Bonnie

Elképzelésem sincs, mióta fekhetek itt. Néhány perce tértem magamhoz. Tök sötét van. Amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatig azt hittem, hogy megvakultam. Sőt, még most is látok egy kis esélyt erre. De racionálisan szemlélve a dolgokat, ez nem túl valószínű. Lévén, hogy az ember nem szokott egyik pillanatról a másikra csak úgy megvakulni, tudomásom szerint pedig nem történt semmi olyan, ami ezt okozhatná.
Semmi olyan. De mi történt? Most tértem magamhoz, itt fekszek egy fapadlós szobában, sötétben. Azt, hogy önszántamból (vagy legalábbis a saját beleegyezésemmel) kerültem volna ide, két nagyon egyszerű, de annál nyomatékosabb oknál fogva kizárhatom. Az egyik, hogy nem (csak) a szokásos másnapos fejfájást érzem az agyamban, hanem egy másikat is, amelynek kiindulási pontja a tarkóm körül van, és amelyik sokkal jobban fáj. Másrészről a kezeim, és a lábaim is össze vannak kötözve.
Előfordulhat, hogy a tegnap esti barátságos „elázást” követően esetleg nem tudtam tökéletesen kontrollálni a mozgásomat. Emiatt segítségre is szorulhattam akár. Azt viszont már eléggé nehezen tudom elképzelni, hogy adott helyzetben arra lett volna szükség, hogy leüssenek. Nyugodt típusú ember vagyok, és ezen még a sör sem tud változtatni. Ugyanebből az indokból érzem túlzásnak a megkötözésemet is.
Hogy mehet így tönkre, egy tökéletesen sikerült este? Minden percre emlékszem, és nem is fogom jó ideig elfelejteni. A megszokott péntek esti túlórám után nyolc körül tudtam lelépni az irodából. Az a furcsa szokásom van ugyanis, hogy nem szeretem a hetet káoszban kezdeni. Sokkal jobb úgy bemenni dolgozni hétfő reggel, hogy az aznapi papírmunkát nem kell rohanvást összecsapjam. Beérkező, kiinduló szállítmányok, menetlevelek, időpont egyeztetések, szerződések, és tervezetek halma várna, ha nem raknám rendbe a nagy részét még péntek este. Az irodában már csend van és nyugalom. Nem sürgetnek. Haza nem vár senki. Magamhoz képest meglehetősen korán végeztem tegnap. Néhány szerződést az aktatáskámba süllyesztve, további program nélkül indultam útnak.
Nem mondom, hogy nem érzem kényelmetlenül magam. Próbálom mozgatni a kezemet. Érzem, ahogyan a kötél ráfeszül a csuklómra, nem túl erősen, de ahhoz eléggé határozottan, hogy tudassa, nem lesz egyszerű szabadulni tőle. Mozgásomat igyekszek a lehető legkisebb helyre korlátozni, mivel fogalmam sincs, mi van körülöttem. Akár csak tőlem egy méterre. Egyelőre ezt nem is akarom megtudni. Oldalt fekszem, és próbálom meglazítani a kötelet. Kevés sikerrel.
Folyamatosan azon jár az agyam, mi a francot keresek itt. Elraboltak volna? Már a feltételezés is mosolyt csal az arcomra. Ugyan miért? Pénzem nincs. Legalábbis nem több mint más, átlagos dolgozó embernek, mivelhogy én is csak az vagyok. Nem is látszik rajtam, hogy lenne. Albérletben lakom, és egy tizenkét éves autóm van. Életbiztosításom nincs. Ami azt illeti, mindenfajta biztosítást zsigerből útálok. Egyszer majdnem összevertem egy biztosítási ügynököt. Nem mintha magával az sráccal bajom lett volna. A mentalitás öl meg bennük minden emberi tulajdonságot. Átmossa az agyukat, és nem lesz belőlük más, mint ostoba, süket dumagép. Nincs még egy ilyen élősködő fajtája az emberiségnek.
Gazdag rokonaim nincsenek. A családom minden tagja, élőket és halottakat is beleszámítva munkával kereste a kenyerét. Nem is vitték túl sokra. Még szerencse, hogy nem vagyunk az a panaszkodós fajta. A legtöbbjükhöz képest én még sikeresnek mondhatom magam. Bár jelen helyzetemben ezt megkérdőjelezem. Talán jogosan.
