Bűntény a nyóckerben

Bárczy Benőt halva találták, de nem ám a radványi sötét erdőben, hanem odahaza a nyóckerben, a kies Piszok utca egyik földszinti lakosztályában. Orion TV, Gorenje hűtő, Szokol rádió, minden a helyén volt, az áldozat zsebei sem kerültek kifosztásra, nyilvánvaló, hogy nem rablógyilkosság történt, jelentette ki Watson, miközben Sherlock Holmes nagyot szívott a kockás pipájából, Miss Marple a konyhában szimatolt a lejárt szavatosságú élelmiszerek között, Brown atya pedig halkan hálát adott az égnek, hogy ez alkalommal nem neki kellett megjelennie az Úr színe előtt. Maigret felügyelőt szintén értesítették, de visszaüzente, hogy most éppen nem ér rá, sürgősen ki kell derítenie, miért ölte meg Medici Katalin Hasfelmetsző Jack-et. Így csak négyen nyomoztak a Piszok utca meghitt levegőjű apartmanjában az ujjlenyomatok, hajszálak, gén- és pin-kódok után.

Miss Marple egy korai paleolitikumból származó rebarbara konzervet talált a sufniban. Sötét összeesküvésre gyanakodott, de ezt B. úr valószínűleg csak az ajtó kitámasztására használta. Az ételmérgezés gyanúját is el kellett vetni, tekintettel arra, hogy a konzervdobozt annak idején magyar gyártmányú, vagyis lecsavarozhatatlan műanyag fedéllel látták el.

Nagyon érdekes, mondta Sherlock Holmes. Magának persze megint nem tűnt fel semmi, Watson?

Watson éppen négykézláb állt a földön, és a padlószegélyt vizsgálgatta. Neki már az első pillanatban feltűntek az új lenyomatok, talán egy vadonat ujjai. De amennyiben mégsem a szilur korban kihalt vadonat (Undorea silvestris) végzett az áldozattal, lehet, hogy a halála előtt hosszabb időt a padlovon töltött, és ezen a módon hódolt a lovaglás nemes szenvedélyének. – Watson, rossz nyomon jár, szólt Sherlock Holmes, és fölemelte mindhárom mutatóujját. Nézzen föl a csillárra. Még most sem vesz észre semmit? – Zseniális felfedezés, felelte Watson, miközben átesett a padló másik oldalára. Kristálytisztán látom. De mi az? – Ha a megérzésem nem csal, egy tavalyi levendulacsokor. – Mindjárt sejtettem, jegyezte meg Miss Marple, aztán fontoskodott egy kicsit, de a neveltetésének köszönhetően nagyon visszafogottan. Már a régi kelták is használták a levendulacsokrot. Sosem hiányzott a keltakáposztából, és ez volt a lakomáik egyik fénypontja. – Értem, bólintott Sherlock Holmes, Ön tehát arra gyanakszik, hogy a lakó komái, azaz a lakótársai végeztek B. úrral. – Ez nagyon is elképzelhető, bólintott Miss Marple olyan hevesen, hogy azonnal meg kellett igazítania a fehér parókiáját. Az egyetlen kontraindícium, ha ugyan szabad használnom ezt a szleng kifejezést, hogy B. úr teljesen egyedül élt ebben a bérleményben.

Ez kétségkívül megnehezíti a helyzetünket, ismerte el Sherlock Holmes. Watson, fölvette már a látleletet? – Természetesen, Holmes. – És hol van most? – Itt a stelázsin, harmadik polc jobbra. – Nagyon jó, ha fölvette, vegye is le, kérem. B. úr sebesülései talán sejtetik, milyen módon verték agyon.

Nézzük csak, sorolta szolgálatkészen Watson, lábfejek ép állapotban, jól fejlett kalapácsujj, és több baromfi látószerve. Térdizületben kopásnyomok. A teniszpályán… – Watson, csak a lényegre koncentráljon. Koponyasérülések? – Abszolúte semmi. – Lövésre emlékeztető nyomok, különösen a szívtájon? – Egyetlen lyuk az ingben. Széle enyhén perzselt. Valószínűleg egy cigaretta lehetett a tettes. Marlborough va a guerre, ha megbízhatok a szimatomban. – Sherlock lemondóan legyintett. Mindig ez volt a baj Mr. Wat fiában, nem tudott a lényegre koncentrálni.

Közbeszólhatok, kérdezte Miss Marple, és már szólt is. Az áldozaton egyáltalán nincsenek külsérelmi nyomok. Sem lövés, sem ütés, sem szúrás, de még csak fojtogatás sem. – Nagyon gyanús! – kiáltott fel Brown atya, aki eddig mélán lapozgatott a breviáriumában. Kaptam egy inspirációt. Vettek már flanel mintát a májból? – Szövetmintát, kedves Brown atya. Még nem, de ha szükségét érzi, ez csak egy pillanat műve. Száz fős válságstáb segíti a munkánkat.

