Bíbor parazsak /regény részlet/ 1.

Már legalább öt perce bukdácsolt a fagyos földúton. Elhatározta, hogy nem fog visszanézni, de nem bírta tovább, megállt és hátrafordult. A kis tanyasi ház jól kivehető volt a holdvilágnál. Kicsi ablakából semmilyen fény nem szűrődött ki. Ez kissé megnyugtatta.
Anyja valószínű, hogy nem vette észre mikor kiosont a lakásból. Hátizsákját még délután összepakolta. Pár fehérnemű, néhány melegebb holmi és az iratai alkották az útipoggyászt.
Csak pár sorral búcsúzott az anyjától: -Vigyázz magadra, majd jelentkezem. Nem bírom itt tovább, de ne aggódj miattam, és ne keressél. Puszi neked!

Vetett még egy pillantást a kis házra és újra nekilendült. A fagyos keréknyomok néha megtréfálták, meg-meg bicsaklott a lába. Nem érdekelte most semmi, egy volt fontos számára, minél távolabb kerülni innen. Teljesen új életet akart kezdeni. A „hogyan” még távolinak tűnt, de még a város felé vezető földút is. Három kilométer gyaloglás a csípős, hideg éjszakában. Őrültségnek látszott éjjel elindulni pár ezer forinttal a zsebében, de tudta nappal, anyja aggódó tekintetével kisérve nem tudott volna elindulni. Szerette az anyját.

Feltámadt újra a szél. Sapkáját fülére húzta. Arca kipirult, szeme sarkából könnycseppek gurultak lefelé. Lassan kiért a főútra. Már látta az elhaladó autók fénycsóváit. Újra visszanézett, de a kis ház már régen eltűnt a láthatáron. A hidegtől elzsibbadt a lába. Topogott, ugrált egy keveset, hogy megindítsa elgémberedett lábaiban a vérkeringést.
Kilépett az aszfaltra és elindult a főváros irányába. Néha-néha egy autó lámpái világították meg az aszfaltot. Volt aki lassított, majd továbbhajtott. Akaratlanul gyorsította lépteit, már szinte futott. Kifulladt, kapkodta a levegőt. Nyugi-szólalt meg félhangosan. Így kissé nehéz lesz a fővárosig eljutni. Inteni kellene az autóknak.
Hátulról újra fénycsóva közeledett. Kinyújtotta a karját. A kamion hosszú éles dudával üdvözölte, de továbbhajtott.
-Az anyádat! – üvöltött utána, öklével egyezményes jelet intve a sofőr felé. A kamionos vészvillogóval jelezte, hogy vette az adást.
Újra csend és sötétség. Már minden porcikája remegett a hidegtől és valószínűen a félelemtől is. Újabb autó közeledett. Úgy tűnt, mintha lassítana. A lány, hogy el ne szalassza, kinyújtotta a karját. A kocsi mellé ért, majd megállt. A középkorú férfi mintha valamitől tartana, csak az ablakot húzta lejjebb. Csendben kiszólt a lánynak:
– Valami baj van? Segíthetek?
– A fővárosba szeretnék menni. El vinne valameddig?
– Egyedül vagy?
– Igen.
A férfi még körülnézett, majd kinyitotta az ajtót. A lány gyorsan bevágódott, hátizsákját a lábához tette.
A férfi azonnal indított, -és látva a lány mennyire reszket- feltekerte a klímát.
– Kapcsold be az övet-szólt a zavarban lévő lányra.
Percekig haladtak szótlanul. A férfi törte meg a csendet újra.
– Hány éves vagy?
– Tizenkilenc-vetette oda a lány, de nem mert a férfira nézni.
– …és minek mégy Pestre?
– Dolgozni.
– Hmm…éjjel tizenegykor? Fura munkahelyed lehet!
A lány most kapcsolt, mire gondolhat a férfi.
