Bukott Angyalok (5. fejezet)

5. fejezet
Mrs. Oldberry háza

1 héttel ez előtt.

Michael mindig mindenben benne volt! Minden apró, és nagyobb csínyben. Ha végig gondoljuk felmerül bennünk a kérdés, hogy hogy lehet, hogy egy ilyen jó anyagi helyzetben élő kamasz fiú ilyen mélyre süllyed. Hiszen mindent megkaphat, és mindent meg is kap, amit kíván, őt még sem érdekli a tanulás, az iskola. Csak azzal törődik, hogy romboljon, és leköpje a másikat, ha kell. Lopjon, csaljon és hazudjon. A kérdésre a válasz igen egyszerű.
Michael örökbe fogadott gyerek. És egy ilyen szörnyű sorsú gyerek hajlamos rá hogy olyat tegyen, ami nem helyes!
Így történt ez akkor is, amikor:
– Hé Michael nézd csak mit találtam! – lépett oda hozzá Danny egy dobozzal.
– Mi a fene ez? – nézett rá Michael nagy szemekkel.
– Ez kérlek szépen egy szeánsz doboz.
– És mit akarsz te egy szeánsz dobozzal?
– Hát szeánszolni! – vigyorgott Danny
Michael értetlen pillantást vetett a barátjára.
– És hol találtad? – kíváncsiskodott tovább Michael.
Danny közelebb lépett Michaelhöz, és a fülébe súgta:
– Mrs. Oldberry házában.
– Te megőrültél?! – kiáltott fel Michael.
– Shhh – csitítgatta a barátját Danny.
– Te elloptál valamit egy…
– Egy üres házból – szólt közbe Danny.
– Tudod hogy kié volt az a ház? – nézett rá nagy, rémült szemekkel Michael.
– Tudom! A híres, nevezetes, öreg gonosz banyáé!
– A bosziknak még a túlvilágon is van hatalmuk, hidd el nekem!
Danny lesújtó tekintettel nézett Michaelre.
– Azt hittem te nem hiszel az ilyenekben.
– Én nem is, csak…
Ekkor váratlanul egy kisebb termetű gyerek lépett melléjük. Nagy tépett haja volt. Öltözéke akár Michaelé fekete, akárcsak a stílusa. Az újonnan érkezők is elsőre láthatták, hogy ez a fiú a bandához tartozik.
– Nini! Egy szeánsz doboz! – csillant fel a fiú szeme.
– Szia David! – vetette oda egykedvűen Michael.
– David, van kedved jönni suli után a Mrs. Oldberry házba? – kérdezte Danny gúnyosan mosolyogva.
– Hú! A vén banya területére? Persze, tök izgi!
– Biztosan jó ötlet ez srácok? – nézett rájuk aggódó szemekkel Michael.
– Persze, semmi vész Michael. Ne hogy már pont te tolj be az ilyen ostoba meséktől, te aki nem hiszel semmiben és senkiben. – győzködte barátját Danny.
– Jól van! Legyen, de ha békává változol magánlaksértésért, akkor ne várd hogy megcsókollak!

Mrs. Oldberry háza a legöregebb ház volt az egész környéken. Népi félelmek miatt nem merték lebontani a házat. Az emberek féltek az itt lakott boszorkánytól és a házban szunnyadó mágiától. Féltek, hogyha lerombolják a házat, akkor Mrs. Oldberry átka lesújt a városra, így nem törődtek a házzal, inkább körbekerítésezték, és tiltott házként tartották számon. A ház körül azonban nem szűnt meg az élet. Házakat építettek, üzlet központokat. Az emberek a mai napig békésen mennek el az öreg, rozoga faházikó mellett, végezve dolgaikat. Egyetlen tábla figyelmezteti az embereket arról, hogy ne közelítsék meg a házat:

A ház életveszélyes! Idegeneknek belépni tilos!

