Birkozó

…éppen csúfolnak valamiért. Sokat csúfoltak, én voltam a Garai gyerek, a Swarcz-ok, Feigl-ik, Stock-ok és még nem is tudom milyen nevű sváb és felvidéki közt, a kommunista tanácselnök unokája. A pesti, volt kalauznő fia, aki bugyiban járatta a gyerekeit iskolába.
A gyerekek kegyetlenek, hiába mutattam nekik, hogy ezen a "bugyin" slicc van, a gumicsizmás paraszt gyerekeknek az alsó gatya csak a kékfestővászonból varrt glott-gatyát jelentette slussz-passz.
Aztán ezek a csúfolások rendszerint verekedésbe torkolltak, és én rendszerint a földön végeztem, könnyezve, megalázva. Nem is nagyon játszottam a többiekkel…. inkább az udvar egy félreeső sarkában kavicsokat és üvegcserepeket gyűjtöttem.
Egyszer azért én győztem, de csak egyszer. Egy ilyen csúfolás alkalmával amikor már végleg elszakadt a cérna, nekimentem az osztály legnagyobb gyerekének – talán 3.-ban lehetett -. A gyereknek "Birkozó" volt a gúnyneve, – már akkor -, hát el lehet képzelni, hogyan nézhetett ki. Már alatta voltam, a többiek meg drukkoltak, röhögtek, gúnyolódtak. Persze a kis besz.riak sohasem drukkoltak a gyengébbnek, de hát ez természetes, egy vesztesre senki sem kíváncsi, azzal nem lehet dicsekedni…
Valahogy ki tudtam szabadítani az egyik kezem és nem tudom mitől vezérelve, nem tudom honnan vettem – de tényleg -, teljes erőmből vesén vágtam.
Az a fájdalomtól összegörnyedve lefordult rólam. Az udvaron csend lett, én lassan felálltam és ott hagytam a francba az egész rohadt szurkoló tábort….
A közeledő tanárok sem értették, hogy-hogy nem a Garai gyerek vonyít már megint.
Persze erre később senki sem emlékezett, csak arra, hogy a Garai gyerek neki megy mindenkinek aztán még is ő kerül a földre, és csak sírni tud.
De azt hiszem ez után megszűntek a csúfolások …..
Érdekes – tragikus, hogy Birkozó az ötödikben lemorzsolódott. Anyám az anyjával barátnők lettek, és én párszor voltam náluk jártam, mint egy korrepetálni a srácot, – nem sok sikerrel. A falu másik végén laktak egy hosszú hosszú gangos házban, amiben szóba konyhás lakások sorakoztak egymás mögött.
Valamikor jobb időket látott cselédlakások voltak, de akkor már inkább csak egy nyomortelep volt, sáros udvarral, kosszal, bűzzel. Ők rögtön az első lakásban laktak, apró konyha amiben keveredett a paprikás krumpli, az olcsó cigaretta és az udvarra kiöntött mosó víz szaga. A szoba sem sokkal különb, középen nagy politúrozott asztal, fehér csipketerítővel, pár kopott kárpitozott székkel, – amik szégyenükben támlájukig bújtak az asztal alá – ,
A falak mellett ágyak, egy nagy szekrény, a sarokban egy tükrös öltöző szekrény,
– minden darab más-más garnitúrához tartozhatott amikor lombos fából szekrénnyé, asztallá, székké születtek egy-egy ügyes kezű asztalos mester műhelyében -.
Egy fekete-fehér tv valami ingatag állványon, háttal az utcára néző keskeny ablakoknak..
A fiú apja traktoros volt a tsz-ben. Szótlan ember, nekem úgy tűnt semmi sem érdekli még a traktora sem, – a beszélgetés semmiképpen -, csak van és kész ennyi.
Az anyja egy egyszerű asszony, egyszerű arccal és egyszerű gondolatokkal. Talán nem is tudta volna elviselni másképpen amit kapott az élettől. Az első házasságából született fia tizenévesen egyszer csak úgy döntött, hogy lányruhában jobban érzi magát – na ezt el lehet képzelni egy bigott katolikus faluban -.
El is szökött a városba, aztán néhány évvel később vérbe fagyva találták meg egy rákoczi téri kapualjban.
Kisebbik lányát elvitte az alkohol, nagyobbik lánya mellrákot kapott, nem is tudom él e még, és hát Birkozó aki iskolát végig bukdácsolta, a segédmunkánál, a nyomornál nem jutott messzebb, nem régen halt meg, állítólag a mája szó szoros értelemben felrobbant