Bőrrák

Hiába minden figyelmeztetés, hogy 11 és 15 óra között ne tartózkodjunk a tűző napon, ha egy kánikulai délutánon körülnézünk a strandokon, mindig találunk jó pár embert, aki a tanácsokra fittyet hányva boldogan sütteti magát pecsenyére, a következményekkel mit sem törődve. Különösen a férfiak vöröslenek a bíbor különböző árnyalataiban, hiszen naptejet használni olyan férfiatlan, kenegessék csak magukat a nők. A balatonlellei szabad strand zsúfolásig megtelt augusztus első szombatján. Fiatalok és idősebbek vetik magukat a hűsítő habok közé, lubickolnak önfeledten a magyar tengerben. Apró gyermekek pancsikolnak az iszapban, boldog viháncolásuk még a legzordabb felnőttet is felvidítja. Megtermett, pocakos úr hever egy nyílt víz felé sodródó matracon. Óriási hasa rákvörösre égett. Arcáról patakban folyik a veríték. Fotós kollégámmal odaúszunk hozzá.
– Mondja, kérem, nem fél az UV sugárzástól?- kérdezem, miközben kollégám lencséje már a férfi háját pásztázza.
– Ugyan már – válaszolja. – Ez az egész csak humbug. Azért találták ki, hogy a szegény embertől már a napot is elvegyék. Végre nyár van. Mikor élvezzem, ha nem most?
Nem hagyom annyiban a dolgot, tovább folytatom a kérdezősködést:
– És ahhoz mit szól, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen megemelkedett a bőrrákos megbetegedések száma?
– Nézze – vakarja meg enyhén kopaszodó feje búbját a férfi –, engem nem anyámasszony katonájának neveltek. Nagyapám egész nap kint dolgozott a földeken, és mégis nyolcvanöt évig élt. Az orvost még csak hírből sem ismerte. Ha fájt valamije, felhajtott egy-két kupicával, és tette a dolgát tovább. Akkoriban az emberek még nem voltak olyan puhányok, mint ezek a mai fiatalok.
Kollégám alig észrevehetően elmosolyodik a bajsza alatt. Egyfolytában kattintgatja a gépét. Rosszallóan ráncolom a homlokom, hogy hagyja már abba.
– De azóta elvékonyodott az ózonréteg – vetem ellen. – Dél-Amerikában tömegével vakultak meg a juhok, mert szürke hályog keletkezett a szemükön az erős sugárzás miatt.
– Azt hiszi, most megijesztett? – néz rám megrovón a pocakos úr. – Hol van ide Dél-Amerika? Különben is, pihenni szeretnék, hagyjanak békén!
Erre már kollégám is megszólal:
– Kérem, mégis gondolja meg magát, hogy használ- e naptejet, és napszemüveget is kellene hordania.
Ilyen sátáni kacajt még soha életemben nem hallottam, mint amilyen riportalanyunk száját elhagyja.
– De azt ugye megengedi, hogy beleírjam önt a cikkembe? – veszem elő legcsábosabb mosolyomat.
A férfi beleegyezik, de csak azzal a feltétellel, hogy a nevét nem említem. Még meginterjúvolok pár embert, akik szintén hasonlóan reagálnak problémafelvetésemre. Hamarosan elkészülök a cikkel, ami másnap meg is jelenik az egyik legrangosabb magazinban. Írásomat elrettentésnek szánom, szeretném, ha minél többen elolvasnák, és védekeznének a káros napsugarak ellen.

Az élet közben halad tovább. Eltelik néhány év, bejárok sok országot, rengeteg embert megismerek, szomorú és vidám emberi sorsok kerülnek fókuszomba, úgy érzem, újságírói munkásságom a csúcs felé közelít. Hongkongi szállodai szobámban ücsörögve a laptopomat böngészem éppen, amikor egy különös email érkezik postafiókomba.
„ Drága Asszonyom!
Bocsásson meg, hogy zavarom Önt. Talán még emlékszik rám, én vagyok az a férfi, akivel egyszer interjút készített a Balatonon.”
Na, szép kis utalás, nem mondom. Ha tudná, hány ezer embert kérdeztem meg különböző témákban csak a Balatonon, nem írna ilyet. Mindezek ellenére érdeklődve olvasom tovább.
„ Azért írok, hogy elmondjam, rettenetesen megbántam, hogy akkor nem hallgattam magukra. Arról próbáltak meggyőzni, hogy az UV sugárzás mennyire káros, de engem ez a dolog akkor nem érdekelt.”
Aha, már rémlik valami. Volt egy elhízott férfi a gumimatracon. Az arcára már nem emlékszem.
„ Gondtalanul napoztam tovább, fürödtem, csónakáztam a legnagyobb hőségben is. Az asszony ugyan időnként rám szólt, hogy menjek az árnyékba, vagy vegyem föl a szalmakalapot, de nekem egy nő ne mondja meg, hogy mit tegyek. Hányszor, de hányszor égett hólyagosra az egész testem, de úgy voltam vele, egyszer csak elmúlik. És így is lett, télre mindig rendbejöttem. Aztán elveszítettem az állásomat, és csak tetőfedőként tudtam elhelyezkedni. Itt aztán kora hajnaltól késő estig a tűző napon kellett tartózkodnom. Néhány kollégám beöltözködött parádés kocsisnak, a napszemüvegükben, hosszú ujjú pólójukban meg a kalapjukban tisztára úgy néztek ki, mint akik a maszkabálból szabadultak. Én aztán nem csinálok magamból bohócot, határoztam el. Egy idő után észrevettem, hogy az egyik anyajegyem megfeketedik, és furcsa erek ágaznak ki belőle. Mivel nem fájt, nem törődtem vele. Az anyajegy egyre nagyobbá vált, sőt egy másik is megváltozott. Orvoshoz azonban nem voltam hajlandó elmenni, olyan akartam lenni, mint a nagyapám, aki mindig is a makkegészségéről volt híres. Még akkor sem ijedtem meg, amikor a hátamban egyre erősebb fájdalom jelentkezett. Aztán egyszer csak összeestem. A kórházban tértem magamhoz. Az elhanyagolt bőrrák áttéteket okozott az egész testemben. Próbálkoztak kemoterápiával, sugárkezeléssel, de nem tudtak megmenteni. Három hónapja a Holdvilág utcai temető az otthonom. Négy kisgyereket hagytam hátra. Itt csendesen telnek a napjaim, bőven jut időm a gondolkodásra. Sokszor megfordul a fejemben, hogy mi lett volna, ha hallgatok önökre.”
Riadtan kapom fel a fejem. Mi ez? Talán valami tréfa? Megnézem a feladót, látom, hogy az email a mennyországból érkezett. Bosszúsan ki akarom törölni, mert nem szeretem az ilyen vicceket, de nem lehet. Ekkor a nyitott ablakon berepül egy galamb, odatipeg a monitorhoz. Csőrével rábök a levélre, majd rám néz. Ekkor megértem, hogy a pocakos úr valóban a mennyországból üzent.