Bűnök

Én voltam a tipikus jókislány. Egy ideig mindenképpen. Mindig azt és úgy mondtam és tettem, ahogy azt elvárták tőlem a szüleim, rokonaim, tanáraim, barátaim és ideiglenes szerelmeim. Igazából nem voltam senki, csak egy elvárás mások szemében. Katolikus nevelést kaptam, melyből felnőtt koromra csak annyi maradt, hogy este elmormoltam a Miatyánkot. Valahogy megnyugtatott és lezárta a napomat.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod,
legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen.

Szerelmes voltam Gergőbe, de így utólag már tudom, hogy szerettem volna azt hinni, hogy szerelmes vagyok, és viszont szeretnek. Földöntúli érzést kreáltam magamnak. Gergő se nem volt csinos, se nem volt okos, de még ügyes vagy bátor sem. Inkább kedves és vicces. Rögtön észrevette, hogy belőlem olyan nőnemű lényt formálhat, amilyet csak akar. Meg is tette. Először csak finom kedveskedéssel, később már sietős erőszakkal, ha lehet az érzelmi zsarolást annak nevezni. Kisebbrendűségi érzését némi nagyképűséggel és lekezelő hangnemmel próbálta ellensúlyozni. Néhány hónap alatt én lettem Gergő pontos nőnemű mása. Ő mondta meg miről mit gondoljak, és mikor mit csináljak. Mivel világ életemben ilyen szabályok szerint működtem, ezt teljesen természetesnek gondoltam.

Buliból mentünk hazafelé az autópályán hajnaltájt a szemerkélő esőben. Gergő elég sokat ivott, igaz, egy keveset én is. Fáradtan néztem, ahogy megvilágítja az esős utat előttünk az autó fényszórója. Éreztem, hogy Gergő le sem veszi a lábát a gázpedálról, száguldunk a szinte üres úton. Halkan szóltam neki, hogy lassítson.
– Mi van kislány beszartál? – horkant fel.
Már éppen válaszoltam volna, de akkor négy hatalmas csattanást hallottam szinte azonnal egymás után és megpördülve a szalagkorlátba csapódott a kocsi hátulja. Gergő káromkodva kiszállt miközben megkérdezte, hogy megvagyok-e, de miután látta, hogy nagy nehezen én is kikászálódom, már nem várt választ.
Leültünk a korlát mellé és csak néztük a többi kocsiból kivergődő, véres, jajgató embereket.
Mentők, tűzoltók jöttek és leszállt egy mentőhelikopter is. Amikor a két rendőr felénk közeledett, Gergő rám nézett és csak ennyit mondott:
– Te vezettél Bébi!!!!!

A bírónő hosszan sorolta a „vétkeimet” az ítélethirdetés előtt, és 1 év 4 hónap fogházban letöltendő büntetésre ítélt azzal, hogy jó magaviselet esetén, legelőbb 1 év múlva bocsáthatnak szabadon. Nos, ha valaki jókislány, az én vagyok – gondoltam keserűen, és Gergőt kerestem a szememmel miközben kikísértek a teremből. Elkapott tekintetében megkönnyebbülést láttam, semmi mást.

Egyetlen beszélőre sem jött el. Nem volt nehéz kitalálni, hogy felszívódott.
Zárkatársam Margó, már több hónapja volt bent, így kiokosított arról, hogy hogys’mint mennek itt a dolgok. Sikkasztásért és adócsalásért ült, de amúgy kedves jóravaló lány volt. Amikor látta, hogy totálisan magam alatt vagyok az ítélet és Gergő lelépése miatt, folyamatosan beszélt hozzám és kérdésekkel bombázott. Két hét kellett neki ahhoz, hogy kihozzon zombi állapotomból és már néha el is mosolyodtam, amikor szokásához híven, cikizte az őröket.
Főleg Gyurit és Egont, mert annyira mások voltak külsőleg. Gyuri magas, gesztenyebarna hajú, nevető szemű fiú volt, akiről Margó, mindig azt mondta,: „Ha egy lágy szellő rásegítene, a Rita nevű hurrikán sem szedne le róla”. – és mindig vihogott is hozzá.
Egon, bár Gyuri mellett alacsonynak tűnt, de nem volt az. Kissé kopaszodott és apró malacszeme mindig láthatatlan ellenséget keresett. Dagadt volt, ezért is izzadt szinte folyamatosan. Az apró izzadság cseppek összeérve, lassan lefolydogáltak oldalt a halántékán a nyakáig, majd eltűntek az ing gallérja alatt. Az inge, szinte mindenhol izzadságtól sötétlett, és a nadrágja övét, hatalmas hasa alá tolta. Úgy járt, kelt, mint egy hatalmas liba, kifelé fordított lábfejekkel és óvatosan, mintha mindig attól félne, hogy leesik róla a nadrág. A gombok megfeszültek a mellkasán, és amikor mozdult, foltokban kilátszott a dús szőr, ami Egon egyetlen férfiasnak nevezhető ismertető jele volt.
– Nagyobb a melle, mint nekem! – hüppögött a röhögéstől Margó.
És, tényleg!
Ezen mosolyognom kellett. Hogy megvédjen Egont odaszóltam Margónak, hogy a külső nem minden, de erre még jobban elkezdett nevetni és szinte csuklásba fúlóan gördült ki a száján a válasz:
– Jahaha, ez olyan közhely, mint az hogy: A méret nem számít….(.kivéve, ha kicsi.)

