Bujdosó 4. – Marika

VÁRTUK, hogy gyüjjön a kanász, s véle az a Marika, reggelit kerekíteni.
Jó csipős hideg vólt, hajnalon esett az eső. A Jóska újrarakta a tüzet. A bátya csak bejelentette, hogy a csürhéből három disznyót én fogok lehajtani a falura véle, s aztán hallgatott egész reggel. Nem úgy a Jóska, jártatta a száját, fecsegett a népről, mintha tudnám, kikről van szó; ő árulta el, hogy a kanászt, aki gyün, Péternek híják s hírből sem ismeri a tréfát. A Marika meg így, a Marika úgy, mondogatta egyre – talán az ő galambja, gondoltam…
S végre meghallottuk az erdőből a csürhe hangjait, s hogy a szél arról fújt, szaguk is megelőzte őket; végre aztán feltűntek az első mangalica kanok, sebesen szedve lábukat az ismerős pihenőhelyet megpillantva, s hátuk megől jött a duruzsoló füttyögés, mély hangú ember türelmetlen pattogása:
– Cö, cö… Hö, hö! Ne te, ne… Ne, az anyád teremtésit… Hozzád súttok, ha nem megyel, bitang…
S disznyósivítás, betartotta a szavát bizonnyal, s bottal odahúzott valamelyikre.
Csengő női kacaj, s aztán mán ott is voltak, sötétzöld Hún köpenyes, alacsony, köpcös ember, kopaszon, hátul rövid varkoccsal, s kis kocsit húzva maga megett. Mellette vidám leány, vagy talán ifiasszony, bolond világ volt ez, meg nem mondtam ruhájáról senkinek, hogy házas-e. Kendő ugyan nem volt a fejin, de szoknyája, inge asszonyosan sötét színű s kevés cicomájú.
S hogy a Jóskával meglátták egymást, igen megörültek, a legény már kurjantotta is:
– Aztán lesz-e reggeli még ma, vagy éhen veszünk?
– Lesz, lesz, hoztam még pityókát is, adj isten! – De ez mán nem csak neki szólt de nékem s a bátyának is, aki bozontos szemöldöke alól, meredten figyelte az ifjak bolondozását, mintegy gondterhelten.
Amint odaértek hozzánk, a kanász, a Péter kezet rázott a Jóskával, a Marika meg még csókot is váltott véle, csak úgy orcára.
No, Bujdosó, ettől nem lettél okosabb! Dehát mit esz a fene, amint meglátsz egy fehérnépet! Ráadásul idősebb is nálad, vagy hat-hét évvel. Legyen eszed s türelmed, gyün majd neked való… Nem volt az a Marika szép se, csak kedves és takaros, ártatlan teremtés, sudár, vékony csontú, szöghajú, leányos alkat: az ilyenről megmondhassa bárki ránézésre, hogy gyermeket még nem szűlt.
A bátya felé aztán mindketten hajlongtak, a Péter meg odagyütt hozzám bemutatkozni, szúrós pillantása volt annak is, s vasmarokkal ugyancsak megszorongatta a kezem, pedig paraszt vónék, kapanyél gyúrta férfivá a markom, az a szerszámom nékem s nem billentyűzet meg érintő képernyő!
A Marikának csak felém rebbent a tekintete, de egész zavartan, s ment is vólna dólgára, de a bátya odaintette, s egyik karját felé nyújtotta, a másikat felém:
– Ez itt a János. Ez meg itt Marika. – De úgy, mintha ippeg összeadni készülne minket.
Marika ugy hajolt meg, könnyedén, ahogy előttenap a Banditól láttam.
– Én nem tudom, hogy járja – néztem zavartan a bátyára. – Hogy mikor kell így hajlongani…
– Így, a – felelt rá nevetve a Jóska. – Ahogy a Marika csinálta.
S azzal én is megpróbáltam legelőször a pusztai emberek ősi idvezlését, s a Marika is csinálta vélem isment, zavart mosollyal. Aztán ment is a dólgára, hámozni a hajmát s a pityókát.
