Cipó történetei – Cipó a jó tanító

A nyár régen várt vendégként toppant be a faluvégi kis parasztházba, és aranyló napsütéssel borította a körötte hasaló zöld mezőt. Cipót semmi sem tarthatta vissza attól, hogy a szabadban legyen. Ha a morcos esőfelhők házuk fölé érkeztek, és terhüktől megszabadulva odébb álltak, ő felvette sárga gumicsizmáját, és mint egy mezei manócska, a réten sétálgatott. Mióta Apával gombát szedtek kedvelt elfoglaltsága lett a fűben megbújó apró fehér kalapkák gyűjtögetése. Ő így nevezte el e növényt. Nem értette, miért más a dolgok neve, mikor sokkal egyszerűbb is lehetne, hiszen nem jobban hasonlít ez egy kalapra? akkor, miért nem mondjuk annak…
Apa jókat mosolygott a kislány hosszúra nyúlt okoskodásain.
– No, hogy téged nem kell logopédushoz vinnünk, az egészen bizonyos!
A sanda tekintetre így magyarázott:
– Tudod, logopédus segít azokon az embereken, főként gyermekeken, akik nem tudják rendesen kiejteni a szavakat. Selypítenek, pöszén beszélnek, raccsolnak és effélék.
Az idegen kifejezések elsuhantak Cipó füle mellett. Környezetében nem akadt ilyen gondokkal küszködő egyén, egészen mindaddig, amíg nem találkozott Pepával.

Rozika néni egy napon szilvás gombóccal kínálta meg. Felszolgálta a búzavirágos kistányérban a finom illatokat árasztó édességet, majd maga is odatelepedett a konyhaasztalhoz.
– Cipó! – mondta. – Holnap jön hozzánk nyaralni Pepa. Ő Emma nővérem unokája. Tudod, Pesten élnek emeletes házban, sosem volt még hosszabb időre vidéken. Hasonló korú, mint te, ezért nagyon szeretném, ha barátok lennétek. Félénk gyerek, az óvodában csúfolják, mert kicsit … duci, és a beszéde…, szóval, tudod némelyik betűt nem tudja rendesen kimondani. De ezt észre fogod venni. Szépen kérlek, ne nevesd ki! Remélem, jó cimborák lesztek!
Cipó fölháborodottan pillantott szomszédasszonyára. A puszta feltételezés, hogy ő csúfolkodna… de azonnal eszébe jutott ami néhány napja történt. A kertjük végben lakó Jóska édesapjával szedte a krumplit, és a fiú nyelvét öltögette rá. Nem hagyhatta magát ő sem, hát átkiáltott neki:
– Jóska, poloska, tejbehányó galuska!
A fiú mérgesen megfenyegette ujjával, erre apjától Károly bácsitól hátulról egy taslit kapott a fejére. Oda is jött a szomszéd a kerítéshez, és a drót fölött kezét nyújtotta Apának. Nevetgélve mondta:
– No, ebből se’ lesz szerelem!
Jól elbeszélgettek, mialatt ők Jóskával továbbra is sanda szemekkel méregették egymást. Így, hogy most Rozika néni a csúfolkodásról beszélt, inkább hallgatott, és bólogatott szilvás-gombóccal a szájában.

