Búcsú

Hazudik. Ez volt az első, ami az eszembe villant, és onnantól csak ez az egy szó dobolt a fejemben, a szívem kalapálásának ritmusára. Szinte nem hallottam, mit mond. Annak nincs is jelentősége. Csak annak, hogy hazudik. Belenéztem a szemébe, és tudtam.
Enyhe mosollyal beszélt hozzám, magyarázta a céges útját, az előzményeket, hogy hova megy és miért, hogy melyik ostoba kollégája miatt kell most plusz járatot bevállalnia. Igaz a mondás, egy hazugság minél részletesebben kidolgozott, annál hitelesebben hangzik. Szinte hittem volna neki, annyira jól adta elő.
Csak a szeme. A szeme mindig elárulta. Egy szépen kerekített történetet hallhattam, s lelkem mélyén cinikusan elmosolyodtam: most bepótoljuk, hogy sosem hallottam tőle esti mesét. Belenéztem az enyémhez hasonló kék szemekbe – ez az egyetlen dolog, amit örököltem tőle, bár egész gyermekkoromban azt hallgattam, hogy tiszta apám vagyok.
Miközben a végeláthatatlan, csavarokkal tarkított beszámolót háttérmorajként kezelve elengedtem a fülem mellett, hosszasan tanulmányozhattam az arcát, a mozdulatait, a gesztusait. Próbáltam minden rezdülését egy életre az eszembe vésni.

Mikor szélesebben elmosolyodott, felriadtam, hogy az alibi-történet végére ért. Én is elmosolyodtam, s közben kicsit ledöbbentett a lelkem mélyén, mennyit öregedett az utolsó találkozásunk óta. Évente egyszer-kétszer találkoztunk, mióta önálló életet éltem, s így a változások mindig szembeötlőek voltak. De most ugrásszerű volt az állapota romlása.
Ez is a betegsége miatt van. Tudom. Vajon tudja, hogy tudom? Talán igen. De akárhogy is, a mese, hogy el kell utaznia, valóban jobb. Mindkettőnknek megkönnyíti a búcsút.
A kapuban még megölelt. Biztosított róla, hogy várja a percet, mikor fél év múlva visszatér és újra találkozunk. A percet, ami tudtam, nem jön el már.

Végig a kapuban állt, ahogy elhajtottam. Szerencsére a házától nem messze kanyarodott az út, így nem tudtam hosszú ideig bámulni a visszapillantóból. Néhány percen belül eltűnt a tükörből, s ezután már csak az utat bámultam. Az utat, ami előttem állt.
Előttem, egyedül csak előttem.