Már jól fenn volt a Nap, mire reggeli került, s közbe a Marika meg a Jóska fecsegtek egyre, leginkább a népről. Csudáltam a Jóska képességit, hogy mindenből tréfát tudott kerekíteni. S közben, dacára annak, amit a bátya szólt tegnap, ott tébkezelt egyre, besegített a főzésbe. Közbe meg megtanúltam, hogyan a járás a közeli forráshoz, ahonnan vizet vettünk.
Az öreg nem evett vélünk most se: hát négyen űltük körül a tüzet, s nem volt se ima, se áldás, csak ettünk, mint a vadak. A Jóska a száraz kenyérből is aprított a paprikás-gombás pityókába, hát követtem a példáját, így mégis könnyebben csúszik, ha megszíjja magát a szalonna zsírjával.
Hogy ettünk, a bátya magához intette a Jóskát és a Pétert, s elparancsolta őket másfele.
– A Csobogóshoz lementek, ott van az öreg Virág, az megmondja, hol leszen a helyetek pár napig.
Elköszönés most sem volt, csak dólgukra indultak, s a Jóska még komiszan reánevetett a Marikára, amitől engem tört a frász, de miért? Hogy ez a kettő ilyen jól megérti egymást? Kutya bánja! Ilyen szörnyű az ember, hogy tudja irigyelni a más boldogságát, ha magának nem jut!
Hogy a Jóska elment, forrt csak bennem a vér, hogy közelegjek valahogy én ehhez a Marikához, bár mivégre? Tépelődni nem volt időm, az öreg rámutatott három disznóra, azok engedelmesen félreügettek a csürhétől, a botját leszúrta az erdő közepén, reátette kalapját (aminek eddig hírit se láttam):
– Őrizd a csürhét! – intette meg a furcsa bálványt, amit rögtönzött, s azzal elindultunk. A disznyó mind odahúzódott a bot köré, ott turkáltak.
Oszt nekem kellett hajtani azt a hármat, mit a faluban a mészárszékre szántunk, s ugyancsak kergetett a frász, mert nálunk erdők híján az ólas tartás járta, oszt disznyót még sose hajtottam, de restelltem bevallani azt, hisz akartam, hogy megtalálják bennem a számítást. Az öreg néha besegített, füttyigtetett két szólamban, s egyszer mondta:
– Majd megtanulod.
Amire igazán nem vélhettem, hogy a füttyre gondol, vagy a disznóhajtásra, hisz nem kellett ahhoz Táltosnak se lenni, hogy akárki meglássa: nincs benne készségem.
Én meg odafele úton azon kaptam magam rendre, hogy egyre a Marika jár a fejemben. Mit akarsz te, Bujdosó? Öreg is hozzád, nem is szép, nem is mézes, olyan kis félszeg, tartózkodó, nem néked való! Tán férjnél is van, vagy a szíve már a Jóskáé… vagy másé!
Még félúton sem hajtott a Nap a delelőre, megérkeztünk a faluba, melyet a dombtetőről láttam előző este. Új építésű volt, látszódott, sehol nyoma a régi világnak, se beton, se villanyosság, s az emberek mindenfelé ízesen-parasztosan beszéltek, miközbe boccangattak, emelgették kalapjukat a bátyának, akit látásból ismertek bizonnyal.
Megálltunk egy görbe kerítésnél, s a bátya megzörgette a kiskaput botjával.
Botjával?! Dejszen azt odahagyta az erdőbe!…
Kutya rontott elő, bőszen vakkangatott. A bátya csak mordult egyet, mire szűkölt s elhallgatott.
Erőst kopaszodó, kövérkés ember gyütt a tornácra, az a fajta, akiről valahogy izibe lerí, hogy hentes és mészáros. Amolyan városias, ujjatlan szürke, piszkos ing volt rajta, s kezit törűgette egy zsíros-véres-mocskos, valaha fehér rongyba, miközben kaput nyitott.