– Nem,nem! Én nem az vagyok amire gondol, csak tudja nappal nem tudtam eljönni, mert az anyám könyörgött volna, hogy ne hagyjam ott…és ha azt hiszi azért stoppoltam, akkor kérem álljon meg és kiszállok. Kérem tegyen most ki engem, kérem…
– Hé…hé kislány! Elég legyen, még infarktust kapsz az ijedtségtől. Nincs szándékomba semmit sem tenni veled, de tény hogy nagy bátorság éjszaka egy idegen kocsijába beszállni.
Elviszleg pestig, én is oda megyek, de ez még negyven perc. Gondoltam beszélgetünk, így az álmosság elkerül. Münchenből jövök, és eléggé fáradt vagyok. De ha nem akarsz beszélgetni, hát úgy is jó.
– Dohányzol?
– Nem, vagyis néha.
– Ott van a kesztyűtartóban, nyugodtan gyújts rá, kérek én is egyet.

A lány kezdett megnyugodni. Elővette a cigarettát, a férfi felé nyújtotta, majd ő is kivett egyet és meggyújtotta. Mélyeket szippantott a cigarettába. Már nem fázott és a remegése is megszűnt.
Most pillantott először a férfira. Kerek mackós arca volt. Haja, vékony gondozott szakálla itt-ott őszült. Olyan igazi nagyapa tipus benyomását keltette, habár még csak negyven körül járhatott. A lány most,- hogy szemügyre vette- rokonszenvet kezdett érezni iránta.
A férfi észrevette, hogy a lány figyeli. Rámosolygott.
– Mit nézel?
– Magát.
– Miért?
– Csak úgy!
– Hát nem vagy egy csevegő tipus! Mindent harapófogóval kell kiszedni belőled?
– Nem mindig, anyám azt szokta mondani, hogy olyan a szám, mint a kacsa feneke, állandóan mozog, ha kell, ha nem.
– Félsz tőlem?
– Már nem, de először megijedtem egy kicsit. Azt hittem maga is csak olyan mint a többi férfi.
– Miért? Olyan sok férfival találkoztál már?
– Á nem, csak az apám az olyan volt, meg a Józsi is.
– Az Apád?
– Igen, most börtönben van. Három éve csukták le, mikor kiderült, hogy kikezdett velem. Az anyámnak elmondtam, ő meg feljelentette. Pedig félt nagyon, félt, hogy megöli. Sokszor nekiment, agyba-főbe verte, de nem mert szólni a rendőrségnek….csak akkor, mikor velem is kikezdett. Akkor feljelentette, mert azt mondta, ezt már nem viseli el. Ha megöli sem bánja, de akkor is a rács mögé küldi.
– Hmm…Hallod ez undorító dolog. Nem volt senki aki megállította volna apádat? Rokon, szomszéd, vagy bárki ismerős? Anyám intézetben nevelkedett, nincs rokona, a tanyán meg a legközelebbi szomszéd hat kilométerre van. Soha nem jártak nálunk.
És a Józsi az kicsoda? Az is kikezdett veled?
– Ő az anyám mostani élettársa. Józsi jó ember, csak akkor nem tudja mit csinál, ha iszik. Csak mostanában egyre többet ivott, és olyankor bejött a szobámba és fogdosott, meg ilyesmi. De ő másnap megbánta és az anyám megbocsátott neki. Én nem akarom, hogy miattam szétmenjenek, mert az anyám egyedül mit kezdene a tanyán? Inkább úgy döntöttem, feljövök Pestre dolgozni.
– Van már munkád?
– Hát az még nincs, de annyi pénzem van, hogy akár egy hetet is ki tudok húzni. Addig meg majd találok valamit. Ha más nincs, majd rajzolok és eladom.
– Rajzolsz?-kérdezett vissza a férfi nem kis meglepetéssel.
– Igen, rajzolok és festek, de minden képet otthon hagytam. Túl szomorúak és nem akarom, hogy a tanyára emlékeztessenek. Tudok ám vidámat is rajzolni, meg festeni is.
– Hol fogsz lakni? Jártál már a fővárosban?
– Nem, még nem voltam.
– Tudod mennyibe kerül ott egy albérleti szoba? Arról nem beszélve, hogy három-négy havi kauciót is elkérnek előre. Át gondoltad te ezt?