Tudomásom szerint mentes vagyok pszichopata exbarátnőktől, és egyéb mentális problémával küzdő ellenségtől is (és ez a „tudomásom szerint” most azt jelenti, hogy jóformán egészen biztos).
A kötél nem enged semmit. Megpróbálom kitapogatni az ujjaimmal a gyenge pontjait, de csak annyit érek el vele, hogy még jobban megfájdul a csuklóm. Egyszerű, akárhol megvásárolható, fonott kötél. Talán ha fél centi vastag lehet. Mondjuk mit is vártam? Legalább tízszer körbe van tekerve a kezeimen, aztán csomóra kötve. Újra és újra erőt veszek magamon, és próbálok egy kicsit nagyobb mozgásteret biztosítani. Nagyjából öt percet bohóckodok, aztán feladom, és kétszer annyit pihenek (bár igazából az idő múlására is csak tippelek). Más biztosan tökéletesebb megoldást választana, de én nem vagyok sem David Copperfield, sem Indiana Jones. Sajnos csak az átlagosnál nagyobb életösztönömre támaszkodhatok. A félcipőmben nem is férne el egy kés.
Milyen jót röhöghet valaki, ha most lát engem. Vajon figyelnek? Ugyan tök sötét van, de ez még nem akadály. Akármi lehet ebben a szobában. Miért ne mozizhatnának? Remélem élvezik. Érzem, ahogyan időről időre elönti az agyamat a méreg. Fojtogató, őrjítő lila köd, amelynek ebben a pillanatban az égvilágon semmi értelme. A horrorfilmekben mindig a legidiótábbak halnak meg először. Hát ezt a szívességet én nem fogom megtenni. Mondjuk vannak olyan filmek is, ahol mindenki meghal…
Mindenképpen meg kell őrizzem a hidegvéremet. Eddig mozdulni is alig mertem. Az ember a körülötte lévő világban jórészt a szeme segítségével tájékozódik. Na ez az, ami rajtam most nem fog segíteni. Ugyan a számba nem szívesen vennék semmit, de marad még néhány érzékszervem így is. Szaglászok körbe, mint egy vaksi rajzfilmfigura, de a gyenge dohszagon kívül semmit nem érzek. Kisebb nehézségek árán felülök, és fülelek. Arra jutok, hogy valószínűleg ide lehetett bezárva az is, aki megalkotta a csönd szót.
Nagysikerű próbálkozásaimat megunva úgy döntök, visszafekszem a padlóra, és ott élvezem tovább ezt a keleti kényelmet. Igazából a vissza „fekvés” nem is pontos meghatározás, inkább erőtlenül eldőlök, mint egy liszteszsák, nagy koppanással érve földet, de a vízszint az így is vízszint. És ez a lényeg nem? Mindegy, hogyan érsz el egy célt, ha már elérted.
Megpróbálhatnék még ide-oda gördülni, amolyan béna fóka módjára, azonban félő, hogy frászt kapnék, ha valamibe beleütköznék. Így ezt az ötletet inkább elvetem egyelőre, és fekszem még egy kicsit.
Miután leléptem az irodából, a belváros felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, merre menjek, csak mászkáltam összevissza. Kirakatokat nézegettem, figyeltem az embereket, az autókat. A munkahelyemtől nem lakok messzebb kétszáz méternél, ennyiért még az autót is sajnálom beindítani, ezért legtöbbször sétálok. Ebben általában ki is merül a napi mozgásom. Semmi kedvem nem volt hazamenni. Már legalább egy fél órája keringtem az esti városban (amelyet amióta csak ideköltöztem, nem győzök csodálni), amikor egy ismerős kocsma tűnt fel. Nem mondanám törzshelynek, de jártam ott néhányszor. A csapos egy jó humorú, nagydarab fekete fickó. Nincs eldugott helyen, mégsem szokott tömve lenni, hangulatos kis hely, halk zenével. Kedvem támadt bemenni. Bőven ráérek hazaérni, és mégiscsak jobb egy üveg sört társaságban meginni, mint egyedül. Még ha nem is találkozok ismerőssel.
Péntek estéhez képest meglepően kevesen voltak. Félreeső asztalt választottam magamnak, és egy üveg Miller társaságában nekiálltam átböngészni az irodából kicsempészett szerződéstervezeteket. Igen, ez nem túlzás. A főnököm nem tudja, hogy néha hazahozom a munkát. Persze sokszor annyi van, amit képtelenség a munkaidő alatt megcsinálni. Szerinte belefér. Nem vitatkozok vele. Megy a szekér, mindenki boldog. Ha megjön a kedvem, felhívom néhány barátomat, és csatlakozom hozzájuk egy görbe estére, de gyerek még az idő. Mindent összevetve úgy festhettem ott a sarokban, mint egy egyedülálló munkamániás aktakukac.