Itt persze mindenki már nagyon jól tudta, hogy a felirat, mi szerint a ház életveszélyes, nem is igazából már arra vonatkozik, hogy Mrs. Oldberry mágiája pusztít a házban, hanem a ház már olyan öreg, hogy szinte bármikor összedőlhet. A házat nem kellett őriznie rendőrnek, ugyanis már csak a boszorkány miatt se mert senki se bemenni a házba. Senki se, kivéve három elszánt, bátor fiatalt, akik még nem tudták, hogy mit hoznak a világra ezzel a végzetes hibával. Ezzel a végzetes hibával, hogy ők bemennek abba a házba, és olyan dolgokat, erőket szabadítanak fel, amiket nem volna szabad!

Michael a ház elé lépve felbátorodott. Azt se vette figyelembe, hogy tábla figyelmezteti őt, hogy ne menjen tovább. Danny, David és Michael izgalommal és bátorsággal eltelve lépett be a ház főajtaján. Danny lépett be először az ajtón. Először csak résnyire nyitotta ki az ajtót. Nappalhoz képest, elég sötét volt a házban. Amint Danny kinyitotta a nyekergő ajtót, egy nyávogó, szörcsögő hang hallatszott bentről, majd nagy szárnycsapások.
– Mi volt ez? – húzta össze magát David Michael háta mögött.
– Csak egy denevér! – nyugtatgatta őt Danny.
– Ez biztos Mrs. Oldberry egyik szörnyetege!
– Ugyan már! Csak egy denevér!
– Nah, be is megyünk? – türelmetlenkedett Michael.
– Csak ön után – engedte maga elé Michaelt, Danny.
Michael megforgatta a szemeit, aztán sietve bement a házba. Megállt a kis ház előszobájában és felnézett a plafonra, ahonnan apró kis porszemek peregtek le a fejére. Az előszoba teteje egy gyorsan szűkülő csúcsos toronyban végződött. A torony csúcsánál szépen díszített üvegablakok engedték be a halovány fényt. A főbejárattal szemben egy ütött-kopott ajtó nyílt a konyha felé. Ebbe a helységbe még Michaelék se mertek bemenni. A boszorkánykonyha még őket is megrémisztette. Közvetlen az ajtó mellett egy rozoga létra vezetett fel a padlásra, ami tulajdonképpen egy másik épületrészlegbe vezetett. Első ránézésre úgy nézett ki ez a helység, ami a főépület mellé volt hozzátoldva, mint egy kis garázs. A garázs tetején pedig ott állt maga a padlás!
– Tiszta a levegő? – kérdezte David félénken az főbejárati ajtó takarásából.
– Persze! Nincs itt semmi! Ez egy tök üres ház! – elégedetlenkedett Michael.
– David csak sajátosan méri fel a terepet – ment be a házba nyugodtan Danny is.
– Ugyan már srácok! Még ha tényleg lett volna itt egy boszorkány, már rég elpatkolt! Nincs itt semmi! – magyarázta Michael egy nagyot rácsapva az egyik közeli fabútorra.
Akkora por volt a házban, hogy még a keze nyoma is ott maradt.
Ekkor váratlanul, az ismerős nyávogós, szörcsögős hang ismét felzendült, de most sokkal hangosabban, mint legelőször. Az egyik sötét sarokból egy denevér közelített vinnyogva Michaelék felé és megpróbált belecsimpaszkodni Danny hajába!
– Francba! Szedd le rólam ezt a dögöt! – szitkozódott Danny hessegetve a kis bőregeret.
A denevér rémültem próbált mindenbe belekapaszkodni, amihez hozzáért. Fél perc szárnycsapkodás után a denevér jobbnak látta, hogy felhagyjon Danny üldözésével. Felrepült a magasba, majd amilyen gyorsan előbukkant, olyan gyorsan el is tűnt a sötétben.