– Hát igazából nem is akartam gondolkozni rajta. Ma éjjel meghúzom magam majd valahol. Állomáson, vagy buszpályaudvaron, vagy mit tudom én hol, csak meleg legyen. Holnap aztán szétnézek, csak találok valamit?
– Mennyi pénzed van?- Kérdezte a férfi, és a hangjában őszinte aggodalom érződött. Kezdte megsajnálni a lányt.
– Mennyi? Úgy ötezer forint körül van nálam.
– No kislány, ezzel talán két éjszakát eltölthetsz valami olcsó panzióban, de az evésről akkor nyugodtan mondjál le. Mit szólsz a kilátásokhoz?
– Anyám erre azt mondaná: – Nem túl rózsás!
– Így ahogy mondod, nem túl rózsás- ismételte a férfi.
A távolban már látszottak a város fényei. A lányt lassan elnyomta a meleg és a fáradtság. Feje oldalra bicsaklott és elaludt.
A férfi kicsit lehúzta az ablakot, nem akart elaludni. A friss, hűvös levegő az arcába csapott. Nem tudta mit tegyen. Kételyei támadtak, valóban igazat beszél a lány? Hátha csak átverés az egész, és ha felviszi a lakására megjelennek a lány cinkosai és kirabolják.
Ha viszont igazat beszél, hogy tegye ki az utcára? Mi lesz vele, hiszen senkije nincs?
Végül úgy döntött, nem viszi fel a lakására. El megy vele egy szállodába, és holnap szól Péternek, nyomozza le, igazat beszél-e a lány. A többi meg majd kialakul.

Lassított a szálloda előtt. Behajtott a parkolóba. A lány még aludt. Óvatosan becsukta a kocsi ajtaját és elindult a recepció felé. Fáradt volt, nagyon fáradt.

A lány felébredt. Észrevette, hogy egyedül van a kocsiban. Ez már Pest, -villant át az agyán- de hova lett a férfi? Előkotorta az ülés alá becsúszott hátizsákot és kilépett a kocsiból. Villogó reklámok, csillogó kirakatok, fény és fény mindenhol. Jobbra-balra kapkodta a fejét ahogy kikacsázott a parkoló autók között. A férfiről már el is feledkezett, csak később jutott eszébe, hogy meg kellett volna köszönni a fuvart. Éjjel egy óra körül járhatott, de ennek ellenére elég nagy nyüzsgés volt a belvárosban. Sorra vette a kirakatokat, mint aki mindent most hirtelen el akar raktározni abból a sok-sok csodából, amit csak képeken, vagy televízióban láthatott.
Itt hideg sincs -gondolta- langyos, bár kissé büdös a levegő, de ha más megszokta, én is meg fogom szokni.
Valahol csirkét sütöttek. A zsíros-fűszeres illat megcsapta az orrát. Most döbbent rá, hogy utoljára tegnap délben evett, akkor is csak keveset. Készült a nagy útra, és ha rágondolt összeszorult a gyomra. Szinte magába erőltette az ebédet, csak anyja meg ne sejtsen valamit a tervéről. A szomjúság is kezdte gyötörni. A túlodalon megpillantott egy éjjel-nappali közértet. Átvágott az úttesten. Egy taxis rádudált és ököllel integetett felé. A lányt ez most egyáltalán nem érdekelte. Kiflit, felvágottat, és ásványvizet vett. Ahogy kilépett az üzletből, már majszolni kezdte a kiflit, a felvágottat szeletenként gyűrte utána. Egy korty ásványvíz kísérőnek, majd a rituálé újra elkezdődött. Üres gyomra ügyesen elnyelte a kiadósnak éppen nem mondható kései vacsorát. A lényeg, hogy az éhséget és a szomjúságot kipipálhatta egy darabig a „megoldandó feladatok” listájáról. Már csak ezt az éjszakát kellene valahogy átvészelnie. Meghúzódni valahol, ahol meleg van, ahol nem zaklatják. Véletlen sem fordult meg a fejében, hogy ha megvárja a férfit a kocsiban, kényelmes szállodában tölthette volna az éjszakát. Tovább ballagott, de már nem érdekelték annyira a kirakatok. Most tört rá először a magányosság érzése. Az anyjára gondolt. Látta maga előtt, ahogy reggel elolvassa a kis papírcetlit, ahogy tördeli apró kezeit, miközben szeme sarkában megjelennek a könnyek.