Ahogy fekszem a padlón, újabb ötletem támad. Vészhelyzetben úgy tűnik, valóban jobban pörög az agy. A kezemmel nem fogok boldogulni. Jó ideje kísérletezem, de a csuklómat szorító kötél szinte semmit nem engedett. Szélmalomharcot vívok.
A lábamat viszont még nem próbáltam kiszabadítani. Talán az egy kicsivel könnyebben menne. Minden erőmet megfeszítve felhajlítom a lábam, és megpróbálom elérni. Magam is meglepődök, milyen könnyedén sikerül, annak ellenére, hogy életemben nem jógáztam, vagy gimnasztikáztam. Rövid ujjongás után aztán olyan görcs áll a combomba, hogy alig bírom elfojtani a káromkodásomat. De nem adom fel. Ez lesz a jó irány. Másodjára sokkal óvatosabban próbálkozok, lényegesen nagyobb sikerrel, de még így is egy-két percenként pihenőt kell, hogy tartsak. Meddig folytatódhat ez?
Azt hiszem, úgy fél órát ülhettem a barátságos félhomályban, három sör társaságában, amikor betoppant. Egyik kezemben egy szerződést tartva, másikkal annak a kacér, miniszoknyás pincérnőnek jelezve, hogy meguntam üres Milleres üvegeim társaságát, tátott szájjal figyeltem, magát a gyönyörűséget. Jobb szó akkor sem jutott az eszembe, most sem.
Kisfiús zavaromban, gondoltam gyorsan becsukom a számat, még mielőtt rám pillant. Mert érzem, hogy rám fog. Nem lenne jó kezdés, ha eközben én majd porba hulló szemekkel bámulnám.
Átható tekintettel mér végig. Én is ezt teszem viszonzásképp, bár az én tekintetem sokkal inkább barátságos, és meleg próbál lenni. Ebben a pillanatban a fél karomat odaadnám azért, hogy tudjam, mi jár a fejében. Mondjuk azt a fél karomat, amelyiket az óta is félmagasan tartok, amióta a pincérnek jelzés közben lefagytam. Jobban belegondolva ez sem kevésbé ciki póz. Szerencsére, még mielőtt tökéletesen elásnám magam, elémlibben a kacér, miniszoknyás pincérnő. Bár szólni nem tudok (igazából arra sem vagyok képes, hogy levegyem a tekintetem, azokról a csodálatos, zöld szemekről), erőteljesen bólogatok, amikor az orrom alá dugja az üres Milleres üveget.
Sikerült! El sem hiszem, de óráknak tűnő próbálkozás után természetellenes küszködésem jelentős eredménnyel zárul. Addig-addig babrálgattam a kötelet a lábamon, míg érezhetően enyhült a szorítása. Nem kioldódott, csak enyhült. Felmérve a károkat, ez nem nagy eredmény, de kimondottan boldogsággal tölt el. Az ujjaim, és a lábam úgy elzsibbadtak, hogy szinte nem is érzem őket, csak a tompa, lüktető fájdalom emlékeztet a jelenlétükre. Halálosan fáradtnak érzem magam, de ezt hiszem ilyen apróságnak még senki nem örült ennyire. És most pihenni fogok.
Martinit rendelt. Most végre a nélkül is végig tudtam mérni, hogy fennállt volna a veszélye, tökéletesen hülyét csinálok magamból. Hosszú, vörös haja volt, ami lehetett akár festett is, bár én elsőre természetesnek tippeltem. Többször pillantott az órájára negyed óra alatt, mint én egy unalmas irodai hétköznap (amikor meg vagyok róla győződve, hogy az idő egyszerűen megállt), pedig én is sokszor szoktam. Naná, hogy vár valakit, sóhajtottam magamban.
Nem ért meglepetésként ez a felismerés, és csalódottnak sem éreztem magam. Tudomásul vettem, és visszatértem ahhoz a társasághoz, amelyik ha élő lett volna, bizonyosan több figyelmet szentel nekem. A Millerhez, és a szerződéshez.
