Bori és Döme Prágában (2. rész)

Körbejárták a Vencel teret. Bori végig kuncogott.
– Te még mindig rajtam röhögsz, igaz?
– Hát mi tagadás, így jár az, aki nem készül fel előre, hogy mit fog látni – kuncogott tovább Bori.
– Minek készültem volna? Fogadni merek, hogy már a holnapi úti cél is meg van tervezve.
– Természetesen.
– Halljam, mit tartogatsz holnapra?
– Először is, pótoljuk azt, ami ma kimaradt. Megnézzük a Zlatna Uličkát…
– Mi az ördögöt nézünk meg?
– Az Arany utcácskát!
– Aha, értem.
– Nem érted Döme. Tudod, abban az utcában laktak a valamikori szolgák, cselédek…
– Szóval, onnan szökött az előbb a hídra az a szolgálólány, aki a vízbe ölte magát?…
– Majd ha látod Döme, jobban megérted, hogy milyen körülmények között éltek akkor azok az emberek, akik kiszolgálták a palotákban élő urakat.
– Hát én inkább maradnék a palotáknál…
– Biztos az, Döme? Gondold csak végig, ha olyan rendszerben élnénk, vajon mi melyik kasztba tartoznánk? Hol élnénk, a palotában, vagy az Arany utcácskában?
– Meggyőztél. Holnap első utunk az Arany utcácskába vezet… – Az Arany utcácskába már csak azért is el kell mennünk, hogy valami ajándékot vegyünk a nagyiéknak, amiért felutaztak Pestre, hogy vigyázzanak a gyerekekre.
– Hahaha, meg vagyok győződve róla, hogy a gyerekek vigyáznak a nagyiékra.
– Ne legyél ilyen rosszmájú. Döme. Azután elmegyünk a Kampára…
– Az meg mi fán terem?…
– Hát remélem is, hogy fán, ugyanis az Prága Margitszigete.
– Hogy te miket tudsz?
– Ugye büszke vagy rám, Döme? De most már vegyünk valami kaját, mert éhen halok.
– No, talán nem legeltél eleget délben?
– Hát ami azt illeti, elég sokáig kitartottam azzal a salátával. Már mindjárt hét óra…
– Láttam, valahol árultak kürtős kalácsot. Az jó lesz?
– Tökéletes! Vegyünk egyet, aztán még valami gyümölcsöt kellene venni valahol.

Ültek a téren egy padon és majszolták a kürtős kalácsot. Döme ragaszkodott hozzá, hogy nutellával töltött kalácsot vegyenek, mert olyat még nem ettek. Úgy látszik, cseh specialitás. Bori tudta, úgy fognak kinézni majd, mint másfél-két éves korukban, amikor csokit majszoltak, de engedett Dömének, tudta, hogy szereti, neki meg olyan mindegy volt mit eszik, mert farkaséhes volt.
Amikor Döme Borira nézett, kitört belőle a kacagás.
– Hát te mit röhögsz?
– Te is röhögnél, ha látnád magad…
– Csakhogy én téged látlak drágám…
– Hát igen, nem tud mindenki ilyen kulturáltan enni… – Bori Döme kezébe nyomta a maradék kalácsot, s elővett a táskájából egy nedves papír zsebkendőt, s annak rendje és módja szerint, rendbe szedte magát. Mire végzett, Döme elfogyasztotta a maradék kalácsot.
– Kaphatnék én is olyan zsepit?
– Hogyne drágám. – mondta Bori egykedvűen és máris a táskájában kotorászott. Aztán ravaszul, zsebkendő helyett a tükröt húzta elő és Döme elé tartotta.
– Úristen! Az ott kicsoda? – rémült meg a saját tükörképétől Döme.
– Szerintem az, aki olyan kulturáltan tud enni… – jegyezte meg, némi éllel a hangjában Bori, majd nyújtotta a zsebkendőt férjének.
– Szerencsére senki sem ismer itt bennünket… – mondta derűsen Döme.
– Tévedsz. Éppen itt jönnek a japcsik…
– Milyen kár, hogy nem előbb jöttek, megkínáltam volna őket nutellás kaláccsal. Mi a véleményed, kerítettek volna hozzá egy kis felvágottat meg savanyú uborkát? – hahotázott Döme.
Miután elhaladtak mellettük, Bori megjegyezte?
– Hallottad?… Beszélnek magyarul!

Másnap, első útjuk az Arany utcácskába vezetett. Keskeny, hangulatos kis utca, sok apró, színes házzal. A legtöbbjében szuvenírárusok kínálták portékáikat, ezek közül is könyvekből, csipkékből és a híres cseh üvegből volt a legnagyobb választék.
Döme kissé csalódottan biggyesztette el az ajkát.
– Mégis mi a csoda látnivaló van itt?
– Ne ítélj elhamarkodottan, Döme. Megnézzük a 22-est, ott lakott egy időben Franz Kafka. Aztán, nézd csak ott azt a pici házacskát, gyere nézzük meg, mi van ott – belekarolt Dömébe, s már vonszolta is az utca legparányibb háza felé.
Dömének már ahhoz is kétrét kellett hajolnia, hogy be tudjon lépni az ajtón. Ott aztán egy parányi szobácskában találták magukat, ahol csupán egy ágy volt, az ablak előtt egy ósdi varrógép, és az ágy végébe be volt szorítva egy szekrény is. Ennyiből állt az egész ház. Itt élhette le az életét egy szolga, aki a hatalmas paloták nagy urait szolgálta. Bori szemei előtt lepergett egy emberélet, aki valószínűleg a hajnali órákban bement a palotába, ott aztán ki volt téve a nagy urak kénye kedvének, mire este holtfáradtan hazajött, akkor varrogatta még a kötényeit, ruháit, hogy méltón jelenhessen meg másnap az urak előtt…aztán csak eldőlt az ágyon, és hajnalban kezdődött minden előröl… Később beugrott a kép a szolgálólányról, aki a hídon vízbe ölte magát… ó,mennyi boldogtalan élet… egészen elérzékenyült. Óvatosan Dömére pillantott, elkapta a tekintetét, s érezte, Döme ugyanúgy áll itt mellette, meghatottan, a szó is bennük rekedt. Csak amikor már kívül voltak, Döme lecövekelt a kicsiny ház előtt, s akkor szólalt meg.
– Ezek többet elmondanak egy ember életéről, mint a hatalmas, csillogó, villogó paloták. Ott csak ármánykodás folyt a hatalomért, a vagyonért, amit valójában ezeknek az embereknek köszönhettek, akik itt éltek árnyékként, láthatatlanul, észrevétlenül. Az ő vérüket szívták, de nem vették őket emberszámba. Ez a ház a nagyurakról is többet elmond, mint a palotájuk… Én többé nem akarok palotát látni, belülről főleg nem… gyere Bori, menjünk, nézzük meg a többi házat is.