– Adjisten! – S kezed adott nekünk.
– Nem disznóláb! – szólt nagy hangon a bátya, majd intett, s én befelé tereltem a három jószágot esetlenkedve. Az egyik mindenáron homlokegyenest haza kívánt szaladni, a bátya fittyentett utána, amire kezesen beügetett vesztőhelyire.
– Ennek a háromnak vólna itt fekvőbeteg-kezelés – szólt az öreg. – Mikorra vólna jó?
– Holnapon hajnallal nekiállhatok, estére kész, ha áthívok pár embert, ugye nem bánod?
– Má mire bánnám?
– Hát hogy meg kell vendégleni őket.
– Három ekkora mangalicából csak jut… Különben ne siess, eltelik két-három nap, mire szekeret tudok küldeni… Sajnos visszafele már nem jőnek saját lábon…
Amire nevettünk.
– Hallod-e! – szólt hátra a mészáros asszonyának, aki előjött a hátsó kertből. – Holnap a Fenséges Király vendégei vagyunk disznyótorra!
– Összeütöm úgy, megnyalod a lábad ujját is! – nevetgélt. – Ezeknek a disznyóknak olyan ízük van, bátyám… Miféle bűbájt űztök vélük…
– Kint vesznek egész nap az erdőn! – feleltem rá. Eszik, amire kedvük támad, dagonyáznak, vígan vannak.
– Te vagy az egyik kanász? – kérdezte a mészáros. – Még nem láttalak…
– Nem vagyok én még senki se! – feleltem rá. – Tegnap óta szolgálok a bátyának…
– Na öcsém, megfogtad az Isten lábát! – így az, s megfürkészte arcomat, de nem tudtam mindebből eldönteni, hogy gúnyosan mondja-e avagy elismerően.
Az öreg meg közben odalépett a disznyókhoz s azt mormogta:
– Köszönjük, hogy éltetek s hogy halálra adjátok magatokat értünk! Véreteket, csürhéteket tisztességgel gondozzuk, tovább éltetjük – s visszavárunk benneteket es!
Egy pillanat csendben álltunk, s az egyik disznyó visított egy furcsát, nem panaszosat vagy éheset, hanem olyan hangnembe, mit még sose hallottam.
S hogy azután nem időztünk sokat, elbúcsúztunk s eltakarodtunk, ki a faluszélen elénk szaladt egy fekete fejkendős öregasszony, s már messziről rikongatott a bátyának:
– Jaj, bátyám, úgy örülök, hogy ide tértél, nagyon kéne, hogy megsegítsél! Hála a jó Istennek, a magasságosnak, hogy itt látlak, a faluba… Már arra gondoltam, megkutatlak valahogy, téged vagy a nénét, az erdőben vagy azon túl…
– No – csitította a bátya, ahogy odaértünk. – Hát mi a gond?
De láttam már az öregen, tudja, vagy legalább sejti, hogy mit akar az asszonyság.
Az tartózkodóan rám pillantott, majd fojtott hangon elkezdett halancsázni:
– You see, my cattle has been mesmerised! Her milk is tainted with…
– Mondhatod magyarul, ez a legény tudhat mindent es!
– Megbabonázták a tehenemet, hogy a férgekre adná az ég az ördöngöst! Macskával jöhetett át a rontás, de egyiknek se babonás a szeme a szomszédságba! – Magyarázta fontoskodva. – Véres a teje a lelkemnek, már tizedik napja, nem merjük főzni se, nehogy minket is megrontson… Locsoljuk ki pocsékba! Tudnál-e valamit tenni, hogy elmúljon az átok? Megnéznéd a tehént?
– Nem érdekel engem a tehén – így a Táltos. – Hanem hozz nekem abból a tejből! Gyümölcséről a fa.
Az öregasszony térült-fordult, s hamarost egy egész nagy kannányi tejet cipelt által az udvaron.
– Nem kell annyi, elég egy csepp! – szólt az öreg.