Újabb csatát kezdeményezek. Az ellenséges kötél állásai már megtörtek. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A lábammal megpróbálom tágítani a mozgásteret, és érzem (hálaistennek), hogy egyre enyhül a szorítás. Nem tudom, hogyan van megkötve a kötél, de az biztos, hogy a legrosszabb, ami történhet, ha teljesen megfeszítem a csomót. Mint a cipőfűző, amikor gyorsan akarom kioldani. Ha nem figyelek oda rá, és rossz helyen húzom meg, olyan apró és feszes csomó marad, amit csak jókora körömmel lehetne kibogozni. Ami viszont nekem nincs. Cipőfűző. Cipő. Le kell vennem a cipőmet. Már lazult annyit a kötél, hogy nagyobb megerőltetés nélkül sikerül. Így már sokkal mozgékonyabb a lábfejem. Legnagyobb megelégedésemre némi szenvedés után sikerül kibújtatni az egyik lábamat a kötélből. Próbálom felfogni, hogy közelebb kerültem a szabadsághoz. Az arcomon valószínűleg kajánnak tűnő vigyor ül, annak ellenére, hogy még korántsem vagyok túl a nehezén. Ez még csak az első lépés volt. A legkönnyebb. Pihennem kell egy kicsit, aztán megpróbálni felállni. Most, hogy tudok járni, kénytelen leszek jobban felmérni a terepet. Még akkor is, ha semmi kedvem kimozdulni abból az egy méteres körzetből, amit már ismerek. Meg kell találnom egy falat. Először. Aztán a szoba egyik sarkát. Módszeresen át kell vizsgálnom az egészet, hátha találok valami segédeszközt, hogy megszabaduljak a kezemen lévő kötéltől is, mert az magamtól nem fog menni. Ebben biztos vagyok. Ki tudja mennyi időm van, de semmi szükség kapkodásra, lassan kell cselekednem. Úgy tervezem, hogy amint megtaláltam a szoba sarkát, onnan kiindulva fogok fel, és alá haladni. Mint amikor anyáméknál füvet nyírok. Fel, és le. Lassan, és módszeresen.
Olyan erősen fészkelte be magát az agyamba a gondolat, hogy lépnem kell, mint még soha. És úgy hatalmasodott el egyre jobban, ahogyan telt az idő, és ahogyan egyre többet nézett az órájára. Nem kérdés, a türelme nem tarthat nagyon sokáig. Magabiztos és határozott embernek ismerem magam, aki nem sokat habozik. Valami frappáns indítást kell választanom. Erőset és meglepőt, de nem ijesztőt. Mindig is jó voltam az improvizációban, és a váratlan helyzetek csak még jobban feltüzeltek. Most sem mondhatok csődöt. Búcsút intettem hát a Millernek és a szerződésnek, és a bárpulthoz sétáltam.
– Nem bánod, ha leülök ide? – kérdeztem a mellette lévő székre mutatva. – Ez igazából melletted az én helyem, már többször ráírtam a nevem alkoholos filccel, de az a piszok csapos mindig letakarítja.
Nem vártam meg a választ, csak lehuppantam. Igen. Tudom. Lehetett volna jobb első lépés is, de most csak ez jutott eszembe. Ha egy apró mosoly megjelenik a szája szegletében, akkor már szerencsém van. És én szerencsés vagyok.
– Elképesztő milyen gonosz csaposok vannak. – mondta.
Megvan a mosoly. És ahogy számítottam a „gonosz csaposunk” sem hagyott szó nélkül.
– Csak egy szavába kerül, kisasszony, és kidobom ezt a nagyszájú, részeges Casanovát. – vigyorgott rám.
Könyörögve néztem a mellettem ülő tüneményre.
– Attól tartok meg is csinálja.
– Szólok is neki, ha szükség lesz rá. – mosolygott bájosan.
Vagyis még nincsen. Éppen szóltam volna, de megelőzött.
– Nem a pasimat várom.
– Mmmm…, nem akartam megkérdezni. – vigyorogtam zavartan.
– Persze. – nevette el magát.
Oké. Egy-null oda. Második kör. Megint csak a levegővételig jutottam.
– Igen. Elfogadok egy italt.
– Mmmmm…Nem akartam felajánlani…
– Tudom. Csak mondtam.
Most már tényleg kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Kettő-null. Sanszom nem volt. Elfújt, mint egy papírrepülőt. De az italok megjöttek.
