Borzalmak éjszakája

Naplójegyzeteim alapján írtam
1944. december 30-31.

Ma van a születésnapom! – de milyen születésnap? Ünnepi ebéd készült. Már ha valamilyen ünnepet el lehetett képzelni ebben az időben!
Elsőként Pityu bátyám köszöntött. Úgy szeretem őket, mind a három testvéremet! Talán elvonult a front, ma már nem röpködtek körülöttünk lövedékek. Délután kimerészkedtem sétálni, nem messzire, csak a kertekig.

Éjszakára már rendesen elhelyezkedtünk. A front kezdete óta az eredetileg éléskamrának használt nagy helyiséget hálóhelynek rendeztük be, mivel a szobák ablakai mind kitörtek, farkasordító hideg van mindenütt. A konyha ablakát is gyúródeszkával, meg takarókkal torlaszoltuk el. Ezért én mindig a kamrában aludtam, már amikor szó lehetett alvásról. Hetek óta ruhában, a sötét padlás-feljáróban, a létra alatt húzódtunk össze, egy ágyon keresztben, néha öten, vagy csak ülve, összegörnyedve és rettegve a lövedékektől, meg a ki-be járkáló katonáktól.

Szilveszter. – Micsoda évet zárunk! Este arról beszéltünk, hogyan ünnepeltünk tavaly és mit hozott az elmúlt esztendő? El se tudom képzelni, miből fogunk megélni? Hogy kezdünk ismét új életet? Végiggondolni is sok, mi minden történt velünk egy szűk félév leforgása alatt.
Aztán nyugovóra tértünk.
Nyugovóra? Ezt csak képzeltük, és szerettünk volna végre megpihenni. Azonban éjfélkor dörömbölésre-kiabálásra riadtunk föl. Egy csomó részeg orosz belökte az ajtót és berontottak a lakásba. Nem láttam őket, mert három helyiség választott el tőlük. Csak hallgattam, mi történik. Bolondnak hittem őket, úgy viselkedtek, mert össze-vissza beszéltek. Azt mondták, Bandinak és Pityunak (két bátyámnak) „robotra” kell menni! – éjfélkor!? Azt hadarták össze-vissza, s ahogy kikukucskáltam, láttam, hogy egymásnak szalutálnak. Mondom, olyannak tűntek, mint akik megzavarodtak. De igazság szerint – mint később megtudtuk – egy kamrába zárták be a fiúkat, valamelyik falusi házban.

A zűrzavart észlelve, sietve öltözni kezdtem a kamrában. Hallottam, hogy Ilonka sikoltozni kezd a konyhában. Azt kiabálja: „ne lőjetek agyon!” Talán fegyvert fogtak rá? Amilyen csendben csak lehetett, teljes sötétségben, tapogatózva átjutottam a padlásfeljáróba, ahol fölmásztam létrán a padlásra. Ott a koromsötétben, a törmeléken átbotorkálva, félelemtől remegve, a ház végében leugrottam az aknák-ütötte lyukon, és a kerteken menekültem ki a házból. A szomszédos nyitott pajtában húztam meg magam, rettegve a félelemtől és dideregve a dermesztő hidegben, mert nem tudtam melegen felöltözni. Csak jóval később merészkedtem haza, amikor elcsendesedett minden. Anyukám örült, amikor meglátott, el se tudta képzelni, hová tűntem. Elmondták, hogy a fiúk kiszabadították magukat, és amikor beállítottak a lakásba, az oroszok eltakarodtak azzal, hogy „viszont látásra holnap!”

**
Másnap a szomszéd községben állomásozó parancsnokságon azt tanácsolták Anyukámnak, hogy a férfiak alakítsanak polgárőrséget a faluban. Így is történt, este nálunk már ott ültek a kijelölt emberek, de az oroszok is jöttek, kettesével váltották egymást a ház körül. Azt kérdezték, mit keresnek itt a civil magyarok? Azt válaszoltuk, hogy ünnepek alkalmával összejövünk és énekelünk. Közben remegtünk a félelemtől. Végre megunták, elmentek. Őreink azt hitték, hogy már nem jönnek vissza, ők is elmentek, ígérve, hogy küldik a váltótársaikat. Kértem, várják be, amíg ideérnek, de megnyugtattak, hogy mindjárt itt lesznek a többiek, ne féljünk.
Azonban alig értek ki a kapun, a ház mögül azonnal megjelentek az oroszok, és előreszegezett fegyverrel berontottak a lakásba. Rettenetes kinézetű, tatárképű, bortól, kosztól bűzös banda volt, akiknek a harckocsijuk a falu határában befagyott a sárban, és nem tudtak továbbmenni. Ezek a „tankosok” tartották rettegésben a falut és az egész környéket.

A fiúkat megint elvitték, Anyukámat a szobába zárták. Odakint lövöldözés kezdődött, mi meg hárman rettegtünk. A jegyzőék elmenekültek, Ilonka náluk szolgált, s nem tudott hazamenni az Alföldre. Anyukám azt mondta, maradjon velünk, amíg lecsendesedik a helyzet. Rajta kívül az egyik szomszédból egy fiatalasszony, Mari volt még velünk a lakásban.
A polgárőrök már az udvaron voltak, de nem tudtak segíteni, mert az oroszok is őrségben álltak. Én megint elbújtam a kamrában. Egyikük észrevett, megfogta a kezem és leültetett, s azt mondta: „nyebojsza!” Ne félj tőlem! Nem tudok oroszul, de ennyit megértettem, mégis, nagyon megijedtem tőle. Arra gondoltam, talán kiszemelt magának? Próbált nyugtatni, szépen beszélt hozzám, hogy ne féljek. Alig mertem hinni neki, de szerencsére nem volt részeg. Úgy éreztem, hogy a többitől akar megvédeni, akik ott kiabáltak, hogy menjen mellőlem, de nem mozdult. Ha elmegy, a többi vadállat rámaszabadul és akkor végem van! Többször zörgettek az ablakon, ami nagyon zavarta őket. Nekem olyan hosszúnak tűnt az idő – pedig csak néhány perc lehetett – hogy amikor végre kitárult az ajtó és hazajöttek a fiúk, el se mertem hinni, hogy megszabadultam.

A parancsokságon megfegyelmezhették őket, mert másnap józanul, illedelmesen somfordáltak be, bocsánatot kérni. Ígérték, hogy soha többé nem törnek be, és nem fognak bántani, de ne menjünk a többé a parancsnokságra.

Visszalapoztam naplómban az elmúlt év karácsonyi bejegyzéshez. Már akkor éreztük, hogy nehéz idők következnek. És valóban:

„A falu kifosztva, romokban, alig van ép ház.
A falusi embereket kirabolták!
Mindenütt szemét, és félelem.
Életem kettétört.
Családunk helyzete romokban,
mint odakint a táj, – ha kinézek az ablakon!
Szép remények, gyermekkori álmok, hogy művészi pályára lépjek, hová tűntek? Azt se tudhatom, befejezhetem-e az iskoláimat?”

**