C. Kisasszonynak

C. Kisasszonynak

Verőfényes délelőttön ültem a játszótér csendes-impresszionista fái közt. A napfény át-átszőtt minket, és a fiaim, mint a fiúk általában, boldog békeidőkben, egy szál gatyában, mezítlábasan rúgták a bőrt, és hatalmasakat kurjongattak hozzá. Izzadságuk kellemes édessége belefröccsent a levegőbe. Végre nyár volt, igazi Közép-európai nyár.

Mivel minden ilyen rettenetesen nyugodalmas volt, elővettem a jegyzeteimet, és kínoztam magam az angol nyelv rejtelmeivel. Caravaggio dévaj életet élt a szövegben. Éppen elvigyorodtam a papírom felett, amikor valami elsötétítette kispolgári idillemet. Egy vékonyka alak állt meg mellettem. Apró termete, szőke bodor fürtjei, mint apró felkiálltójel feszítettek köztem és a látható jelen között. Szemeit néha rám, időnként pedig a mellettem fekvő, átlátszó gyümölcsös dobozra vetette. Nem kért, de makacs hallgatására zavartan nyúltam a vérvörös eprek és napsárga őszibarack-szeletek búvóhelye felé.

Ekkor csapódott be az életembe – ki tudja hányadszorra – C. Kisasszony. Tudniillik, a két és fél éves szöszke makacsság nővére. Rutinos anya-mozdulattal belevizslantott a tálba. Félreértettem mozdulatát, mosolyogva odanyújtottam neki. Okos szemöldökét felvonta magas homloka tetejére.
– Ó, köszönöm szépen, én nem kérek. – majd hozzátette: – Csak a kislány miatt ellenőriztem, mit tetszik neki adni. Tetszik tudni, lisztérzékeny, nem ehet meg mindent.

Leengedtem a tálat. A felnőtt nőtől is teljesítményszámba menő orvosi elemzés után nyugodt hangon hozzátette:
– Látom; eper, barack, banán. Jó. Ezeket eheti.
Ránéztem. Bele a barna szemeibe. Vizsgáltuk egymást és akkor megtörtént megint a csoda. A sötét örvény behúzott a kislányba, és immáron ott csücsültem benne én is. Újra tizenkét éves voltam.
Állok a poros utca szélén, kétségbeesett karjaimat valami misztikus távoli pont felé kiterjesztve. Elfúló hangon kiabálok.
– Gyere haza!
A kerek arcú, puhapárna mancsú kisfiú visszafordul a barátai mellől. Makacsul összeszorítja a száját és toppant. Apró felhőcske száll fel, kopottas szandálja talpa alól.
– Nem megyek! – üvölti. Majd nyomatékképpen hozzáteszi: – Nem vagy az anyám!
Aztán megy, szalad a barátaival, menekül. Ki a „Kiskáros hídhoz”, rúgni a bőrt. Mert nyár van, békeidős izzasztó nyár.
Kétségbeesetten engedem le a kezeimet. Potyognak a könnyeim, úgy szedem össze magam. Belekiáltok a végtelenbe, a távolodó hatéves kis test után.
– Mire Anyu hazaér, itthon legyél!
Leguggolok a kerítésünk mellé, és sírok. Először élem át az anyák aggodalmát. Ott, akkor tizenkét évesen.

Ahogy visszatértem a játszótérre, beszélgetni kezdtünk. Közben a gyümölcsevő kicsi feltornázta magát mellém, a padra és hozzámbújt. Látta a fiaimtól, hogy így kell uzsonnázni. Apró teste nekifeszül az oldalamnak, majd ellágyul a biztonságban. Hagyom.
C. Kisasszony jobban érdekel.
– Miért nem vagy iskolában? – kérdezem önmagam reinkarnációjától. A válasz biztosan jön.
– Minek? Vigyázni kell a kicsikre.
– Hányadikos leszel?
– Negyedikes. Ha leszek.
– Hogyhogy „ha leszel”?
– Csak úgy…

Nem akarom elveszteni a bizalmát. Ülök, a harmincas, jólöltözött néni a nagy adag gyümölccsel az ölében, mindenféle idegen nyelvű papírokkal körülvéve a kopott padon. Velem szemben a kétgyerekes anyává avanzsált tízéves. „Mi lesz veled, kicsilány? Mi lesz belőled?”

Elmosolyodom. „Bárki.” Válaszolom önmagamnak. Cipeled a testvéreidet, majd később szülői értekezletre is rohanhatsz, és sámliról főzöd a tejbegrízt, ha betegek. Megismerted már azt a borzalmas, torokszorító érzést, amit aggodalomnak hívnak. Nincs időd a veled egykorúakra, hiszen rengeteg információra van szükséged, hogy felnevelhesd őket.

Visszarévedek a múltba. A közelmúltba. Harminc éves vagyok, állok a lebetonozott parkolóban. A hajdani kisfiú két méterével áll az új autója előtt. Büszkén mutatja. Hangja már nem éles, szája már nem szorul össze makacsul. Ketten nézünk rá könnyes szemmel, ahogyan a különböző ketyeréket magyarázza: az anyánk és én.

„De jó, hogy felnőttél, de jó, hogy itt vagy! De jó, hogy volt védőangyalod, aki egészben hazahozott a Kiskáros hídról, azon a forró júliusi délelőttön. És még sokszor, utána is.”

C. Kisasszony engem vizsgál. Nagy, barna felnőttszemeit rám mereszti, majd megszólal:
– A néninek mi a kedven színe?
– A kék és a piros. – válaszolom.
Győztes mosolyt látok az arcán. Vidáman felpattan és elszalad elkóborló öccse után. Futtában még komolyan hozzáteszi:
– Gondoltam: piros póló, kék nadrág. Csinosnak tetszik lenni.

C. Kisasszony! Minden jót!