A harmadik héten hajnal kettőkor megjelent a cellánál Egon és rám szólt:
– Kislány, dologidő van! Indulás! – és az ujjával kifelé mutatott.
Lementünk az alagsorba a gyengélkedőhöz. Bezárta az ajtót belülről és csak ennyit mondott:
– Húzd le a gatyád és hasalj az asztalra!
Az egyik keze a sokkolón, a másik a gumiboton volt és a szemében csak azt láttam, hogy ellenmondásnak nincs helye. Öt perc múlva már mentünk is visszafelé. Még annyit szűrt ki a foga közül, hogy ugye tudod, hogy ha egy szót is szólsz…
Tudtam.
Egon három hetenként volt éjszakás, és azokon a heteken, egy álló éven keresztül ugyanez történt. Többé nem szólt egy szót sem és én sem.
Attól a naptól fogva az esti imámból kimaradt, mert még gondolatban sem bírtam kimondani azt, hogy” mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Szabadulásom napján összeakadt a szemünk a folyosón. Mintha kacsintott volna egy aprót, de lehet, hogy csak képzeltem.
Eltelt két teljes év, amikor Egont megvártam a délutáni műszakja után és követtem hazáig. Egy négyemeletes házban lakott a földszinten, mindjárt a bejárat utáni első lakásban. A konyha és az egyik szoba ablaka a bejárat felőli oldalon, egy parkra nézett, a másik szobáé pedig a túloldalon lévő házra. Mindegyik ablakon rács volt, erős vasból.
Milyen furcsa.- gondoltam. Egon, szinte egész életében rácsok között él!
Leültem egy padra és néztem, ahogy teát főz magának a konyhában. A vékony függönyön át minden tisztán látszott. Amikor kialudtak a fények bementem a házba az ajtajáig. Régi ház, régi ajtó levélbedobóval, amit kívülről felhajtva, be lehet látni az előszobába, ha leguggol az ember.
Megvilágítottam az apró elemlámpával a linóleumborítást és egy kis szőnyeget az ajtó mögött. Ennyi elég is volt.
– Megvagy béjbi!!!! –dünnyögtem és hazafelé vettem az irányt.

Másnap hajnali kettőkor visszamentem két műanyag flakon benzinnel és leültem a tér egyik hátsó padjára elszívni egy cigit, és meggyőződni arról, hogy minden csendes és nyugodt. Visszasétáltam a házhoz és a bejárati ajtót kitámasztva, pár lépéssel már ott is álltam az ajtaja előtt. Az egyik flakon tartalmát becsurgattam a levélbedobón, eláztatva a linóleumon lévő rongyszőnyeget, a másik flakon tartalmát pedig a kinti küszöbre folyattam és hátráltam vele egészen a kijáratig. Miután kiléptem, bedobtam egy égő gyufát és becsuktam az ajtót. Elsétáltam a parki padig és rágyújtottam. Néztem, ahogy elönti a lángtenger a ház bejáratát, recseg-ropog minden és a gomolygó, sötét füst, már a távolból is pislogásra kényszerít.

Otthon, mielőtt elaludtam, hosszú évek óta először mondtam ki újra az esti imámban azt, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,” Ámen.
Itt be is fejeztem az imát és arra gondoltam, hogy még két év és megkeresem Gergőt.