Búcsú apámtól

1975. május 10. délelőtt 10 óra.
Álltam az ágy mellett és rajzoltam apámat. Zihálva, hangosan, mélyről felszakadóan szedte a levegőt, önkívületben küszködött az életért. Már harmadik napja haldoklott.
Eleinte azt hitték, hogy majd jobban lesz — már többször volt rosszul —, de nem javult, így csak később értesítettek, hogy baj van. Amikor megérkeztem a szülői házba, csak anyám volt apám mellett, a testvéreim még kiskorúak voltak, nem lett volna helyes, ha végig nézik apánk agóniáját. Anyámmal egymásra néztünk, csak bólintott, leült a fejénél lévő székre és megnedvesítette a száját. Az orvos azt mondta – kezdett bele anyám -, hogy „nagyon erős a szíve, már csak az tartja életben”. Küzdelmes, nehéz élete volt, de a szíve az átvitte mindenen az elmúlt hetvenkét évben.
…délelőtt 10 óra 30 perc.
Még néhány óra és nem lesz többé. Az eszem tudta, de a szívemmel nem tudtam felfogni. Olyan szívós volt — egyszer csak összeroppant, kórházba vitettem és több mint húszféle betegséget állapítottak meg nála, de Ő nem adta fel évekig. És most nincs tovább…
Tavaszonként kivittük napközben egy fotelban a gangra, hogy süsse és átjárja a nap. Azt kérte fogjunk neki méheket, különböző helyeken megcsípette magát – Ő tudta, hogy hol kellett – és pár hét alatt talpra állt. Őszig, kisebb gondoktól eltekintve jól tartotta magát, de akkor megint ágynak esett. Mintha a nap és a méhek éltették volna, de ezen a tavaszon nem kelt fel. Amikor látni szerette volna a testvéreit és megkért, hogy hívjam el őket — rosszat sejtettünk.
…délelőtt 11 óra
Már a harmadik rajzot készítettem, amikor nyitott és homálytalan szemébe egyszer csak fény költözött, rám nézett és éreztem, hogy beszél hozzám némán. A szeme megtelt szeretettel, hittel, nyugalommal és én láttam, éreztem benne, hogy elsőszülöttjére bízza szeretteit, hogy hisz bennem és megnyugodva békél meg sorsával. Látta a szememben, hogy elfogadtam kérését, és mire felocsúdtam, már ismét fénytelenné vált a tekintete.
Ismerték és szerették a faluban. Bármerre mentünk, meg-megállították egy-egy jó szóra, mintha mindenki hozzátartozója lett volna. Sokat tapasztalt ember lévén volt benne valami mélységes derű, emberszeretet, nyugalom és bölcs játékosság. Büszke volt a családjára és szeretett velünk menni bárhova.
…délelőtt 12 óra.
Korábban gyors, de egyre lassuló zihálása leállt. Eltelt 3-4 perc is már és nem lélegzett. Odahajoltam a mellkasához, hogy meghallgassam van-e még szívdobogás, és abban a pillanatban, amikor hozzá értem hirtelen felszakadt belőle egy nagy sóhaj és újra elkezdett lélegezni. Szinte megdermedtem…
„Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág” — énekelte oly sokszor egyik legkedvesebb dalát, oly szívhez szólóan és gyönyörűen (dalárdista volt), hogy máig a lelkembe égett és szorongatja a torkomat, ha meghallom, vagy eszembe jut. Mélyen vallásos ember lévén a Passió játékokban is rendszeresen énekelt, és a vasárnapi misék sem múltak el nélküle és az Ő tenor hangja nélkül.
1975.12 óra 25 perc…
Dermedtségem elmúltával folyamatosan hallgattam a szívverését az egyre hosszabb ideig ki-kihagyó lélegzetvételek szünetei alatt, és egyszer csak leállt a szív is. Hallottam, ahogy az elernyedő szívből kisurrogott a vér és elernyedt a teste is. Anyámra néztem és elkezdtük énekelni az apám szívéhez legközelebb álló éneket…”Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom,/ hol talállak Téged kegyes Megváltóm,/ adj világosságot, mert fényes vagy,/ Nálad nélkül szívem igen bágyadt.”
21 éves múltam…és Ő megtalálta a Megváltót…