2. fejezet
A küldönc
Theodore a nyitott ablakhoz lépett. Érezte, ahogy a lágy szellő megcsapja az arcát. Megfogta az ablakkeretet és közelebb lépett a párkányhoz. Belebámult a sötét éjszakába. Úgy nézett a nagy semmibe, mint aki keresne egy halvány fényt, egy fénypontot, egy apró reményt, ami felé néz. Szeméből duzzadt könnycseppek hullottak le az arcáról zuhanva egészen a földszinti aszfaltra. Nyolc emeletet zuhant az apró könnycsepp. Theodore remegett, minden porcikájában. Karjai elgyengültek, kézfeje mégis erős volt, mint a beton. Erősen markolta az ablak peremét. De miért? Ez járt Theodore fejében, miért? Oly fiatal még, oly keveset látott még a világból, és máris kioltaná életét.
Theodore erős volt akár a szikla, de lelkileg ez a szikla megrepedt, és vérzett. A fájdalom oly nagy volt benne, hogy képtelen lett volna tovább magában tartani. De elmondani se merte senkinek, így úgy érezte, hogy a legjobb lesz, ha magával viszi titkát a halálba. Becsukta a szemét, és imádkozott. Theodore gyakran imádkozott, étkezés előtt mindig elmondott egy imát, még lefekvés előtt is gyakran fohászkodott az Úrhoz. Félt, hogy a következő tettéért a pokolra fog jutni. Imádkozott, hogy szavait meghallgassa az Úr és beengedje őt országába.
Ekkor, teljesen váratlanul erős fény sugárzott Theodore háta mögött, olyan erősen fénylett, hogy Theodore csukott szemmel is azt hitte, hogy nappal van. Alig merte kinyitni a szemeit, de átgondolta, hogy veszteni valója nincsen, így óvatosan kinyitotta a szemét, és lassan megfordult. Erősen kapaszkodott, bár a végzetes ugrásra készült, mégsem akart úgy meghalni, hogy ne tudja meg mi történik a szobájában.
A fény forrását nem tudta megérteni Theodore, egy alakot vett észre a fényben. Úgy érezte, mintha a fény belőle áradt volna ki. Theodore képtelen lett volna megmozdulni, még csak egy szó sem jött ki a torkán. Ámult, és bámult! Olyan dolog történt a szobájában, amit még ő maga sem mert elhinni, pedig ő aztán hitt mindenben. Hitt a látottakban és hitt a láthatatlanokban is, ami élt, és ami nem élt. Hitt ő mindenben!
De képtelen lett volna nem megszólalni is, annyira kíváncsi lett. Remegő hangon az alakhoz szólt:
– Te… te ki vagy?
– Azt hittem tudod, elvégre te szólítottál! – felelte az alak. Hangja maga volt a megtestesült nyugalom, olyan lágyan beszélt, hogy minden hang, ami kijött a torkán, örök nyugalmat éreztetett az emberben.
– Te… te vagy… az Isten? – kérdezte Theodore egyre remegőbb hangon.
– Nem! De Isten küldött, hogy átadjak neked egy üzenetet!
Theodore, remegve fordította hátra a fejét egy pillanatra, hogy lenézzen a rémisztő mélységbe.
– Vagy inkább leugranál? – kérdezte ugyanolyan nyugodtan az alak, mint eddig. Hangja szinte visszhangzott.
– Éppen azt akartam, de… – bátorodott fel Theodore, és meg is fordult a fejében, hogy most, hogy már tudja, hogy Isten küldötte érkezett a szobájába, most már elérkezett az ideje, hogy ugorjon. De még se mert még leugrani, kíváncsi volt az üzenetre, amit egy hatalmas személytől kapott.
– Na és… mi az… üzenet? – kérdezte Theodore vacogva.
– Bejössz a szobába? Hideg van odakint, a fák is elhullajtották már a leveleiket.
Theodore még utoljára visszanézett a sötét éjszakába, aztán bizonytalanul, de lassan belépett a szobába, és becsukta az ablakot, majd rémülten állt az alak előtt.
– Mi az üzenet? – kérdezte Theodore, megdörzsölve karját.
– Ne tedd! – mondta a titokzatos alak, és háta mögött a fény erősebben kezdett világítani.
– Ennyi? – kérdezte bizonytalanul Theodore.
Ekkor az alak mögött lévő vakító fény, amilyen gyorsan felvillant, olyan gyorsan el is halványult, és lassan láthatóvá vált a titokzatos idegen. Hosszú, fehér, csuklyás köpenyt viselt, ami egészen a lábáig ért. Elsőre talán meg se lehetett volna mondani, hogy van e egyáltalán lába, ugyanis az alsó teste még mindig fényben állt. A csuklyájától pedig nem lehetett látni az arcát, csak a sötétséget. Mégis Theodore akkor értette meg, hogy ki is az alak valójában, amikor meglátta két hatalmas, gyönyörű, fehér szárnyát.
Theodore tátott szájjal nézte, ahogy az idegen két szárnya lassan körbe öleli őt, akár egy oltalmazó pajzs.
– Te angyal vagy? – nézett rá könnyes szemmel Theodore.
– Arkangyal!
– Istenem, de szép! – nézte az angyal két szárnyát Theodore – te vagy az én őrangyalom?