Az utca végén langyos huzat csapta meg az aluljáróból. Elindult a lépcsőn lefelé. A langyos meleg egyre büdösebb, egyre visszataszítóbb lett. Megállt a lépcső aljában. Az aluljáró tele volt földön, kartonpapírokon, rongyokon fekvő emberekkel. Szemben két részeg civakodott, mellettük eldobált borosüvegek. Távolabb egy rongyokba bugyolált nő jajgatott, mocskos reklám táskájából kenyérdarabok potyogtak szerte szét, ahogy pár suhanc focilabdaként rugdosta –egymáshoz passzolva- az oszlop körül.
A lány csak állt földbegyökerezett lábbal és tudta, itt nem akarja átvirrasztani az éjszakát.
Erős kezek markoltak a vállába. Összerezzent, de még ahhoz sem érzett erőt, hogy hátra nézzen. A kéz gazdája megszólalt:- Mi van kicsi? Félsz belépni a szentélybe?
A hang büdös dohány és alkohol lehelettel érkezett. A lány összeszedte minden erejét, kirántotta magát a kéz szorításából és rohant kifelé a lépcsőn. Rohant, futott teljes kifulladásig. Egy kapubejáratnál-mikor már úgy érezte biztonságban van- befordult, hátát a falnak támasztotta és lassan lecsúszott a földre. Percekig ült itt mozdulatlanul. Lassan erőt vett magán, felállt, hogy körbenézzen. Lassan, óvatosan lépett az udvarra. Talált egy padot a ház sarkában. Valaki szőnyeget terített rá. Lekuporodott a padra, magára húzta a szőnyeget.
Az idő megenyhült. Lassan apró pelyhekben hullani kezdet az első decemberi hó. Valahol hármat ütött a toronyóra. Még két hét és itt van a karácsony. A lányt az sem érdekelte, hogy akkor tölti be a huszadik életévét. Egyet akart, túlélni ezt az éjszakát. Most csak ez a fontos, túlélni bármennyire is nehéz. Akkor még nem tudta, hogy ez csak a kezdet, az eleje egy hosszú, fárasztó menetelésnek.

Az idő lassan telt. Lábai, kezei elzsibbadtak a hidegtől. Az egész teste kezdett kihűlni. Fura érzése támadt, mintha hátulról már régóta figyelné valaki. A tarkóján érezte az idegen tekintetet. Rémülten fülelt, de semmi különös zajt nem hallott. Az utcán is síri csend volt. Lassan, óvatosan fordult hátra. Előérzete nem csalt. A ház teraszajtajánál, pislákoló fénynél-ami úgy tűnt, mintha gyertyafény lenne- egy nő állt mozdulatlanul. Az arcát nem lehetett kivenni, de a lány érezte őt figyeli. Borzongató érzés fogta el. Lassan felállt és elindult a ház felé. A nő nem mozdult. Mereven bámult az utcára.
A lány már olyan közel ért, hogy kezével meg tudta volna érinteni az üvegajtót. Legyőzte félelmét, tudta, hogy ha az utcán marad, a hidegben nem éli túl az éjszakát. Elhatározta, hogy bezörget az asszonyhoz. Ebben a pillanatban a nő megfordult, és eltűnt a félhomályban. Pár pillanat múlva kinyílt a bejárati ajtó. Egy negyven év körüli nő állt az ajtóban. Meredten nézett előre és csendes hangon megszólalt.
-Gyere be! No, igyekezz, ne hűtsük ki a lakást.
A lány belépett az ajtón. Kellemes meleg árasztotta el egész testét.
-Csukd be az ajtót, a kulcsot is fordítsd rá, és gyere utánam-szólt rá a nő furcsa semmibe néző tekintettel, majd megfordult és kezével tapogatva elindult a nappali felé.
