Barterjárat 8.

Így kissé feszengve, reprezentáció nélkül, de azért megoldottuk a feladatot. Igaz az észtek eladásra csak olajoshal-konzervet tudtak ajánlani, vettünk is belőle, de ez a szűk kínálat nagyon behatárolta az üzleti lehetőségeket. Szóval szakmai szempontból nem ütöttük meg a „főnyereményt”, ez meg sem közelítette a Kjusztendilben kötött üzleteket, viszont sok érdekes dolgot láthattunk.
Itt van mindjárt a szálloda előtti tengerparti sétány, ami a hotel felől fákkal szegélyezett park, a másik oldalán a Balti tenger, igazán szép látványt nyújtva az itt sétálóknak, de a nem mindennapi képet megzavarja egy a szálloda elé kikötött második világháborús szovjet tengeralattjáró. Ami persze önmagában roppant érdekes, de itt elég bizarr, annál is inkább mivel néhány éve ez a hotel, mint olimpiai létesítmény, még a béke szimbóluma kellett, hogy legyen, arról nem beszélve, hogy nem illik ide. Füstölgök ezen, mármint, hogy a szépet is milyen könnyen el lehet rontani, közben alig várom, hogy jegyet váltva belülről is szemügyre vehessem, a hajó ugyanis látogatható. Hárman indulunk az objektum megtekintésére, közelebb érve a felfedezés izgalma látszik rajtunk, hiszen mégiscsak egy tengerattjáró fedélzetére fogunk lépni. A zöldre festett hajótest tornyán a jókora ötágú vöröscsillag, maga a hajó mintegy 40-45 méter hosszú lehet, tehát eltörpül a ma ismert hatalmas atomtengeralettjárók mellett. A hajót keskeny padló, köti össze a szárazfölddel, a padló innenső végén öreg „tengerimedve” őrzi a feljáratot, közeledtünkre feltápászkodik az ugyancsak zöldre festett székéről, szembe fordul velünk, és mogorván kérdi, hogy mit akarunk. Végig fut az agyamon, mégis mit gondol, hogy mit, fel szeretnénk menni. Három rubel lesz –mondja,- majd körülnéz, és csak egy jegyet ad, ügyes, máris keresett két rubelt, nem elveszett ember. Zakója teljesen tele van aggatva különböző kitüntetésekkel, jelvényekkel, de tényleg, nem ám úgy, mint az ismert szovjet marsalloké, hanem teljes egészében, oda már egy gombostűt sem lehetne beszúrni, úgy néz ki szegény, mintha színes páncéling borítaná. Végig érezteti velünk, hogy itt ő a hatóság, ő a főnök. Végre mehetünk, a hajótesten egy ajtó van vágva kifejezetten a látogatók számára, nyilván azért, hogy ne a torony tetején kelljen bemászni. A tengeralattjáróra lépve valami különös háborús borzongás vesz rajtam erőt, eszembe jut, amiről az időtájt még nem nagyon lehetett beszélni, hogy még az is lehet, hogy ez süllyesztette el a Wilhem Gustloff német üdülőhajót 1945 januárjában kb. tízezer, többnyire ártatlan ember halálát, és ezzel máig a világ legnagyobb hajószerencsétlenségét okozva. A hajó belülről nagyon szűk, és büdös gázolajszag uralja, a gyér világítás ellenére nagyon érdekes látni hogyan is működhetett, hogyan is élhettek itt emberek állandó halálfélelemben. A legénység ágyai a hajó első harmadában, a folyosó két oldalán, három emeletesek, csak pokróccal vannak elválasztva egymástól, és a folyosótól, olyan szűkek, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy itt aludni lehetett. Elöl a két torpedó-vetőcső, innen osztotta a halált a szerkezet. Középen a parancsnokiállás, a periszkóp persze kiszerelve, és a többi műszer is, de fogalmat lehet alkotni arról, hogy jelentős tudást igényelt egy ilyen hajó irányítása. Hátul a motortér, az akkumulátorok, és a ballancetartályok. Az egész tengeralattjáró hadművelet egy félóráig tartott, de számomra máig emlékezetes.
Azt hiszem néhány szót illik szólnom a városról. Korábban azt olvastam, hogy Tallin a Baltikum legszebb városa. A repülőtérről a centrumba vezető út betonterelőkkel szegélyezett, mint a Ferihegyi gyorsforgalmi, csak sokkal szélesebb, és nagyon gyér forgalmú, később is feltűnő, hogy a magyar viszonyokhoz képest nagyon kevés az autó, személygépkocsi pedig alig van, az a néhány is főleg leharcolt öreg Moszkvics, Ladát nem, vagy csak alig látni. Ez a Lada hazájában elég furcsa.