– Te jó ég! Micsoda szörnyetegek élnek itt! – fújt egy nagyot David, és félénken bejött a házba ő is.
– Te beszélsz! Engem próbált megölni ez a szörny! – dühöngött Danny.
– Abba hagynátok? Inkább keressünk egy helyet ahol kipróbálhatjuk azt a vackot – tette karba a kezét Michael dühösen.
– De kemény lettél hirtelen! A suliban még pont te voltál az, aki baromira nem akart eljönni!
Michael legyintett barátja szavaira, és mogorván elindult a padlásra vezető létra felé.
– Na, jöttök?
Danny és David vállat vontak, majd elindultak Michael után a lépcső felé.
A padlás mocskosabb volt, mint a főépület. Az itt hagyott tárgyak, üvegek, festmények, bútorok, mind le voltak takarva. Egyetlen apró kis ablak állt a falon, szemben a lejáróval, ami a fényt biztosította. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ablakot tettek a szobába, egészen világos volt.
David megfogta az egyik leplet, és lehúzta a sarokban lévő festményről, ami magát Mrs. Oldberryt ábrázolta.
– Odass! Ez itt a híres görbe orrú banya? – bámulta a képet David.
– Hát, ha valóban ő volt az a „híres banya” akkor nem tudom miért féltek tőle annyira az emberek – bámulta a képet Danny is.
– Ez egy teljesen normális öregasszony!
– Na látjátok, nincs mitől félnünk – ült le a földre Michael, és kinyitotta a szeánsz dobozt.
Danny is leült szemben Michaellel. David úgy bámulta a képet, hogy majd kifolytak a szemei.
– Gyere már Dav! – parancsolta Danny.
– Jövök! – motyogta egészen halkan David, továbbra is a képet bámulva!
A szeánszdoboz úgy nézett ki, akár egy igényesen összefabrikált társasjáték. Csak épp a dobókockák és a bábuk hiányoztak belőle. A dobozban tulajdonképpen nem volt más, csak egy tábla, amin félkör alakban betűk voltak elhelyezve, plusz egy hozzátartozó fakeret, amit könnyedén lehetett csúsztatni a táblán.
– A „játék” igen egyszerű – olvasta Michael a dobozban feltűntetett feliratot – fel kell tenni egy kérdést, és a szobában lévő, megidézett szellemek, a jelenlévő emberek segítségével megválaszolják azt. Fontos, hogy egyszerűen megválaszolható kérdéseket tegyünk fel.
– Jól hangzik – motyogta halkan David.
– Figyelem játékosok – olvasta tovább Michael – tapasztalt szellemidéző jelenléte nélkül ne kezdjetek bele, különben szembe kell nézzetek a következményekkel. Jó játékot! – Michael megállt egy pillanatra az olvasásban, összehúzta a szemöldökét, majd furcsán nézett a táblára – utóirat: MUHAHAHAAA
– Hát ez nem hangzott túl jól! – simította végig a táblát Danny.
– A banyának volt humora – nézett végig a táblán Michael is.
– Kívánjunk valamit, hátha be jön.
– Ne legyünk gyerekesek! – vetett ellent Michael.
– Én azt kívánom, hogy megkapjam az új TV-t! – nézett a táblára csillogó szemekkel David.
Michael megforgatta a szemét, és szánalmat érző fejet vágott.
– Én azt kívánom, hogy meglegyen a pulcsim, amit tavaly vesztettem el.
– Még mindig nincs meg az a hülye pulcsi? – nézett rá Michael derült arccal.
– Nincs, pedig tűvé tettem érte mindent! És neked Michael, mi a kívánságod?
– Ugyan már, ez olyan primitív!
– Ne rontsd el a mókát Michael – nézett rá mérgesen David.
– Ja, Michael! Ne rontsd el! Inkább kívánj valamit! – sürgette Danny.
– Jól van! Azt kívánom, hogy legyen szupererőm!