A lány most döbbent rá, hogy a nő vak. De akkor hogy vette őt észre? Most ez azonban nem tűnt fontosnak. Meleg helyen van, és ez a lényeg. Elindult a nő után.
A tágas nappaliban valóban gyertyák égtek. Már a folyosón érezte az illatát. Ismerős illat, a tanyán gyakran volt áramszünet, és ilyenkor ők is gyertyát gyújtottak.
A szeme lassan megszokta a félhomályt. Körbenézett. Csodálatos faragott bútorok, bársony fotelok, meleg süppedős szőnyeg, olajfestmények a falon körbe. A lány számára soha nem látott gazdagság. Csak állt a nappali közepén és megszólalni sem tudott.
A nő most megint a teraszajtónál állt, bámult kifelé. Hagyta, hogy a lány nyugodtan körbenézzen, majd megszólalt:
-Már vártalak.
A lány meglepődött, de hagyta, hogy a nő folytassa mondandóját.
-Tudtam, hogy eljössz, már régóta készültél, de tudom, hogy nem volt elég erőd hozzá. Most bátor voltál, és jól tetted. Új életed lesz, a régit teljesen elfelejtheted.
A lány kissé összezavarodott. Honnan ismeri ez a nő, és hogy került pontosan ide? Bátortalanul rákérdezett: -Hogy várhatott engem, ha nem is ismer?
-Én mindent tudok. Én azért mert vak vagyok, még látok. Többet látok, mint amit te most még el tudsz képzelni. De ez lényegtelen, egyelőre nem ez a fontos. Most levetkőzöl, ott jobbra megtalálod a fürdőt. Fürödj meg, megmutatom majd a szobádat. Kipihened magad, és holnap mindent megbeszélünk, vagyis még ma. Hiszen már hajnal van. …Ja és a ruhádat hagyd a fürdőben, olyan istálló szaga van.
Nem is igaz!-gondolta a lány felháborodva. Nincs istálló szaga, hiszen tisztán vette fel. Persze nem akart ujjat húzni a nővel, legyen meg az akarata, majd átmossa a ruháit.
Bevonult a fürdőbe. A nő ekkor elindult a szemközti szobába. Az ajtaja résnyire nyitva volt. Ahogy belépett, a beszűrődő fény megvilágította a szobát. A szoba közepén egy fotelban az ajtóval szemben egy férfi ült. Egyenesen odament hozzá.
-No milyen? Mesélj, milyennek látod?
-Nem sokat láttam, jobban nyisd ki az ajtót- kérte a férfi.
-Nem akarom, hogy észrevegyen. Azt szeretném, ha csak holnap tudná meg, hogy nem egyedül élek itt, és azt sem szabad megtudnia, hogy csak én vagyok vak. Elrontaná a játékunkat. Zsuszával hibáztunk, nem követhetjük újra el ugyanazt a hibát.
-Rendben, de neked is vissza kell fogni magadat. Légy türelmes, ne rohand le azonnal.
-Igen, visszafogom magam-válaszolt a nő, és egyik lábát feltette a fotel karfájára. Pongyolája felcsúszott a combján. Megfogta a férfi fejét és az ölébe húzta. A férfi eltolta magától.
– Klári, most ne. Bármely pillanatban kijöhet a fürdőből.
-Csak kicsit,- könyörgött a nő.
-A férfi benyúlt a pongyola alá. A nő halk sikongatásokkal jelezte, hogy jó helyre tévedtek a férfi tömzsi ujjai.

A lány közben feküdt az illatos forró vízben, és úgy gondolta reggelig ki sem akar jönni onnan. Hosszú gesztenyebarna haja lebegett, ringatódzott a víz tetején. Úgy érezte, ettől jobb helyre nem is kerülhetett volna. Gondolni sem merte, hogy a szemközti ajtórésen vizsla tekintetek figyelik, ahogy meztelen kivonul a nappaliba, táskájából előkotorja hálóingét, a vállára dobja, és beballag a nő után a hálószobába.