Békétlenség

Én! Én még szárnyalnék! Te egyre bosszantóbb vagy!

Egyre több dolgot elfelejtesz. Nem tudod, hogy hová tetted azt, amit éppen keresel. Mit csináltál meg, és mikor? Ki mondta azt, amire emlékszel és mikor? Tegnap? Vagy egy éve, vagy öt éve? Pontosan mit is mondott? Ezt, vagy azt, vagy egyiket sem? Hogy volt az, ami volt?

Egyre ingerültebb vagy, ahogy a napi, heti, jövőbeni teendőket sorolod. Sóhajtozol és morogsz, hogy mindig mennyi minden van! Mindent igyekszel halogatni: majd holnap, majd a jövő héten, majd jövőre…
Velencében, a börtönbe vezető Sóhajok hídján nem hangzott el annyi sóhaj, mint amennyit sóhajtozol, amíg csinálod, amit kell.

Egyre kevesebb dologra vagy képes. Régen átpakoltuk veled, festéskor, az egész lakást. Beálltál egy megkötött gurtniba, és arrébb tettük a szekrényeket, ülőgarnitúrákat, ágyakat, meg a hatalmas, régi zongorát is. Most már meg sem tudod mozdítani ezeket, nemhogy felemelni és elvinni valameddig.

Folyton cserben hagysz! Ami még nem régen természetes volt, az már szóba sem jöhet. Nem táncolunk, nem úszunk, nem túrázunk, mert fáj a térded. Nem teniszezünk, nem pingpongozunk, mert fáj a vállad. Nem labdázunk, mert fáj a kezed. Már nem lovagolnak a gyerekek a hátadon, mert az is fáj. Régebben arról beszéltél, hogy mit fogunk csinálni, most meg arról, hogy mit nem fogunk.

Ha a kedvenc időtöltésemmel foglalkozok: írok – akkor nem sok idő múlva már veled kell törődnöm: nyissam ki az ablakot, mert meleged van, csukjam be, mert zaj van. Elfáradt a hátad, ki szeretnél nyújtózni. Vagy éhes vagy, és adjak enni, szomjas vagy, adjak inni.

Ha rád nézek, nem győzök csodálkozni: egyszer csak szemölcsök teremnek rajtad a legváratlanabb helyeken, és barna foltok és fura dudorok lesznek rajtad ott, ahol eddig úgy néztél ki, ahogy kellett, és megszoktalak.

Ha iszol egy pohár vizet már menned is kell a mosdóba, mintha egy átfolyós gázbojler lennél. Ha belefolyik a hideg víz, akkor rögtön ki is folyik a meleg víz.

Amikor csinálsz valamit, és a hőmérséklet húsz fok fölött van, izzadni kezdesz. Nem csak a hónod alatt, vagy a hátadon, minden pórusodból folyik a víz. Még a hajad alól is. Kis patakok indulnak el a homlokodról, és ha nem törlöd le, belefolynak a szemedbe, ami ettől begyullad. Reggel úgy kell megmosni a szemed hideg vízzel, hogy rendesen kinyíljon.

A szemed is olyan fura lett! Hol van az a nagy, barna, ragyogó szem? Egyre kisebb és valahogy mintha mélyebben is lenne! Régen dicsekedtél, hogy nem érted miért könnyezik az emberek szeme a hagymavágástól, a tiéd soha nem könnyezik. Nincs az a hagyma, ami megríkatna téged, azzal hencegtél. Most meg, csak a héját húzod le, és máris zsebkendők után kapkodsz!

A zajokkal is hadilábon állsz! Már egy ideje nem tudod, merről jönnek a zajok, most már időnként be sem tudod azonosítani, hogy mit hallasz. Fogalmad sincs, hogy a szomszéd fűrészel, vagy a mosógép dolgozik. A kukát döntötte fel a szél, vagy becsapódott odafönn egy ablak…

Amikor megismertelek jó illatod volt. Nem használtál illatszert mégis üdén illatozott a bőröd. Most meg olyan szagod van, mint egy gyógynövény boltnak. Lassan mindenedet kened valami kencével, a bokádat, a térdedet, sokszor a derekadat, a hátadat, a piros foltokat, amik egyszer csak előbukkannak rajtad a semmiből.

A hajad is hová lett? Fiatal korodban egy óráig tartott megszárítani a rengeteg hajadat, most tíz perc alatt kész. Nem is csodálom! Hull, mint a záporeső. Minden tele van vele, az ágynemű, a fürdőszoba, a szőnyeg. A hajad helyett a szemöldöködet növeszted, egyre hosszabbra.

Éjjel felébresztesz, mert kimászkálsz a mosdóba, aztán vagy vissza tudok aludni, vagy nem… De ha sikerül is újra elaludnom, már csak nyomasztó rémálmok jönnek, fáradtabban kelek, mintha felkeltem volna hajnalban, ahelyett, hogy újra elaludtam.

Még azt mondják, hogy ez egyre rosszabb lesz! Ennél? Na, ne már!
Ha a tükör elé állok, nem ismerek magamra! Kinek a teste ez, amit benne látok?
Hová lettem ÉN?