Mérhetetlen fájdalommal tölt el a felismerés… Mindig egyedül voltam…
Egyszer régen, elmenekültem ettől az érzéstől, majd „felépítettem” önmagam, s azt gondoltam egészen eddig, hogy minden rendben van… Egészen eddig…
De…
A minap megálltam… Azt hittem, megtaláltam az értelmet… Talán most is úgy érzem, hogy így van (volt), de pihenés közben időt nyertem. Időt, gondolkozni! Ekkor jöttem rá, hogy világ életemben egyedül voltam, pedig mindig társra vágytam.
A látszat persze más volt.
Jó csaj, remek haver, mutatós feleség, kiváló konyhaművész, fáradhatatlan munkaerő, megértő hallgatóság, önzetlen segítő, igaz barát…
Mindenkinek jut kedves szó, mosoly, megértés mellettem…
Még önmagamat is megértem, most mégis (vagy épp ezért) bambán nézem azt a kis bogarat, ami a monitoron keringve keresi útját „Most merre is a tovább?”… Kérdésén osztozom, a lelkem oly fájdalommal sajog, kínja nem enyhül… A mindennapok monoton változója tartja életben testem. Ébredés reggel, anya vagyok, szükség van rám… Indul a munka, segíteni az időseknek, szükség van rám… A napom újra anyaként zárul, de amikor álmodnak már a gyerekek, s magammal kettesben tükörképemre révedek… Félve nézek szembe önmagammal, mert elborzaszt a kínban égő tekintet, mely már nem erős, nincs benne mosoly, sugárzik belőle a fájdalom, a magány…
Földre omlott test mélyéről feltörő rázkódó zokogásból, sóhajjal suhanó lélek-menekülés a test-nélküli utazásba…A megálló egy pipacsmező. Telve apró fehér virággal és a szikrázóan pirosló pipacsokkal amerre a szem ellát…A pillanat, ami megakasztotta a lélegzetemet, az a pillanat örök és feledhetetlen marad.
Pillanatnyi pipacsmező, kanyaron túl és kanyar előtt… Oda menekül a lelkem! Megpihen a mező közepén, de nem maradhatok!
Sorsom börtön, melyből nem menekülök, pedig megváltás lenne a szabadság…
Elfáradtam… Túl sok az érzés… Érzelemből pedig végtelen az éhezés…
Szükségem van gyengédségre!
Tényleg belefáradtam!
Fáj a lábam, nem akarok több cipőt felpróbálni!
Inkább mezítláb fogok ezután járni!
S közben arra gondolok, pipacsszirmokkal van behintve az út…
Mégsem érzem most jobban magam… A bogár sem kering már a monitoron… ő is továbbállt…
Szép!
MIKOR LESZ MÁR ENNEK VÉGE?!
2 hozzászólás
Kedves Falevél! 🙂
Gondolom, nem lepődsz meg, hogy megkapta a szememet prózád címe. 🙂 Bizony néha csodát is tud tenni, egy végtelen pipacstenger az ember lelkével, tapasztalatból tudom. Nem old meg problémákat, mégis rövid időre elfeledteti. Talán számít az is… Értem, sőt ismerem az érzést, melyet most papírra vetettél. Néha valóban "túl sok az érzés"", de az is lehet, hogy csak túl sokat gondolkodunk. Inkább maradjunk a pipacsmezőn! Sokkal jobb úton leszünk… 🙂 Szeretettel olvastam írásodat, melyben csodaszép képeket, és megérintő érzéseket találtam.
Gratulálok!
pipacs 🙂
Kedves Falevél!
Írásodban én is magamra ismertem. Őszinte mély érzéseid szépen írtad le. A pipacsmezők szépek, kedvencem nekem is, igaz főként akkor amikor csak az út szélén látok egyet egyet mutatóban. Mert azt gondolják sokan az is csak gaz, holott gyönyörű színe van és más mint a többi növény körülötte. Ám minden akkor a legszebb, legyen bármi is az ha, az aki mellettünk van az is olyannak látja. Ne szomorkodj a gyermekek felnőnek, és hidd el lesz még szép időszak az életedben! Hidd el!
szeretettel-panka