Fiatalon író akartam lenni. Persze híres kapus is, akit mindenki csodál.
Tanítás után sötétedésig, vagy még tovább rúgtuk a bőrt. Mindig kapus voltam, mindig is az akartam lenni. Pedig hálátlan poszt. Azt állították a kapuba, aki másra nem jó, vagy csak ki akartak szúrni vele. Ha gólt kap, akkor béna, ha kivéd valamit, az természetes. Azaz nem csinál semmit.
Jó kapus voltam. Amikor a két kapitány a többiek közül felváltva választják ki a csapat tagjait, a legjobbakat választják először. Én sokszor voltam az elsők között. És gyakran az én védéseim hozták meg a győzelmet a csapatnak. Persze, mindez csak kispályán volt igaz.
Amikor nagypályán fociztunk, sok gólt kaptam. Hogy miért? Nagykapuban vetődni is kell. Nem elég a tehetség, a jó reflex, az odaadás, vetődni is kell.
Nem lettem kapus.
Középiskolában valami nagy vállalatnak az igazgatója akartam lenni. Tudtam, ehhez főiskolán vagy egyetemen át vezet az út.
Az agyam könnyen fogott, hamar megjegyeztem dolgokat. És jól is raktam össze a már tudott anyagokat. Egyszóval jóeszű gyerek voltam.
Amikor tanultam, a felelések vagy dolgozatok szinte kivétel nélkül jelesre sikerültek. Olyankor mindig megjelentem a lelki szemeim előtt, mint egy vállalat mindenható ura, aki egy nagy, rusztikus íróasztal mögött ül a kényelmes foteljában. Mondom, mindig lejátszódott ez bennem, amikor tanultam.
Soha nem jártam főiskolára vagy egyetemre.
Nemrég összefutottam Évával, akivel egykor sülve-főve együtt voltunk.
Régen, ha jó idő volt, felszálltunk az első vonatra, akármerre tartott. Addig utaztunk, ameddig a kalauz elől el tudtunk bújni. Ott aztán vagy átszálltunk másik vonatra, vagy abban a városban csellengtünk naphosszat. Az egész országot bejártuk, jól éreztük magunkat.
Volt egy emlékezetes Katalin-bálunk. Éva jó táncos, de én falábú voltam, vagyok azóta is. De akkor valami úton-módon belém fészkelte magát az ördög, vagy belém csapott a villám, vagy mit tudom én hogyan, de aznap éjjel könnyedén, táncosokat megszégyenítve járt a lábam, észveszejtően roptam. És mintha Éva is a szokásoshoz képest máshogy mozgott, táncolt volna. De mi csak barátok voltunk, akik egyszerűen átmulatták az éjszakát. Pedig én fülig szerelmes voltam Évába, de ezt nem mondtam neki.
A találkozásunkkor szóba került az az éjszaka. Éva pirulva mesélte, pedig már jó pár éve, évtizede történt, hogy ő bizony szerelmes volt belém, azt hitte én is az vagyok. Várta, hátha akkor nyilatkozom, és ő boldogan borult volna a vállamra, belesúgta volna a fülembe, hogy velem képzeli el az élete hátralévő részét.
De én néma maradtam.
Így más lett a feleségem. Ő sem csúnya, és jól megvagyunk egymással.
A házasságunk elején nagyon szeretett volna gyereket. De én azt akartam, azt szerettem volna, ha a megszületendő gyermekem egyből egy kényelmes fészekbe születik. Azaz van saját házunk, szépen bebútorozva, belakva. Autónk, kiránduláshoz, utazáshoz. Biztos anyagi háttér.
Azóta megvan mindenünk. Saját házunk bebútorozva, belakva, autónk, biztos anyagi háttér.
Gyereket ma már nem akarunk.
Mostanában sokat olvasok egy írótól, akivel annak idején egy osztályba jártunk. Nem híres, nem felkapott, de jó író. Érti a mesterségét, szereti csinálni, szeret írni.
Az iskolában magyarórákon sokat kellett fogalmazást írnunk. Mi ketten írtunk a legjobban, éppen ezért kíváncsiak voltunk egymás írásaira, elolvastuk azokat.
Sokat beszélgettünk arról, ha majd felnövünk, sok könyvet írunk, híres írók leszünk. Mosolyogtam rajta, hogy ő is ezt gondolja, mivel én voltam tehetségesebb, a jobb, az, aki jobban ír. Azóta felnőttünk, és ő tényleg író lett.
Fiatalon író akartam lenni. Akkor azt hittem, nagy ember vagyok.
13 hozzászólás
Kedves István!
Az írásodról egy szó jut eszembe: HALOGATÁS.
Akár megtörtént veled, akár csak az életből vett, de pontosan megfogalmazol egy nagy jelentőségű emberi tulajdonságot.
Ok mindig akad sok, ami miatt az ember nem adja oda magát teljesen, és kicsúszik a kezéből az irányítás. Valószínűleg nem is volt igazán fontos.
Nagy ember az lesz – szerintem – aki ismeri jól önmagát, mindig önmagát adja, és meg is tesz mindent a belső irányítása szerint, amit meg kell tennie! A külső siker csak sallang, az egot hizlalja, aki azt hajszolja, igazán sosem fogja elérni.
Üdv:
Ylen
Szia Ylen!
Vannak dolgok az életben, amiket megteszünk, és vannak, amiket – bármilyen okból – nem. És bánni mindig csak azt bánjuk, amit nem cselekedtünk meg.
