Béla bácsi életének rövid summája

Mivel előző életeiben folyton istentelen életmódot folytatott, ebben elhatározta, hogy hívő lesz. Áhítatos, egyszerű és merőben visszafogott módon töltötte hosszú hétköznapjait, sötét színtelen éjszakáit. Hentes volt, ritkán láthattuk volna – ha élt volna – köznapi, kockás ingben, oldalzsebes térdnadrágban, borotváltan és manikűrözve. Hentes volt, fehér pólóban, nagy terjedelmes pocakját borító előkében, bárddal kezében és különféle késekkel. Reggeltől-zárásig húst szeletelt, csépelt, vágott, szortírozott, nyirkos rózsaszínű-piros lében áztatva ujjait.
Vasárnaponként mégis szép volt, méltóságteljes és darabos, mint a marhafelsál. Misén segédkezett, pénzt szedett, s minden vasárnap vagy 69-szer elmondta: Isten fizesse meg. Ez békével töltötte el. Isten megfizet. jóknak, gonoszoknak egyaránt. Jókat jó helyre, rosszakat rossz helyre, ez nagyon is egyszerű, egyértelmű és igazságos.
Ha magam fele húzom, vagy ha fölfelé emelem, melyik sikkesebb? Ilyen gondolatai voltak, ha az autókat nézegette, annak is az ajtónyitó kilincseit. Az autók megszállottja volt, erre ment rá fél élete, na meg a húsokra. Emellett tisztességes élete volt, két lánya, hasonló méretű felesége, számos zoknija, borotvája. Egyszer – bár mindössze negyvenhárom kilométernyire lakott tőle – látta a tengert is. A parton állva hosszasan nézte a látóhatárt, majd – gyaníthatóan megcsapta a végtelenség renyhe, de szőrszálhasogató érzete – megszédült, megtántorodott, elesett és kinyúlt a kavicsos fövenyen. Nem is ment többet oda. Attól fogva zárkózott lett, kisebb házba költöztette családját és sokkal többet imádkozott. Még a bárdok módszeres csapkodása közepette is.
Plébániai hittantáborok alkalmával ő volt az anyagbeszerző és a főszakács. Egyszer mondták is neki: Béla bácsi téged le kéne fényképezni és ki kellene akasztani a falra. Őszinte örömmel töltötte el, hogy egyszer talán falikép lehet, melyet látván mindenki emlékezni fog főztjére, és dicső tetteire.
Dagadt is a mája, bár ez később májátültetést eredményezett, sok-sok gyógyszer évtizedekig tartó beszedésével. Kár érte – mondták sokan – és már temették is egyesek, ám ennek ellenére sokáig élt. És így sokáig félhette is Istent, ami a jó hívő egyik kiváló attribútuma. Egyszer meg is kérdezte plébánosát: Atya, ha mi hívők hűen féljük az Urat, vajon Ő épp ugyanígy tart tőlünk is? – s olyat tett, amit addig korábban sohasem, a hatás kedvéért akaratlanul felmutatta mutatóujját. Az öreg pap arcára valami olyasvalami ült ki, amitől minden halandó hanyatt-homlok menekülésbe kezdene.
– Tudod Béla, évtizedek óta nyom ez a kérdés engem is, még pedig fölülről. Azt hiszem leginkább a vállaimat. Ezért lettem mára ilyen roskatag. Nos, a kérdésedre válaszolva, Isten valószínűleg sokkal jobban tart tőlünk, mint mi őtőle. Tudod, hányszor szisszenhet fel, hányszor fogja a homlokát, hányszor kiállt: jaj ne! Túl nagy szabadságot kaptunk, kábé akkorát, mint amekkorával ő sem merne mit kezdeni. Ezért bízta ránk életét. He-he. De Béla – itt főszakácsa mellkasára tette a kezét és elkomorodott – ez maradjon közöttünk, tudod ez olyasmi, ami nem igazán publikus.
Hentesünk élete persze ettől mit sem változott, bár e beszélgetés után már nem csak Istentől félt, hanem önmagától is. És ettől kezdve már ártani sem ártott senkinek, még a légynek sem, amit persze utált a húsok körül. Ám szeget – akarom mondani klopfoló bárdot – ütött a fejébe a nagy szabadosság, melynek, mint megtudta, ő is osztályrészese.
Mit jelenthet az valójában, hogy dönthetünk jó és rossz között, szabadon? S mit jelenthet majd ez, évszázadok vagy évezredek múlva, ha ezt a bolygót már feléltük, s máshová távozunk, s a világúr két galaxisa közti távolság olyan lesz számunkra, mint ma a Budapest-Balaton szakasz autóval 110-120-as tempóban? Vajon mit kezdhet az ember a szabadságával, másokkal, életterével, a természettel, önmagával? Hiszen Isten nem szól bele semmibe. Búzában hajladozik, patakban csordogál, gyümölcsben érlelődik, fotonokban szállítja a meleget. Mindezt persze a legnagyobb diszkrécióval, észrevétlenül.
Béla hentesünk persze szegénykém idáig azért nem jutott, ez az én írói szabadságom velejárója: azt ír le az ember, amit akar. Pilinszky juthatna eszünkbe: „akárhonnan, érkezhet mondhat akárhonnan”, írhat az író bármit, akarom mondani bármit írhat az író? Közel sem, véleményem szerint. Bár a szabadság nevében éppen ezt teszi. Krisztus pedig egyszer azt a keveset is eltörölte gyorsan, amit a homokba írt.
Bárdos barátunk élete egy kevésbé meghatározható, közepesen unalmas, szeles tavaszi naptól kezdődően – a szabadság felelősség teli érzésétől eltelve, sőt már-már megkísértve – módszeresen ügyelt arra mit tesz Istentől kapott szabadságával. A „ne árts” Hamvas Bélától jött parancsa a létminimum, ettől csak jobb lehet az ember. Hogy e létminimum „alatt” élőket minek nevezhetnénk? Hentesünk megfogalmazása szerint legfeljebb nyirkos, rózsaszínű-piros lében ázott húskészítményeknek.
Eljött a kor, mikor hentesünket már Béla bácsizták, s az az idő is, amikor már nem volt meg, sem ő, sem a sírja. Béla bácsi élete úgy tűnt el, mintha semmi sem lett volna, az enyém is így fog. Ez valamennyi élet summája.

Ez valamennyi élet summája?