– Nézd. – mondtam a fejemet megvakarva. – Lehet, hogy ez a kérés most furcsának fog tűnni, de… van ennek a helyzetnek egy… „menete”. Szóval meg lehetne oldani, hogy én először felteszem a kérdést, és te csak utána válaszolsz rá? Nem mondom, hogy kényelmetlenül érzem magam, de talán hagyhatnál egy lélegzetnyi időt nekem is.
Olyan ártatlan, és provokáló arcot vágott, hogy újra zavarba jöttem. És megint elnevette magát.
Ha valamit elhatározok, azt legtöbbször meg is teszem. Megvártam, míg kicsit kiáll a zsibbadás a testemből, és szépen lassan felálltam. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire örülni fogok annak, hogy egyáltalán talpon vagyok. Kifújtam a levegőt, és szétnéztem. Reflex reakció, semmi értelme nem volt, amint ez kiderült, hiszen a koromsötétben most sem láttam többet, mint vízszintesen. A szemem már régen megszokta a sötétet, de azon kívül, hogy halványan ki tudtam venni a falakat semmi másra nem jutottam. Mindenesetre a szoba első ránézésre üresnek tűnt. Veszítenivalóm nem lévén, tétován tettem néhány lépést előre. Legnagyobb meglepetésemre egy nagyon vékony fénycsíkra lettem figyelmes. Fogalmam sincs, miért nem láttam eddig. Ott egy ajtónak kell lennie, ami alatt beszűrődik némi fény a szomszéd helységből. Szinte megfagyott az ereimben a vér, úgy vágott belém egy felismerés. Dehogy törődtem én már azzal, miért nem vettem eddig észre. Ha a szomszéd szobában fény van, akkor villany is van. Ha van villany, akkor van kapcsolója is. Ha van kapcsolója, akkor azt valaki használta. Márpedig, ha valaki használta, akkor akár ott is lehet.
Olyan feszülten kezdtem figyelni, hogy a légy szárnyainak rezdülését is meghallottam volna. Semmi. Egy ideig ez a koncentráció kötötte le minden energiámat. Mivel azonban nem jutottam eredményre a fülelést lassan a fény felé araszolással kezdtem kombinálni. Nagyon óvatosan haladtam előre, minden pillanatban arra készülve, hogy odakintről hallani fogok valamit, ami még idegesítőbbé teszi helyzetemet. Ez az apró fénycsík mindent megváltoztatott. Tökéletesen kilátástalannak éreztem eddig mindent, a szabadság vékony csíkja egy csapásra feltüzelte bennem a menekülés vágyát. A fülemet az ajtóra akartam tapasztani, a lehető legközelebb lenni a kiúthoz, amely eddig legfeljebb a fejemben létezett.
Bonnie. Azt mondta így hívják. Először járt itt. Hihetetlen. Nem sokat tudtam meg róla, de abban biztos voltam, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elengednem. Olyan váratlanul pottyant az ölembe, és olyan természetesen kínálkozott.
Volt egy pillanat, amikor, rövid ideig egyikünk sem szólt. Ösztönösen néztünk egymásra, mindketten azt fürkésztük egymás szemében, mi járhat odabenn (én legalábbis biztos). Soha nem hittem, hogy ez lehetséges, de a zajos kocsmakörnyezetből egyetlen hangot sem fogtam fel.
Az apám mindig arra tanított, hogy ne kapkodjak el semmit. Mindennek meg van az ideje és a rendje. Ha valaki elképzeli a legmakacsabb gyereket, akivel valaha találkozott életében, akkor én annál tízszer makacsabb voltam mindig is. Sokszor megbántam már ezt. Most is. Valószínűleg nem sajogna minden tagom, ha hallgatok apámra. Lépcső. A lépcsőtől nem láttam. Elvakított a lehetőség. Merészen haladtam az ajtó felé, amíg csak el nem tűnt a lábam alól a talaj. Annyira meglepett, hogy kiáltani sem volt időm. Nem zuhantam sokat. Az oldalamra estem. Valóban egy ajtó alatt beszűrődő fénycsík volt, amit láttam. Az ajtó pedig fából van. Sikerült letesztelnem a fejemmel. Ennyit a meglepetés erejéről. Csörömpölésem a halottat is felébresztette volna, mégsem mertem káromkodni, ahogy a torkomon kifér, pedig már nagyon rám fért volna. És most már tökéletesen mindegy is. Össze kell szednem magam. Zihálva veszem a levegőt, és hallgatózok. Vajon most mi lesz? Ha van odakinn valaki, biztosan meghallott. Ezen kár is agyalni. A testem mégsem akar engedelmeskedni, percekig fekhetek ott fülelve, és arra várva, mikor törnek rám, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Ebben a helyzetben esélyem sem lenne.