Azért a kanna csak megérkezett, s a bátya belemártotta kezét, majd megszaglászta a rózsaszín tejet, bele is nyalt, aztán hatalmasat köpött, s köpködött fél percen át az út közepire.
– Esztá takarosan megbabonázta valaki! Phej!
– Kicsoda?
– Majd mindjárt meglássuk…
Azzal újra a tejbe nyúlt, a sok köpet közé fröcskölt a porba, majd a botját erősen marokra fogta, s rettentő erővel püfölni kezdte a mocskot. Lassan, komótos ütemben, de írtózatosakat odasózva.
Kisvártatván pedig az utca túloldalán nagy zörgés támadt, egy ember jajveszékelt, s azután fel is tépte a kiskaput, előrontott az utcára. A bátya egyik ütésére lekushadt a Földre, de már tápázkodott is fel, s meglátván minket, halálra váltan osont felénk kétrét görnyedve:
– Jaj, hát te csinálod ezt! Miért versz engem, öreg, miért varázsolsz ilyet? Te ördöngös, te feketetáltos, te!
Az öreg odasújtott még kettőt a tejnek. Az ember arca eltorzúlt a fájdalomtól, inge porzott.
– Ne csináld, hagyd abba!
S lefogta volna a Táltos karját, de hiába. Újra lesújtott.
Az ember zokogva a földre vetette magát.
– Hagyd abba, hagyd! – Majd felvetette fejét. – Soha többet nem csinálok ilyet, esküszöm! Megesküszöm!
A bátya akkor levetette botját a porba. Az ember még egyszer összerándult, majd remegve kezdett feltápászkodni. Az öreg karjánál fogva segítette fel, azazhogy inkább fölrántotta:
– Hát minek csináltad, mi?
– Te voltál, hogy a holló kaparja ki a szemed! – támadt neki az öregasszony. – Hogy az öregapád kikeljen a sírból, s addig gyötörjön…
De a bátya szigorú pillantása megcsendesítette.
– Az is fekete bűbáj, amit most te csinálsz, semmivel se jobb. „Áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak…”
A bátya nyakon ragadta az embert hátulról.
– Hát te meg minek csináltad ezt?
– Minek? Minek?! Mit ártottam én tenéked! – így az asszonyság.
– Hát nem tudod? – nézett rá a szembeszomszéd, őszinte meglepetéssel.
– Tudja a kánya, honnan tudnám!
– Hát akkor majd este átjössz egy békítő pályinkára, oszt elmondom.
– Békítő, békítő, az öreganyád, hát a tehént mi leli? Meggyógyul most mán? – nézett agghodva a Táltosra. – Elmúlik a rontás?
– Elmúlik az majd akkor, ha megbocsátasz ennek – intett busa fejével az átkos szomszéd felé.
– No jó, még ez estve szót váltunk, de csak békében – enyhült meg az asszony, de éreztem, inkább csak a bátya felé játssza magát egyelőre. Aztán sarkon fordult, s fürgén beügetett a házba.
Az öreg csak fejével intett a szomszéd felé, s az menten elkotródott, nagy szégyenben.
Az öregasszony meg előjött egy nagy-nagy füzér gyöngy fehér fokhagymával, csupa szép, kövér fej. S a Táltos felé nyújtotta, aki fejét lehajtotta, s úgy akasztódott nyakába az ékesség. A mozdulat közben még az illat is megcsapott, jó szeszes, erős, de ízes fokhagyma!
– Ha bármivel szolgálhatok még, csak egy szavadba kerül, bátyám – hálálkodott az asszony. – Van a háznál minden, ami derekas parasztudvarnál kerül!
– Megvan mindenünk, köszönjük – dörmögte a bátya. Azután egészen ünnepélyessé lett s úgy szólott: – Táltoskirály Negyedik Béla óta tiprom a Kárpáthaza Szentföldjét, Mátyás király es nagy becsben tartott, udvari püspököt mívelt belőlem, de ilyen szépen még nem koszorúzott meg senki!