Bűvölet

A nőnek macskaszeme volt. Sárgászöld, de volt abban szürke, barna meg talán még bordó is. A sötétben szinte világított, fényképen meg aranyban izzott.
Egy nagy bérházban lakott a földszinten, egy kis lakásban. Az ablakai az udvarra néztek, el is függönyözte őket gondosan, sötétítővel is, nehogy belássanak hozzá. Ha valaki belépett volna az amúgy is félhomályos helyiségekbe, tapogatóznia kellett volna, nehogy nekimenjen valami bútornak. De nem lépett be hozzá senki, mert a lakók valamiért tartottak tőle. Ha a postás vagy valaki szóba állt vele hivatalból, néhány másodperc múlva már el kellett fordítania a fejét. Nem lehetett bírni a nézését.
– Szemmel ver…
– Boszorkány ez…
– Az ilyet régen megégették…
– Vízpróbára vele…
Így tódítgatták a dolgot az emberek. Milyen jól is esik egy valakit kiközösíteni, aztán kígyót-békát kiabálni rá.
A macskaszemű nő nem volt már éppen fiatal, de öreg sem annyira. Olyan nyugdíjasforma.
Nem lett volna csúnya sem, csak a haja rendetlenkedett mindig. Sötétvörös volt, sűrű, göndör, mint a birkák gyapja. Lehetetlen volt kifésülni. A nő legtöbbször a lakása előtt ücsörgött egy sámlin. Volt egy cserép virágja is, ami a belső udvarok kútszerű homályával dacolva hozott néha egy-egy cingár levelet. Virágot soha. Két macskája is volt a nőnek, az egyik nagymacska, a másik kismacska. Ők is ott üldögéltek naphosszat a gazdájuk mellett, mivel nem volt egér a házban.
Viszont vakáció volt, és a házbeli gyerekek nem az iskolában, hanem többnyire otthon rendetlenkedtek. A második emelet körerkélyén két tízéves forma imposztor rúgta a labdát.
Józsi bá', a nyugalmazott tornatanár kidugta a fejét a szomszéd lakás ajtaján:
– Ha betöritek az ablakot, kifordítalak benneteket a bőrötökből. Megértettétek?
A két fiú megszeppent, az egyik el is vétette a labdafogást, az meg lepottyant az udvarra, ott pattogott egy ideig a három, akarom mondani a két macska meg a gazdájuk szeme előtt.
A kisebbik jószág megmozdította a füle-botját a labda láttán, hiába, hisz kölyök volt még. De aztán nem törődött vele.
Fentről az egyik fiú, nevezzük Fancsika Botondnak, lekiabált:
– Mi van, néni? Dobja már fel azt a labdát! Nem hallja? Süket maga?
A nő felnézett rá a macskaszemével, de nem szólt semmit. Nézte, sokáig nézte a fiút, mintha jól meg akarná jegyezni az arcát. A gyerek elvörösödött, majd elfordult, és bement a lakásukba.
Józsi bá' tanúja volt a jelenetnek:
– Azt a boszorkányos jómindenit! Megbűvölte a srácot.
Botondkát estére kiverte a láz, csak úgy vacogott a foga, mint történelemórán felelés előtt.
Az anyja nagy sápítozásba kezdett, de akkor zendített csak rá igazán, amikor Józsi bá' elmondta neki, mi történt, hogy történt.
– Jaj! Vége a fiamnak! Az az átkozott boszorkány rontást tett rá. Hát én most már mit csináljak?
Közben feljött a házmester is erre a nagy zenebonára.
– Bolond maga, Fancsikáné. nem tanulta, hogy boszorkányok pedig nincsenek? Megmondta Könyves Kálmán is.
– Tudja is az a könyves! A rontást le kell vétetni.
– Inkább csináljon hideg vizes borogatást a fiának! Vagy ha gondolja, felküldöm Irénkét a földszint 1-ből, tudja, aki nem olyan régen költözött ide. Ápolónő volt egy elmegyógyintézetben. Pillanatok alatt le tudta csillapítani a háborodottakat már a nézésével is. Egy jó kis priznicet ő is szívesen felrak Botondkára.