Az utca beszédes házacskái, rányomták bélyegüket a hangulatukra. Szótlanul ballagtak, kézen fogva a Kampa-sziget felé. Több fordulós lépcsőrengeteg vezetett le a szigetre, amikor Döme, egyszer csak megtorpant.
– Te, én ezt már láttam valahol…
– No persze, előző életedben…én ugyan nem veszem be…
– De tényleg! Ismerős valahonnan… Tudom már! Tuti, hogy itt forgatták a Mission Impossible című filmet… Itt rohangált Tom Cruise, ezeken a lépcsőkön, és ott lenn felrobbant a kocsi… emlékszel?
Bori nem emlékezett, de Döme mindenáron be akarta bizonyítani igazát. Amikor leértek a térre, leültek egy padra, gyorsan előkerítette tabletjét és keresgélni kezdett.
– Nézd csak, 2014-ben forgatták Prágában a Mission Impossiblet. Egészen biztos voltam benne, hogy jól emlékszem a helyszínre. Látod, mire jó ez a kis szerkentyű?
– Drágám, én anélkül is hiszek neked, csak hát azt hittem, így akarod viszonozni az este történteket a Károly-hídon.

Körbe járták a környéket, a parkot, majd siklóval felmentek a Petřin-hegyre. Gyönyörűséges park volt, szinte az egész hegy. Volt ott más látnivaló is. Ott volt a Tükörlabirintus, a Csillagvizsgáló, és fenn a hegytetőn a Kilátótorony, ami az Eiffel-torony 60 méteres, kicsinyített mása.
Oda már nem jutottak fel, rémesen fogyott az idő. Döme megemlítette, hogy ha mára már nem maradt volna pénzük ebédre, akkor itt a hegyen legelhetnének, mert itt tiszta a zöld, mint a patyolat. Lerogytak egy padra, és Bori megszámolta, mennyi pénzük van még, mire költhetnek.
– Figyelj Döme, a vonatjegyünk megvan, ugyanúgy a villamosra is, reggelit kapunk még holnap a szállodában, tehát csak a sétahajóra kell 30 euró. Van még annyi eurónk, ami koronánk van, abból megebédelhetünk fejedelmien, sőt még vacsorára is futja. Menjünk vissza a Kampára és ott megebédelünk.

Ebéd után még sétálgattak a Károly-hídon. Megcsodálták a szobrokat, hallgatták a folyó locsogását, majd estefelé hajóra szálltak. Akkor már rettenetesen fájt Bori feje. A fedélzeten voltak kis asztalkák, székek, hát ő nyomban lerogyott egyre.
– Döme, kérlek hozz nekem egy kávét!
– Kávét? Neked? Mi ütött beléd?
– Ne kérdezősködj kérlek, gyorsan hozz egy kávét!
Döme eltűnt, de szerencsére gyorsan meg is jelent a kávéval.
– Valami baj van drágám? Olyan sápadt vagy, segíthetek valamit?
– Csak a fejem fájdult meg. Már segítettél, bízom benne, hogy ez elmulasztja…
Mire a felét megitta, már el is múlt a fájdalom. Felugrott a helyéről és a korláthoz futott, hogy nézze a folyót, meg a várost. Döme még matatott valamit az asztalon, azután ő is oda állt mellé és átfogta a vállát.
– Már jól vagy? – kérdezte. Bori bólogatott.
– Ahogy jött, úgy el is illant… – és akkor hirtelen meghallotta a számára olyan kedves dallamot.
– Smetana! – kiáltott fel boldogan – Látod megmondtam, ugye megmondtam, hogy Smetana Moldvája kísér bennünket a hajón.
– Igen, megmondtad! – suttogta a fülébe Döme, és szorosabban ölelte magához. A hajó csendben siklott a vízen, apró fodros hullámokat hagyva maga után.
Borinak tökéletes volt a boldogsága, csak akkor fogott gyanút, amikor egyre többen csoportosultak köréjük a turisták, vagy inkább a kis asztalka köré, ahol ő a kávét itta, és azt hajtogatják:
– Aha, Smetana! Very, very good!
Akkor vette észre, hogy Döme tabletjéről jön a muzsika, onnan a kis asztalkáról, ahol ő otthagyta a maradék kávéját és a kíméletlen fejfájását.
Eszeveszetten ugrott Döme nyakába. Ennél szebben nem is végződhetett volna ez a kirándulás.