Már hozta is a májmételyt a vöröshajú pizzafutár. A kerületi májkórház fő májlaboratóriuma már jóval B. úr halála előtt összeállította az autopszia eredményeit. Vannak ilyen szerencsés véletlenek. – Pettyes, állapította meg Miss Marple. És lila. Mindent összevetve, egy félig érett pettyeslile. – Megnézhetném közelebbről? – kérte Brown atya. – Természetesen, előzékenykedett Sherlock Holmes, bár meg vagyok győződve arról, hogy a májusi májfunkció semmit sem fog elárulni egy októberben elkövetett bűntényről.

Brown atya megsemmisítő pillantást mért a kollégájára. Mindig dilettánsok akadályozzák a nyomozás menetét. Brown atya elmondott három mianyánkot, és megszólalt Isten nevében: Holmes, úgy látom, elkerülte a figyelmét, hogy a RTG felvétel szerint jelentős barrier alakult ki a sinusoid endothel sejtek és a lipoproteinek között, a perisinusoidalis térben. Határozottan belsérelmi nyomok fedezhetők fel a Kuppfer-sejtek nyúlványain, valamint a mikrobolyhokat fibrilláló hepatoblasztokon.

Watson elájult a gyönyörűségtől. Nincs annál szebb, amikor valaki érthetetlen nyelven beszél, pedig nem is orvos. Ha jól értem, kezdte Sherlock Holmes óvatosan, maga bűntény helyett közönséges vírusfertőzésre gyanakszik. De mivel magyarázza a podocyták teljes hiányát a glomerurális szintézisben? – Brown atya megsemmisülten hallgatott. Sherlock Holmesnak nincs párja. Még kesztyűből is csak egyet visel. Most a nagy detektív a famulusához fordult: Watson, írja, amit diktálok. Sürgősen el kell küldenünk ezt a táviratot. – Hová? – Mindegy, Watson, akárhová. A nyomozásnak ebben a szakaszában táviratokat szoktam küldeni. – Zseniális, mormogta elégedetten Watson.

Miss Marple finnyásan lapozgatta a májlaboratóriumi leleteket. Úgy látom, az áldozat súlyos alkoholista volt. – Csak középsúlyos, finomított a megjegyzésen Sherlock Holmes. Nézze csak itt ezt a két csíkot. Ez mutatja, hogy a teszt eredménye pozitív. – Miss Marple úgy gondolta, illetlenség lenne, ha megértené a célzást. Ezért mélyen elpirult a magas nyakú, viktoriánus csipkeblúz alatt, és még valamivel lejjebb is. – Akkor most holtpontra jutott a nyomozás? – kérdezte indignáltan.

Éppen ellenkezőleg, kiáltott fel Brown atya, ismét kaptam egy inspirációt.

A pincében teljes volt a sötétség. Watson magasra emelte az olajmécsest, amelyben kékes lánggal lobogott a petróleum. Egerek szaglottak, és hangosan vinnyogtak a patkányok. Miss Marple még itt is erősen visszafogta magát. Senkit sem zavart vele a sötétben. A nagy detektív átlépett néhány foszladozó hullán, Watson megbotlott a fásládában, amelyben a téli kokó adagot tárolták. Brown atya feszült figyelemmel haladt elől a feszülettel. Elviselhetetlen volt a feszültség. A feszmérő már régen kivágta volna a biztosítékot. Végül egy sötét sarokban…

Tudtam, mondta diadalmasan Brown atya. Itt van a rejtély kulcsa.

Az olajmécses petróleuma misztikus kék lángokat varázsolt a falra. És valóban ott volt a kulacs, egy sonkacsont és több összegyűrt papír. Watson mohón nyúlt a dokumentumok után, de gyorsan elkapta a kezét. Mindegyik dokumentum ragadt. Mi a fene ez a ragacsos kulimász, kérdezte előkelően Miss Marple, hogy a zavarát leplezze.

Ebben a pillanatban mégis befutott Maigret felügyelő. Cserben hagyta Lucrezia Borgiát és Ollókezű Edwárdot, hogy a nyomozást lezárja. Későn érkezett, vetette oda gúnyosan Sherlock Holmes, és megmutatta neki a sonkacsontot. Maigret megértette, hogy jóvátehetetlen hibát követett el, amikor besétált a csapdába. Közben az autóját is ellopták, gyalog kellett visszatérnie Simenon regényébe.

Nem értem, akadékoskodott még mindig Watson. Ki a gyilkos?

Sherlock Holmes szánakozva nézett a pancserre, de azért elárulta neki. Radványi Abigél konzumnő és a keresztapja, bizonyos Kund Jenő, akik jelenleg Szicíliában tartózkodnak. Bárczy Benő jelentős összeggel tartozott nekik, és maga Don Corleone javasolta, hogy ezen az úton rendezzék a behajthatatlan követelést. Hozzá kell tennem, hogy ezt már két héttel a tervezett bűntény előtt tisztán láttam.

Zseniális, rebegte elragadtatottan Watson.