Ephidron
Rose Wide unottan bámulta a hatalmas képernyőt. Az aznapi molekuláris biológia előadás különösen unalmasnak ígérkezett. Ha pár héten belül nem kellett volna vizsgáznia belőle, valószínűleg meg sem jelent volna az előadáson, de így muszáj volt, annak ellenére, hogy a legtöbb dolgot, amit a professzor elmondott, már tudta. Nem is értette, miért vette fel ezt a tantárgyat, ahelyett, hogy a molekula szintű kémiát választotta volna. Abban legalább tudtak volna még újat mondani a számára.
Az ölében fekvő apró, átlátszó műszer hirtelen felvillant. Fehér kijelzője elsötétült, majd villogni kezdett. Jelezte, hogy Rose-nak még aznap fel kell készülnie a másnapi terepi munkára. Bár még nem tudta, mit is vigyen pontosan, abban biztos volt, hogy amint elszabadul az előadásról, visszatér a Callistóra. Bay professzor amúgy sem kifogásolná, ha a terepre való felkészülés miatt lógná el az aznapi találkozót, főleg, hogy vele fog elutazni a Sztix holdra, a Callisto egyetlen olyan holdjára, amelyen természetes ökoszisztéma alakult ki, és az emberiség még nem piszkált bele ebbe. A bolygó törvényei szerint ugyanis Sztix védett hold volt, csak engedéllyel rendelkező személyek tehették be a lábukat: főként tudósok és diákok.
Armand Bay professzor is közéjük tartozott. Ő volt az Akadémia egyik vezető tudósa, és egyben Rose mentora is. Bay professzor egyengette az útját, mindenféle értelemben.
– Ennyit mára! – szólalt meg a molekuláris biológia professzora, majd felállt a székéről. – Jövőhéten folytatjuk.
A diákok egy emberként álltak fel a hatalmas előadóban. A félkör alakú terem az ókori színházakra hasonlított. Csak különleges, pihekönnyű műanyagból – poliexirből – készült padsorok látszódtak, amik fél kör alakban vették körbe a pódiumot, ahol a professzor beszélt. A padokat lépcsőzetesen helyezték el egymás fölé, s a terem akusztikáját olyan kifinomultan oldották meg, hogy hangszórókra és mikrofonokra nem volt szükség az előadóban.
Asztalokra szintén nem volt, aki akarta, az az előadás alatt áttöltötte magának az egész anyagot, hozzá rögzítve professzor előadását, a zsebszámítógépek megoldották ezt a problémát.
Rose a többiekkel együtt hagyta el az előadót, valahol a tömeg közepén. A molekuláris biológia előadásra ugyanis több, mint ötszáz jelentkező iratkozott fel, és nagy részük ilyenkor, a vizsgák előtt, bejárt az órákra.
Amint kilépett a teremből, sietve hagyta el az Akadémia biológia épületegyüttesét, és sietve indult az ephidroni transzporterekhez. Pontosan hat volt belőlük, három bejövő és három kimenő. Percenként két embert teleportáltak az Ephidron városban lévő ugyanolyan transzporterekhez. A teleportálás ugyanis két, egymásnak megfelelő transzporter között működött.
Megnyomott egy gombot, és fél percen belül, már a város Egyes szektorának egyik utcáján állt. Gyorsan kilépett a transzporterből, majd elindult a legközelebbi áruház felé. Az utca szélén haladt, ahonnan letekintett a város mélyébe, mely most tiszta volt a ködtől, így látszódott a város alján eluralkodó, lassan dzsungel szerű növényzet, és az apró, vékony ösvények, ahol a lent élők közlekedtek.
A Callisto bolygó három legnagyobb városában – Ephidronban, Alamielben és Xar-Darchonban – az élettér felfelé tolódott. Egyes épületek ezer méter magasra is felértek, így a városokat nem csak vízszintes, de függőleges szektorokra is osztották. A közemberek fő élettere kétszáz méter magasságban kezdődött. Ez volt az Egyes szektor. A lebegő-utcákon és -tereken zajlott az emberek mindennapi élete. Ebbe a szektorba csak tömegközlekedési járművek ereszkedhettek le. Az emberek védelmét a lezuhanással szemben üvegfalak, korlátok és üvegburák jelentették, így az évek során elenyésző esetben történet olyan baleset, hogy valaki a mélybe essen. A mélybe, mely a szegények és a bűnözés világa, ahol már eluralkodott a növényzet, mely az ősi utcákat elfoglalta, ez a Nullás szektor volt. Ide még az ERE emberei közül is csak a legjobbak, a különleges egység emberei merészkedtek le.
