Bobó a tengeren- 6. rész

6. kaland – A valóság

Miután már Cinóber is teleette magát, nyújtózott egyet, és visszafeküdt az ágyára.
– Most itt akarsz punnyadni? –kérdeztem.
– Miért? Mit kellene csinálnom? Kipihenem a kalózos kalandunk fáradalmait – felelte.
– Arra gondoltam, hogy Csindratta dela Móka kapitánynak készíthetnénk egy meglepetés műsort. Ezzel köszönnék meg, hogy megmentett minket. Boníta mesélte, hogy mielőtt hajózásra adta a fejét, azelőtt cirkuszban dolgozott. Én, énekelnék neki.
– Jaj! Ne! valami mást nem tudsz?
– Mi a bajod az én csodás hangommal?- kérdeztem sértődötten.
– Háát…- amikor a tengeren a fülembe rikácsoltál, na, az nem volt éppenséggel csodás.
– Ugyan! – legyintettem. Mit értesz te a művészethez? Ott a viszonyok is befolyásolták a hangomat. És te? Mivel állnál a kapitány elé? Na, mivel te, te nagyokos?
– Tudok tótágast állni, és menni is így. Sőt! Zsonglőrködés is megy – húzta ki magát Cinóber.
– Na, ez nem hangzik rosszul! Tetszik. Megyek, megbeszélem Bonítával a dolgot. Mi leszünk a vacsora elő-előétele.

Elindultam megkeresni szívem hölgyét. Hamarosan rá is akadtam. A konyhában sürgölődött, egy dalt dúdolt és közben táncikált. Időnként hátravetette a bóbitáját, a fakanál volt a mikrofon. Kedvtelve néztem.
– Helló! – köszöntem rá.
– Jaj! Ne ijesztgess! – csapott felém a fakanalával.
Elmeséltem neki, hogy mit szeretnénk este. Tetszett neki az ötletünk.
– Remek! Majd én, felkonferállak benneteket. Cinóbernek vigyél citromot, narancsot. Ezekkel gyakoroljon. Neked mire lesz szükséged?
– Mikrofonra, meg kellene egy kalapocska, meg egy napszemüveg. Ezek ugyanis a kalózhajón maradtak.
– Semmi gond. Majd az előadás előtt odaadom.
– Boníta! Nem lenne kedved velem énekelni? Olyan csodásan énekeltéll az előbb. Csak egy dalocskát! – kérleltem, és olyan szépen néztem rá, ahogy csak tudtam.
– Na, jó! Van egy dal, amit talán ismersz. A címe: Ollé! Ha nem, akkor most pikk-pakk megtanulod, mert olyan egyszerű.
Máris dalra fakadt. Tényleg nem volt nehéz, a szöveg is igen együgyűcske volt. Pár perc múlva már együtt énekeltük.
– Este viszem a kalapot, a napszemcsit, és egy csokornyakkendőt is, hogy elegáns legyél. Vacsoraidőben találkozunk! Addig gyakoroljatok!

Cinóber szorgalmasan dobálta a gyümölcsöket, és sétálgatott a kezén. Én skáláztam, hogy bemelegítsem a hangszálaimat. Alig vártam, hogy Bonítával egy színpadon, akarom mondani, egy fedélzeten szerepeljek.
Amikor beköszöntött az este, Cinóberrel együtt mentünk Bonítához a konyhába.

– Először mi lépünk fel! – jelentette ki Boníta. A duett után te még énekelsz egy nótát, utána Cinóber kápráztatja el a kapitányt, és a közönséget.
A fejembe nyomta a kalapot, feltettem a nyakkendőt és a szemüveget. Boníta egy kis szoknyácskát húzott és felborzolta a bóbitáját és beperdültünk az étterembe. Nagy tapssal fogadtak minket. A számunk végén elrikkantottam magam:
– Ollé!

És ebben a pillanatban felébredtem. Nem volt ott Boníta, sem kapitány, nem volt ott senki. Egy kis ladikban feküdtem. Hát mindezt csak álmodtam? Nem is jártam a kalózoknál? Nem mentett ki Csindratta dela Móka? Ekkor a parton felbukkant egy vörös hajú fickó, és rám ripakodott:
– Mit keresel a csónakomban?! Hess innen, de gyorsan!
– Cinóber! Hát nem ismersz meg? – kérdeztem.
– Cinóber az eszed tokja! Cimpa vagyok, és nem ismerlek, te kis betolakodó. Szóval, tünés a csónakomból!

Gyorsan elrepültem, mert felém dobott egy követ. Leszálltam a kikötő egyik padjára. Aztán minden eszembe jutott. Mikor megláttam a Kalandorok hajót, és a kapitányt, kicsit megrémültem. Gondoltam, mielőtt felajánlkozom hajósinasnak, átgondolom a dolgot, és akkor szálltam be a kiscsónakba. A tenger lágyan ringatta a ladikot, én meg ezek szerint elaludtam. Csodás volt az álombeli hajóskalandom. Csak azt sajnálom, hogy Boníta is csak a gondolataimban létezik. Arra viszont rájöttem, hogy nem nekem való a hajósélet. Jobb nekem a szárazföldön. Aztán elindultam a képzeletbeli kalandomból hazafelé…

Vége