Danny és David elkezdtek nagyokat nevetni.
– Mondhattad volna előbb is, hogy ez lesz a kívánságod, akkor tényleg nem erőltettük volna rád, hogy kívánj! – kuncogta Danny.
– Ti akartátok hogy kívánjak! Lehet, hogy csak az én kívánságom fog teljesülni – mérgelődött Michael.
– Na jó, akkor kezdjük el! Csukjátok be a szemeteket és koncentráljatok a kívánságotokra, én majd fogom a keretet, ti pedig addig fogjátok meg egymás kezét, meg az enyémet.
– Milyen romantikus! – kuncogott David.
– Itt vagytok szellemek? – kérdezte Danny csukott szemmel. Ekkor a kezében a keret elindult a megfelelő betűk felé.
Bár Michael, Danny és David, úgy hitték csak játszanak. Amit ekkor csináltak a legnagyobb hiba volt amit valaha tettek. Szellemek? Ha még ha szellemeket idéztek volna meg. Nem. Ők egy olyan kaput nyitottak ki, amit nem lett volna szabad megnyitni soha, borzalmas csapást hozva a világra. Egyetlen kis doboz, egy kis jelentéktelen doboz, és olyan erőkkel játszik az ember amit el sem tud képzelni. Michaelék pontosan ezt tették, de még ők sem mertek volna szembeszegülni a Poklok Urával, a Sátánnal! Mert hogy ő nem várt másra, csak egy alkalmas pillanatra, amikor sokévnyi száműzetés után, végre kiszabadulhat, és egyik szörnyű tettét bevégeztethesse.
– Kinek a kívánsága fog teljesülni? – kérdezte Danny csukott szemmel.
Kezében a kis keret először az ’M’ betű felé ment, majd az ’I’-hez, és így tovább. Bár ők nem látták, a kérdésekre a választ, érezték, hogy minden kérdésükre érkezik a felelet. Csakhogy egy dolgot nem érezhettek, mégpedig azt, hogy a Sátán ezen az apró kis kapun, ami itt meg lett nyitva felszínre tört. Feljött a Pokolból és testet keres magának. A három fiatal ostoba közül melyikük lehetne alkalmasabb, mint Michael.
Michael már csak a természeténél fogva is tökéletes célpont volt, hogy gazdaszervezet legyen.
A Sátán egy szempillantás alatt beleköltözött Michaelbe, olyan erővel és sebességgel, hogy Michael hátrazuhant egy fél métert, elengedve David és Danny kezét, ezzel megszakítva a démoni kört, és örökre bezárva a szörnyű kaput!
– Hát te meg mit csinálsz? – kuncogott Danny, a földön fekvő Michaelt bámulva.
– Nem tudom, elvesztettem az egyensúlyomat.
– De jól vagy? – aggódott David.
– Persze, minden oké, csak egy kicsit fáj a fejem.
– Szerintem hagyjuk ezt abba! Már így is kiráz a hideg ettől a helytől! – nézett körbe a teremben aggódó pillantásokkal David.
– Szerintem is. Tűnjünk innen! – csukta össze a dobozt Danny.
Mind a ketten felpattantak, és a létrához igyekeztek. Michael továbbra is a földön ült és maga elé bámult. Danny visszasietett hozzá.
– Hahó, Michael, gyere! Nem kellett volna ezt csinálnunk! Na, gyere már! – mondta, és elrohant a létrához.
Michael hirtelen komoly tekintettel nézett Dannyre, aki a lépcsőn lefele menve is csak kiabálta, hogy jöjjön már, de ezt már nem hallotta Michael, csak azt látta, hogy Dannynek jár a szája.
– Dehogynem kellett! Köszönöm fiúk! – motyogta Michael, majd megrázta a fejét, és úgy nézett körbe egy pillanatra, mintha nem tudta volna hol van.
– Hé, várjatok meg srácok! – rohant utánuk Michael.
Szegény bolondok! A végzetetekkel játszottatok!