze. A szokásos úton indult el, de most valahogy még is más volt, bár lehet, hogy mindig is így volt csak ő soha nem figyelt fel ezekre a dolgokra. Az is lehet, hogy a csodás időnek volt köszönhetőek.
A lány látta, ahogy az egymástól pár méterre lévő padokon boldog, mosolygós párok ülnek. Az egyik padon épp egy fiatal pár csókolta egymást, nem lehettek idősebbek, mint ő. Egy másik padon, kissé távolabb egy ősz hajú, öreg néni mosolyogva figyelte, ahogy a párja kissé remegő kézzel kenyérmorzsákat szórt a galamboknak.
A galambok nem tudni mitől szétrebbentek az öreg bácsi előtt, de pár pillanat múlva már a fák ágain ültek, egymáshoz bújva. A faág megremegett súlyuk alatt és az a pár levél, amelyek még bírták az ágon most feladván a küzdelmet hullottak a föld felé. Lehet, hogy csak a lány látta úgy de mintha a levelek is őrült táncba kezdve, párban és boldogan indultak volna utolsó útjukra.
Inkább lehajtotta a fejét, és úgy folytatta az útját. Egy éve már, hogy nem tudott örülni semminek és senkinek. Egy éve már, hogy búskomor volt és csak ő, és csak az a nap járt a fejében.
A vasrácsos kapu a már jól megszokott, halk nyikorgással fogadta az arra tévedőt. Eleinte amikor elkezdett járni ide mindig megborzongott ettől a halk, fémes nyikorgástól. De mára már megszokta. Elmorzsolt egy könnycseppet az arcán majd továbbindult.
Az utat akár csukott szemmel is meg tudta volna tenni, ezt az elátkozott utat, amit már annyiszor megjárt. Egy fordulat jobbra, majd egyenesen előre a vén fenyőig. Innen már csak egy lépés és már meg is érkezett.
Letérdelt a sírkő elé, Alexander sírköve elé.
– Szia – köszöntötte, és a virágot lehelyezte a sírra. – Szép napunk van ugye? – kérdezte és felnézett az égre. A nap ragyogott. Pont egy éve volt, amikor egy percre sem sütött ki, amikor zuhogott az eső, amikor köd volt, és amikor őt majdnem elütötte az autó.
Lány azután a nap után teljesen megváltozott, az az életvidám középiskolás, feltűnésre vágyó lány végleg eltűnt az élet színpadáról, hogy átvegye a helyét egy szomorú, megtört nő.
A barátját elhagyta, részben őt hibáztatta Alexander haláláért. A fejéhez vágta, hogy ha nem hívja fel, akkor a fiú még most is élne. Noha tudta, hogy Alexander haláláért egyedül ő a felelős, ő aki figyelmetlen volt.
– Képzeld, mit láttam ma. – kezdte és mesélni kezdett. Mesélt a fiatal párról, a galambokat etető öreg bácsiról és néniről, na meg persze a párban hulló levelekről is. – Ha elmondtad volna mi is így szerethettük, volna egymást és így öregedhettünk, volna meg!
Hangosan zokogni kezdett, majd teljes erejével a földet kezdte verni. – Miért nem mondtad? – kiabálta. – Miért? Miért?
Nem tudta meddig zokogott, csak arra rezzent össze, hogy a haját simítva két levél hullott a sírra. Megtörölte könnyes szemeit, felállt, leporolta magáról a földet.
– Most megyek, de holnap is jövök! Szeretlek!