Bolyongtam

Érthetetlenül álltam a világ kaotikus forgatagában, nem találtam az utat. Sehol egy jelzőlámpa, ami megmutatta volna, merre menjek. Néha megállt mellettem valaki, heves kézmozdulatokkal próbálta megmagyarázni a helyes irányt. Olyankor elindultam, de néhány lépés után újra visszatért a köd. Mások erőszakkal hirdették a szerintük egyedül üdvözítő létállapotot. Ha nem hallgattam rájuk, persona non grata-ként üldöztek el világukból mint menthetetlent. Bolyongásomban összes zsigerem éhezett egy szóra, mely azt mondja, ne félj, nem vagy egyedül. Születésünkkor magányosan éljük át a világra jövetel perceit, mikor utolsó sóhajunk elhagyja ajkunkat, szeretteink nélkül lépünk át a másik világba. A közben lévő időben kerestem, miért telik meg szívünk olykor csordultig az élet meghittségével. Miért melenget egy apró katicabogár a sziklafalon, miért ráz a borzongás egy madárdalos nyári hajnalon. Aztán megismertelek. Lényem azzá vált, amivé lenni kellett, már nem üldöztem többé korbáccsal a percet.