Ez az írásom pont ezt az érzést próbálta megeleveníteni, leírni. Úgy látszik sikerrel!
Üdv: István
Kedves István!
Inkább, csak gondoltál rá!
De nem tetted bele a munkát.
Mint ahogyan én sem.
NEM VETŐDTÉL.
Talán fontosabb a kényelmed, mint az életed minősége?
Mert akkor egy seggfej vagy!Tudod-e?
Bocsáss meg!
Ezt a DÁRNEL TRÉNINGBŐL vettem.
Az kommunikációs trénig amit én indítottam el.
De úgy látom Tégen még nem indított el senki és semmi.
Csak úgy vagy, téblábolsz.
Szia Ildikó!
Megnyugtatlak, az egyes szám első személyben (én azaz magamról) írt történetek ugyanúgy lehetnek kitaláltak, mint bármely más formában írottak. Azonban az olvasó felé más érzésvilágot nyújtanak, más megközelítésben olvassák. Itt ugyanez történt.
Megpróbáltam egy hangulatot, érzést, lelkiállapotot lefesteni, és a reakciódból ítélve, bizony, ez elég jól sikerült!
Üdv: István
Visszatérve.
Ugyanezt úgy fogalmaztam meg, hogy az leszek, vagy az szeretnék lenni.
Ha nagy leszek!
Attól függően, hogyan tették fel a kérdést.
Az akarás nem volt benne.
Akarni, valami egészen mást jelent.
Sokkal inkább vagyunk akarat és figyelem, mint bármi más.
Olvastam folyton, rengeteget.
Azt bármi áron.
Innen volt az írás mint ötlet.
De az írás nem volt támogatott dolog akkoriban.
Az olvasást elnézték.
Írni csak addig írtam, míg titokban tudott maradni.
Még csak annyit, hogy az eddigiek alapján, nekem egy érdekes figurának tűnsz.
Még lehetne belőled valami, ha hajlandó lennél vetődni!
Hajrá!
Szeretettel:
Ildikó
És még valami!
Adhatnál már valami címet az életednek, hogy szóljon valamiről!
Remélem érzed a jó szándékomat!
Továbbra is szeretettel:
Ildikó
Szia István! Megbocsáss, h nem az életedhez szólok itt hozzá, mit rontottál el, vagy mit nem, – hanem az írásodhoz, ami tetszett!!! Mert feszesen megírt, jól összeszedett mű. Szórakoztató. Van benne kellő önirónia, ami oldottá, élvezhetővé teszi Az önirónia elengedhetetlen eszköze az ilyen jellegű írásoknak. Bár, tudod, hisz mondtam már, az önéletrajz-jellegű írások igazán csak akkor, illetve attól (a személytől) érdekesek, akik már híresek lettek: egy sikerkönyv írótól, egy nagy művésztől, vagy egy oltári baro celebtől. DE abban igazad lehet, h jó ezt már jó-előre begyakorolni! 🙂 Üdv: én
Szia Bödön!
Megbocsátok, de nem az életemhez szóltál hozzá, hanem az írásomhoz. Azaz, egész jól sikerült, mert hihető, meggyőző, hogy ezek tényleg megtörtént események. 🙂
Igen, abban igazad van, hogy most még csak gyakorolok, tanulom az írást, de ez még akár változhat is, lehetek híres, egy sikerkönyv írója, vagy esetleg celeb. 🙂 (bár a legutolsót azért eléggé kizártnak tartom)
Üdv: István
Szia! Akkor viszont valahogy érzékeltetned kellene, h egy pillanatra se legyen kétséges! Bele kellene szőni a szövegbe, h mondjuk Korompai Mihály vagy, egy kanadai élelmiszerkereskedő! 🙂
Szia Bödön!
Na, most látszik, hogy még csak tanulom az írást. Ez a kézenfekvő (és általam is látott) módszer meg sem fordult a fejemben. Köszi az észrevételt!
Üdv: István
Kedvesk!
Más bőrébe bújhatunk, de mást, nem bujtathatunk a magunkéba.
Hogy miért?
Mert utána, senki nem fogja elhinni, hogy fordítva történt.
PASSZ!
Szia Ildikó!
Írók vagyunk, gyakorlatilag bármit leírhatunk, attól még hitelesek maradhatunk. Ráadásul holnapután már senki sem fog emlékezni arra, mit írtunk ma. Ha mégis, akkor viszont az írás elérte a célját.
Írni nem csak szívből lehet, az írás is mesterség. Megvannak a maga fortélyai, amit megpróbálunk kitapasztalni, megismerni. Én még csak a rácsodálkozásnál tartok: Jé így is lehet. Amikor megpróbálom, vagy sikerül, vagy nem.
Üdv: István
U.i.: Érdekes, a Szép város írásom után senki sem gondolta, hogy gyilkos vagyok, pedig ugyanezzel a technikával íródott.
Igazad lehet, kedves István!
Azt én nem olvastam.
Én az eddig olvasottakból, és itt-ott tett hozzá szólásaidból szűrtem le, amit leszűrtem.
Azok mindegyikének esszenciájára emlékszem, szerintem jobban mint Te. Próbálkoztam is terelgetni téged, hogy legyen kedved írni, de feladtam.
Aztán most megint belefutottál a látókörömbe.
Tanulni akartál tőlünk,s lám, a végén Te tanítasz minket.
Nekem az írás nem mesterség, hanem maga az élet.
Én nem az életről írok, hanem az életet írom, s ez nem tanulható.
Vagy tudod, vagy nem!
Szeretettel:
Ildikó