Carmina Burana

Lefagyasztott zene, kitárulkozó szólamok. Mágia. Olvad a levegő is, de a Carmina Burana csodálatos tonalitása mindenen áthatol, és lecsap érzékeimre. Te jutsz az eszembe, mint most már mindörökre emlék. Fülembe csengenek az édes szavak, hozzá nem illő mázzal hitegetve, csak az illendőség kedvéért hallgatok. Kórus zengi ütemesen a dallamot, hozzácsapódik a vágy, és mindent elsöprő szenvedély kiált tárgyiasult jelene után. Nem érdemled meg, hogy könnyet ejtsek érted. A zenei alázat hiányzik, a másik érzései iránt, a megszólaló harmóniák iránti tisztelet. Végigszánt rajtam a kórus, atonális vízió. Irgalmas lehettél volna, nem volt valódi próbatétel, csak valami zagyva magyarázat. Élhetnél még bennem egy picit, de a zene mindent elsöpör. Az összes hazugság lehullik rólam, mikor a halk részeken áttör a derű. Megvetlek. mert a játék hevében pont rólam feledkeztél meg. Minden idea összeomlott, kérés nélkül ült a galamb a verebekhez, a vers hirtelen életre kelt. Arcodat fogtam kezeim közé, és néztem szemedben a tüzet, de nem volt csak hideg tekintet, időnként a barnaságon áthatoló szenvedély. Csak egy villanás, és mint a cintányér ütésé, gyorsan lecseng. A második tétel visszafogottabb. Primo Vere. Magamnak hazudtam. Mert azt akartam, amire képtelennek látszik a ritmus, és nem megfejthető a harmónia. Álmodlak néha a kínnal teli, gyötrelmes éjszakákon, és végeláthatatlan nappalokon. Az álom felfedi a valóság titkait. Az emberi hangnál nincs csodálatosabb. Harmónia szállja meg lelkemet, és érzem a társtalanság minden gyönyörűségét. Eufóriás öröm vesz körül. A dallam ritmusba vált, és kielégítetlen vágyaim forrásává válik. De ebben a történetben, te már nem vagy sehol, nem létezel már, csak mindörökre az üstdob dobbanásába zárva.