Barbárok(?) – 1.rész

A sofőr már éppen elfordította volna a slusszkulcsot, amikor váratlanul kicsapta az ajtót, kiszökkent és eltűnt az ulánbátori Naran Tuul piactér parkolójában hömpölygő tömegben. Mi pedig, ezen meg sem lepődve, tovább üldögéltünk az eredetileg 9 személyre tervezett, UAZ 2108 típusjelzésű furgonban.
Mind a 21-en.
Jómagam 3 „gadaadiin”, azaz külföldi társammal egyetemben a csomagtérben kialakított, (tehát tulajdonképpen nem is létező) utolsó üléssorban próbáltam megtalálni azt a pozíciót ami az elkövetkező 3 napban a lehető legkomfortosabb lesz. Nem volt könnyű dolgunk, ugyanis, az egy másik Uaz-ból kölcsönzött ülőalkalmatosságot a jóhiszemű szovjet mérnökök egykoron 3 főre tervezték, 3 darab, az ülőlapon kialakított mélyedés formájában. Hamar rádöbbentünk, hogy négyünk számára ez csaknem megoldhatatlan ülep- és fejtörést okoz. Persze az sem segített, hogy a tisztelt sofőr úr nem vett tudomást arról, hogy a plusz üléssor foglal némi helyet, így éppen annyi(sőt talán egy kicsit több) táskát, dobozt és zsákot tuszkolt be mögénk és alánk, ami szerény testi valónk nélkül amúgy elfért volna a csomagtartóban.
Miután feladtam a legalapvetőbb kényelmi elvárásaimat is, úgy döntöttem kissé jobban szemügyre veszem „bennszülött” útitársainkat:
Volt nekünk egy „pufi bácsink”, aki azontúl, hogy az ügyeletes mókamester szerepét töltötte be, két vicc között folyton majszolt valamit(lehetőleg valami nehezet és zsírosat). A fővárosból hazautazó jókedvű egyetemisták mellett, méltóságteljes öreganyó, folyton tubákot szipákoló, népviseletes bácsi, a diáklányoknak folyton a „szelet csapó” városi siheder, mindennél fontosabb, titokzatos csomagot szorongató „üzletember”, alkalmi munkás ívhegesztő, családanya, piaci árus és természetesen szintén népviseletbe öltözött „malcsin”, azaz nomád pásztor is akadt közöttünk. Egyébiránt akadt két 5 év körüli kisgyerek is, akikről 3 nappal később sem tudtuk megmondani, hogy tulajdonképpen kihez is tartoznak, és itt vannak-e a szüleik egyáltalán. Ez a mi kis összezárt közösségünk minden tagja ugyanis egytől egyig sajátjaként bánt velük(másnap, úgy hajnali 3 körül, felverve az alvásnak éppen nem nevezhető öntudatlanságomból, még én is megkaptam egyiküket megőrzésre, amíg az addig ügyeletes pufi bácsi szundított egy kicsit.)
Időközben visszatért a cowboy-kalapos, katonai bakancsos, bőrmellénykés sofőrünk is, kezében egy frissen vásárolt magnókazettával.
Noha joggal feltételezhetnénk, hogy egy közel 1500 km-es út számos előkészületet és technikai eszközök garmadáját igényli, Mongóliában a fent említett művelethez csupán 3 dologra van szükség:
Egy járműre(lehetőleg Uazra), üzemanyagra és egy magnókazettára.
Megvolt tehát mindenünk, felbőgött a motor, elkezdődött közel 3 naposra tervezett zötykölődés, melynek célja nem volt más, mint a távoli Khovd megye azonos nevű központja.
Ahogyan lassan magunk mögött hagytuk Ulánbátort, a szemeim ismét végigpásztáztak az utastéren. És megakadtak egy arcon, amit valamiért csak most tudtam jobban szemügyre venni.
Ha túltesszük magunkat a „minden ázsiai egyforma” sztereotípián, akkor könnyen felfedezhetjük, hogy több, de a maga nemében kifejezetten jellegzetes, mongolos arcforma létezik. Az egyik ilyen, az úgynevezett „baltaarc”. Egyik útitársunk pedig éppen ennek a sajátos arcberendezésnek az egyik iskolapéldája volt: A nyári nap valósággal ráégette a téli mínuszokban edzett arcbőrét a kiálló járomcsontjaira, melyek valóban úgy néztek ki, mintha baltával faragták volna őket. Keskeny vágású szemei mélyen ülők voltak és mindig úgy hunyorgott, mintha éppen a jeges sztyeppei széllel kellene küzdenie. Az a pár szőrszál, amit ő büszkén bajusznak és szakállnak nevezne, úgy meredezett elő arcának síkjából, ahogyan a Góbiban tengődő karagana száraz ágai dacolnak az év-, de olykor napszakonként váltakozó faggyal és forrósággal. Csak keveset beszélt és akkor is úgy tűnt, mintha csak azért tenné, hogy gyakorolhassa a mongol nyelvre oly jellemző mély torokhangokat, ezzel is tovább erősítve barátságtalan megjelenését.
Összefoglalva tehát éppen úgy nézett ki, mint ahogyan mi a száraz történelemórákon elképzeltük Dzsingisz kán fosztogató barbárjait, akik annak idején lángba borították csaknem az egész ismert világot.
És most itt ültünk egy ilyen „barbárral” egy járműben. De nem volt alkalmunk ezen tovább morfondírozni, ugyanis időközben véget ért az aszfaltút és rátértünk arra a göröngy és gödörrengetegre amit arrafelé nemes egyszerűséggel csak földútként emlegetnek. Ez pedig, összhangban az ülésnek nevezett, kitüremkedésekkel tarkított kemény deszkalappal, a testi fájdalom újabb bugyrait ismertette meg velünk. Ez ellen a tarthatatlan állapot ellen azonban van Mongóliának egy lenyűgöző fegyvere: A táj.
Jobbra tekintve lankás dombok terpeszkedtek, mintha csak a lágyan hullámzó óceán egy megmerevedett pillanata lenne, amit időközben benőtt a zsenge, mélyzöld fű. Itt-ott fehér pontok – jurták ragyogtak, a tetejükre erősített apró napelem-paneleken meg-megcsillant a napfény. Miközben odabent minden bizonnyal valamelyik, mongol kánok életét feldolgozó szappanoperát nézték a tévében, a mi utunkat legelésző birka- és kecskenyájak, mokány lovak alkotta ménesek keresztezték. A baloldalunkon, a végtelenbe nyúló Góbi pereméről, néhány kérődző tevebika fölényes tekintete kísért minket.
A nap már lemenőben volt. A letekert ablakokon beáramló, lomhán kavargó port aranyszínűre festették az utolsó sugarak, a megnyúlt árnyékok elmélyítették a barázdákat az elcsigázott arcokon.
Ezen a ponton azonban megszakítom az óhatatlanul is giccsbe hajló tájleírást és megemlítem(mert meg kell), hogy Mongóliában sofőrnek lenni nem csak egy szakma. Egy olyan általános megbecsülésnek örvendő hivatás, ami túlmutat az egyébként valóban embert próbáló út viszontagságainak leküzdésén, a kivételes járművezetési és logisztikai képességeken. Mongóliában sofőrnek egy lenni egy fogalom. Ennek pedig egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a páratlan dramaturgiai érzék.
És pedig, akkor és ott, ez volt a dramaturgiailag legmegfelelőbb pillanat, hogy előkerüljön a piacon vásárolt magnókazetta…