– Nem, az én nevem Gábriel, Isten hírvivője, az igazság angyala és a Paradicsom őrzője. Feladatom, hogy elmondjam, amit az Úr üzenni kívánt neked.
– Rossz ember vagyok, és ezért a pokolra kerülök! – sírta Theodore.
– Az Úr hajlandó megbocsátani, mert tudja, hogy mit érzel, és azért küldött, hogy segítsek neked! Mondd el hát mi bántja a lelkedet, és az Úr végigkíséri majd utadat.
– Borzalmas dolgot tettem – szipogta Theodore.
– És úgy véled, az a helyes, ha elfutsz, elmenekülsz a nyomasztó érzés elől a lelkedben?
– Nem bírok együtt élni a tudattal, a tudattal, hogy mit tettem!
– Menekülés a halálba a legegyszerűbb módja a félelem, és a bánat elkerülésére. De mondd csak Theodore, belegondoltál már abba, mi fog történni szüleiddel, miután itt hagyod őket?
– Nem! – sütötte le a szemét Theodore.
– Hát akkor nézzük meg együtt! – mondta Gábriel és kezét Theodore fejére rakta, mire kezéből erős, vakító fény kezdett el világítani – ne félj, a Szent Kéz majd megmutatja neked az utat, utat az értelemhez, a világossághoz!
Theodore becsukta a szemét, és úgy érezte, mintha az egekben járna. Mintha egy idegen erő megragadná és vinné a fellegekben. Egy utazás, ami oly szép, oly lágy, hogy azt elmondani nem lehet. Theodore még sem élvezhette sokáig, ezt a megnyugtató, csodálatos érzést. Meglátta halott testét az út közepén. Egy élettelen test, nyitott szemekkel feküdt az út közepén! Theodoret rossz érzés fogta el. A bűntudat gyötörte!
Anyja zokogva borult fia holttestére. Úgy szorította, ahogyan még soha azelőtt. Könnyei végigcsurogtak az arcán rácsöppenve fia hideg arcára. Apja egy fának dőlve, arcát takarva zokogott. Theodore még sose látta sírni apját, és ez a látvány szívében megdobbantott valamit. Theodorenak úgy folytak a könnyei, akár egy sebesen csordogáló patak!
Hirtelen a víziókép, amit oly szomorúan nézett elhomályosult, és szeme előtt egy koporsó állt, amin több száz virág hevert.
Theodore hirtelen egy háztetőn találta magát, teljesen egyedül. Az ő védő, őrző, segítő angyalának hűlt helye volt. Egyetlen ember volt vele a háztetőn. Anyukája, aki a háztető szélén állt hálóingben, és könnyes szemekkel bámult az éjszakába.
– Anya? – nézett a nőre értetlenkedve Theodore – mit csinálsz te idekint?
– Úgy halok meg, ahogy azt a fiam tette! – mondta a sötét éjszakába, és előre dőlt, mintha csak egy ágyra dőlt volna.
– ANYAAAA! – ordította Theodore, anyja után nyúlva, de késő volt.
Theodore szeme láttára ontotta ki életét, saját anyja. Theodore térdre rogyott, becsukta a szemét és a könnyes szemekkel mondogatta:
– Mit tettem? Mit tettem?!
Mikor ismét kinyitotta a szemét, előtte állt az ő hírnök angyala. Gábriel lassan levette kezét Theodore fejéről és nyugodtan állt (lebegett) előtte.
– Elviselnéd ezt a fájdalmat Theodore? – kérdezte Gábriel nyugodtan.
– Nem! Sajnálom istenem! Bocsáss meg nekem! – zokogta Theodore, lehajtva fejét.
Gábriel megfogta Theodore állát és felemelte a fejét.
– Nézz szembe a fájdalommal Theodore, nézz bele! A lelkedbe!
Theodore belenézett Gábriel csuklyájába, kereste arcát, de nem találta. Kereste a megbocsátást a sötétségben, de nem lelte meg!
– Látom szemedben a fájdalmat, lelkedben a sajnálatot. Érzem a szívedben, hogy megbántad tettedet!
Theodore nem válaszolt, csak bólintott egyet a fejével szomorúan.
– Az Úr elfogadta az imádat! Most pedig csukd be a szemedet, és gondolj életed legszebb, legboldogabb pillanatára!
Theodore becsukta a szemét és úgy tett, ahogyan az arkangyal mondta neki. Gábriel rátette a kezét a fiú fejére.
– A Szent Kéz megmutatja neked az utat, utat az értelemhez, a világossághoz! Imával pecsételjük meg az áldást, amit most te rád szavalok.
Gábriel kezéből ismét megjelent a vakító fény. A fény addig világított Gábriel kezében, míg ő csukott szemmel elmondott egy imát. Az ima végeztével a fény lassan eltűnt, és Theodore úgy aludt akár a kisbaba. Élete legszebb álmát aludta.
Gábriel összecsukta szárnyait, felkapta Theodoret akár egy zsákot, és kényelmesen lefektette az ágyába. Tudta, hogy másnap már semmire nem fog emlékezni, ami itt történt. És bár reggel nem fogja tudni miért, de egy életre utálni fogja azt az ablakot a szobájában!