A Kettes szektort ötszáz és ezer méter közé sorolták be. Itt élt a kiváltságos réteg: politikusok, gazdag diplomaták, szerencsés újgazdagok. Ezen a szinten viszont már nem épültek lebegő-utcák, ez volt a közlekedés fő színtere. Három további szintre tagolódott, ahol a járművek haladhattak az épületek között. A Kettes szektorba építették továbbá a légi parkolók és garazsak többségét.
A városok Harmadik szektora az egész bolygón jelen volt. Jóval ezer méter fölött ugyanis a modern repülők közlekedtek.
Rose belépett a hatalmas épületbe, mely a bevásárlóközpontnak adott otthont. Egyből a bejárat mellett, könnyű poliexirből készült, levegő bevásárló kosarak várták a vásárlókat. A lány megfogott egyet, majd a kosáron lévő apró számítógépbe begépelt egy kódot, és a gombok melletti ujjlenyomat leolvasóhoz emelte a mutatóujját.
– A számlájának tartalma: háromezer firon – szólt egy hang, miközben a lány már el is indult az áruház belseje felé. Megfontoltan sétált végig a lebegő és forgó polcok között, kiválasztva a legfontosabb dolgokat.
– Vegyes gyümölcs, három kilogramm, nyolcszáz firon. Önnek még kétezer-kétszáz firon van a számláján. Vacsora két napra konzerv, ezer firon. Önnek még ezerkétszáz firon van a számláján.
Rose vidéken született, egy kis faluban, a Vadon határán, Selvairában, ahol ez a fajta modern bevásárlási technológia még nem volt ismert, így, mikor Ephidronba költözött, és először használta a kosarat, folyton idegesítette, hogy az mindent hangosan közöl vele. Azóta persze megszokta, és akárcsak a többi ember, nyugodtan sétált végig a lebegő polcok között a megfelelő termékeket kiválasztva. Csak azokat helyezte a kosárba, amire biztos szüksége lehet, hiszen az érzékelő azonnal levonta az árát, amint belekerült. A lopásra az esély a nullával volt egyenlő, ugyanis az áruházban több helyen is olyan érzékelőket helyeztek el, amelyek bárhol le tudták olvasni a termékek árát, még akkor is, ha táskába vagy zsebbe rejtették őket, és képes volt összevetni az áruházhoz tartozó összes kosár azon tartalmával, amit már kifizettek, így azonnal jelezni tudott, ha kifizetetlen termék került valakihez. Az biztonsági őrök pedig azonnal elsimítottak minden félreértést.
– Ásványvíz, két liter, száz firon. Önnek még ezerszáz firon van a számláján.
Ennyi elég is volt. Rose sietve visszatért a központ bejáratához, törölte a számlaszámot a készüléken, majd kezébe fogva a három megvett terméket, elindult a legközelebbi légi-busz megálló felé. Gondolt rá, hogy valamiféle táskát is vesz a vásárolt árunak, de végül úgy döntött, elbírja kézben.
Rose lakása Ephidron északi szektorának főtere mellett állt. A főtéren földi rózsák nyíltak száz különböző színben, és egy műemlék szökőkút is működött. Ezt a szökőkutat még akkor építették, mikor az emberiség túlélői a Callistóra költöztek. Akkor, mikor még Ephidron csak egy aprócska falu volt, valahol a bolygó közepén.
A lány egy hétszáz méter magas felhőkarcoló negyvenedik emeletén lakott. Bejárata a főtér keleti oldala felé nyílt, és hangazonosítással lehetett kinyitni, így az ott lakóknak nem volt más dolguk, mint a nevüket elmondani az ajtó melletti érzékelőbe.
A lift hangra működött, csak meg kellett mondani, hányadik emelet a cél, és pillanatok alatt fel is ért a lift. Rose háztömbjében hat működöt. Az ház belülről átlátszó üvegfalán keresztül a város csodálatos látványt nyújtott, a lány mindig is szeretett kicsit elmerülni a látványban, pedig évek óta ebben a háztömbben lakott.
A lift halk csengőszó kíséretében állt meg. Rose kiszállt, majd a 274-es számú ajtóhoz sietett. Az ajtó melletti retina-szkenner azonosította, az ajtó kitárult előtte, ő pedig belépett a lakásba.