Várjunk csak. Csörömpölés. Valahol a lépcső mellett egy üvegnek kell lennie. Tisztán hallottam, ahogy arrébb gurult, amikor földet értem. Mint egy idióta kezdek el fészkelődni, kapálózok a lábammal (a kezemmel csak azért nem, mert…). Olyan vagyok, mint egy teknős, akit a hülye gyerekek a hátára fordítottak a folyóparton.
Újabb csörömpölés. Megvan. A kötél a csuklómon már engedett annyit, hogy a kezem közé tudom kaparintani. Kis lépés nekem. Az emberiségnek meg mindegy most. Össze kell törnöm. Ha egy filmben játszanék, akkor ez nem jelentene nagy gondot. De ez igazi üvegből van. Vastag üvegből. A lépcső széléhez ütöm, elsőre meglehetősen gyengén. Másodjára is. Hiába, teljesen elzsibbadt a csuklóm.
Bonnie-ra gondolok. Ha ezt túlélem, meg fogom találni. Nem nyugszok, amíg elő nem kerítem a föld alól is. Elkeseredésem, és tehetetlenségem felszabadítja bennem azt az energiát, ami állítólag minden emberből előjön vészhelyzetben. Vagy legalábbis erre fogom, hogy harmadjára sikerül darabokra zúznom az üveget. Meglepetésemben majdnem beletenyerelni is. Még csak az hiányzik, hogy szétkaszaboljam az ereimet. Tutira Darwin-díjra jelölnének. Az idióta, aki a szabadulása küszöbén egy törött sörösüveggel véletlenül szétszabdalta az ereit, és elvérzett. Szép.
Na nem. Okosabb módszert választok. Elkezdem nyüstölni a kötelet, ám amikor egy kicsit is a bőrömhöz ér, pánikszerűen ejtem ki a kezemből. Az egyetlen, ami vígasztal, hogy senki nem látja, ahogy bénázok.
Lassú, de hatásos. Persze az eldobott üvegcserép keresgélése közben sikerül párszor belenyúlni a szilánkokba. Nem is én lennék, ha nem így történne.
Jó sokáig bohóckodok, az biztos, de időm az van. Bőven. Szenvedésem eredményeként nagy nehezen megszabadulok kötelékemtől. Megdörzsölöm a csuklómat. Semmivel sem jobb. Túl sok akció filmet nézek.
Hát itt tartunk. Már csak egy ajtó választ el a fénytől, ahol fogalmam sincs, hogy mi van. Úgy döntök, leülök még egy kicsit. Ezen az egy-két percen már nem fog múlni. Arcomat a kezembe temetem. Már maga ez a dolog mennyei érzés.
Tanulva az előzőekből, rendkívül óvatosan közelítem meg az ajtót. A cipőm alatt (amit hosszú keresgélés után találtam meg újra) ropognak az üvegszilánkok, ahogy lépésről lépésre közelebb kerülök szabadulásom utolsó akadályához. Ahogy ráteszem a kezem a kilincsre, megállok egy pillanatra. Felrántsam az ajtót, vagy óvatosan nyissam ki? Merész ordítással, vagy sunyi lopakodással törjek ki?
Nem hiszem el, hogy ezen gondolkodok. Különben is hulla fáradt vagyok. Játszanám itt az eszem, miközben egy hangyát nem tudnék lenyomni. Jó hogy nem dobok fel egy pénzérmét. Csak tűnjek már el innen!
Elfordítom a gombot. Nyitva van. Befelé nyílik. Sunyi lopakodás ide, vagy oda, ahhoz látni is kéne. Pislogok, mint egy vakond a napfényben. De nem látok csak foltokat. Nekitámaszkodok az ajtófélfának, és becsukom a szemem.
Jobb lett volna úgy is tartani. Amikor kinyitom, nem hiszek neki. Ott áll előttem. Elmosódik minden, de azokat a szemeket nem lehet elfelejteni. Megmaradnak örökre. Azok a csodálatos, zöld szemek. Nem hallucinálok, ebben biztos vagyok. Ő az.
Másodpercekig nézünk farkasszemet. Aztán egy apró mozdulattól a fény megcsillan a félautomata fegyveren…