A belvároshoz közelítve ligetes, erdő szegélyezte táj mellett haladunk el, kissé távolabb az itt is divat tíz emeletes lakótelepek tűnnek fel. Az útról letérve érjük el a tengerpartot, és a szállodánkat.
Néhány nap múlva, amikor időnk engedi városnézésre indulunk, egyszerre ketten jöhetünk el, (a vásári pavilont egyszerre többen nem hagyhatjuk ott.)
Hanem az épségben megmaradt középkori belváros maga a csoda, úgy érzi magát az ember, mintha egy gyönyörű képes mesekönyv lapjaira tévedt volna, ahol annyi a szépség, a látnivaló, hogy szinte azt sem tudja hová nézzen. A belváros relatíve kis területen fekszik, így gyalog is könnyen bejárható, bár elég dimbes-dombos emiatt kissé fárasztó, de megéri a hangulatos utcácskák, a városháza, a soktornyú épületek, különlegesen gyönyörű látványa. A téren sok a turista, főleg finnek, ami egyfelől természetes, hiszen Finnország közel van, másfelől viszont elég szokatlan, mert a Szovjetunió nem arról volt híres, hogy a turisták csak úgy szabadon kóricálhattak az utcákon, korábban ide vagy csoportosan lehetett jönni, vagy sehogy.
Tallin a ’80-as évek végén kb. 470 ezer ember otthona volt, (ez az ország függetlenné válása után mintegy 380 ezer főre csökkent). Kereskedelmi ellátottsága a lakossághoz képest elég szegényesnek tűnt, kevés a bolt, és azok kínálata is nagyon gyenge, a történelmi városrész szomszédságában található a város legnagyobb áruháza, bementünk szétnézni. Az épület néhány éves lehet, szocreál stílusban épült cirka 3000 négyzetméteresre saccoljuk, de az árumennyiség, ami az eladótérben van fele ekkora helyen is elférne, viszont az arany ékszerek feltűnően olcsóak, mást azonban szinte nem is érdemes venni. Visszafelé még átsétálunk a belvároson, mintegy elraktározva magunkba ezt a szépséges látványt, majd buszra szállunk és irány a hotel. A szobámban megcsörren a telefon, hogy este 10 órakor (22órakor) mindenik legyen a szálló éttermében, sajtótájékoztató lesz a vásár eddigi tapasztalatairól, az időponton kissé meglepődöm, de később ez is érthetővé válik. A város az északi-szélesség 59 fok 26 percénél fekszik, itt ilyenkor júniusban a Nap csak 23 óra után nyugszik le, akkor sem egészen, sajátos fényviszonyokat okozva, vagyis éjszaka sincs teljesen sötét, amolyan szürkület van. Így hát a 22 órai sajtótájékoztató teljes napsütésben zajlik, sőt a tengerről az étterem üvegfalán át visszaverődő a Balatonról ismert, és ahhoz hasonló „aranyhíd” zavarja a kamerákat, ezért aztán behúzzák a függönyöket. Bevallom ez az éjszakai világosság, amit minden este tapasztalhattam a Közép-európában nevelkedett, és a 47. északi-szélességifokon élő ember csodálatát minden alkalommal kiváltotta, pedig még nem ezek voltak a legfehérebb éjszakáink, ugyanis még itthon, Szolnokon elhatároztuk, hogy ha lehetőségünk lesz, átmegyünk Finnországba, Helsinkibe.

Folyt.köv.