Másnap besétált szomszédasszonya patyolattiszta konyhájába, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy a sarokban lévő hokedlin – amely egyébként az ő kedvenc helye! – idegen fiú ül, óriási lekváros kenyér társaságában. Az idegen szája körben csupa maszat volt…. Méltóságteljesen letelepedett egy kisszékre, és szemével követte Rozika néni, aki most a vendég körül sertepertél.
– Cipó! Ő Pepa! Pepa! Ő Cipó! Már beszéltünk róla…
A gyerekek némán egymásra lestek. Pepa kivégezte a kenyeret, Rozika néni megmosdatta a lavórban, mire úgy prüszkölt, mint egy macska. Cipó elégedetten mosolygott az orra alatt. Rozika néni kedvében akart járni azzal, hogy átjött, de látva kit kell pesztrálnia, nem nagy lelkesedéssel állt a dologhoz. Indult a rétre, mögötte lépkedett a vendég. Messziről lerítt arról, hogy városi gyerek, mert ha meglátott egy bogarat, jó távolságban kikerülte. Cipó eleinte lelkesen magyarázta neki, hogy ez szöcske, ez kabóca, amelyeket Apa ismertetett meg vele. Végül, hogy csupán a saját hangját hallotta, és kísérője hallgatott, elunta magát.
– Te nem is tudsz beszélni? – puhatolódzott felé fordulva.
– De.
Ebben a rövidke szóban semmi furcsát nem talált. Azon gondolkodott, vajon mi lehet az, amire Apa és Rozika néni célozgattak. Tovább próbálkozott hát:
– Hogy hívnak?
– Pepa.
Ez még mindig rendben volt. Most már valóban kíváncsi lett.
– Mi az, amit nem tudsz kimondani?
A fiú szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– A tutujitút.
Cipó szemei hatalmasra tágultak. Mi az ördög lehet az a tutujitú? A vendég látva értetlenségét zavartan folytatta:
– Nem tudom utánozni a tatast, no! Éjted? Tutujitúú…
A szó ott lebegett a levegőben, és hallatán fény gyulladt Cipó kobakjában. Hát persze! Nem tudja utánozni a kakast! Micsoda vicces! Egy kört szaladt az előtte álló körül, két könyökét mellkasához szorította, és jó hangosan, hogy a falu túlsó felén is hallják, kiáltozta:
– Kukurikú, kukurikúúú!
A kakasok idegesen kapták fel fejüket a baromfiólakban, és azon gondolkodtak, melyik eszement társuk véli, hogy most kel fel a Nap… A fiú eközben zavartan billegtette lábujját, merően nézte azt, mintha valami új dolgot fedezne fel rajta. Nem bámészkodhatott sokáig, mert a következő pillanatban Cipó ellentmondást nem tűrő hangon mondta:
– Kukorékolj!
A határozott hang mellé még egy oldalba bökést is adott:
– No, mi lesz már?
Így hát engedelmeskedve a kényszernek Pepa bátortalanul körbeszaladt a réten, miközben karjával könyékből fel-le csapkodott:
– Tutujitú…..tutujitú….tutujitúúúú! – kiáltozott.
Ha a baromfiudvar kakasai az előbb ámulva füleltek, hát erre a kukorékolásra egészen biztos, hogy magukat hanyatt dobva hahotáztak, amit Cipó sem tudott megállni. Hármat bukfencezett a réten, úgy nevetett. A tücskök a közelében szégyenkezve elhallgattak. Ezzel a vékony, csilingelő hanggal nem lehet versenyre kelni! A kacajt Pepa sírása szakította félbe. Cipó bűnbánóan hallgatott el. Próbálta magát nyugtatni, hogy semmi rosszat nem tett, de a lelkiismerete mocorgott, hiszen megígérte Rozika néninek, hogy nem csúfolja ki a fiút.
– Ne sírj, no! – mondta engesztelő hangon, és sarkon fordult, intett neki –, gyere megmutatom a halastavat!
Erre aztán Pepának lassan elfogytak a könnyei.

Így kezdődött Cipó első órája a réten. Másnap eleredt az eső, odabenn rajzolgattak a konyhában. Bizony ebben Pepa nála sokkal ügyesebbnek bizonyult. Meg is mondta neki azonnal. A dicséretre egy boldog mosoly érkezett válaszul, és még lelkesebben rajzolta a fiú a városi villamost, a trolibuszt. Mindezeket el is magyarázta hosszasan. Igaz, eleinte nem teljesen értette Cipó, hogy mit mond, főként, ha izgatottságában gyorsabban beszélt, de néhány nap után egészen jól ráállt a füle. Csodálta, mennyi mindent ismer új barátja. Bizony, barátjaként beszélt Pepáról este Apának, lelkesen mutatva a képeket, amiket együtt rajzoltak. Így telt lassan a nyár. Pepával szaladgáltak a réten, kergették a pillangókat. A vendég egyre ügyesebben mozgott, és úgy tűnt, beszéde is javul. De az a fránya „kukurikú” még mindig nem sikerült neki. Illetve nem egészen… A tutujitú kukujitú-ra változott nála, és hogy mi lehet a gond, persze ez is Cipónak jutott az eszébe…
Rozika néniék baromfiudvarának dísze a csodálatos aranysárga Berci kakas volt. Úgy járkált őkelme a tyúkok között, mint egy bálkirály, mellkasát kidüllesztve, cifra tollazatát felborzolva. A kerítés mellett félig elszáradt sárgabarackfa álldogált, támasztékként használva a rozoga dróthálót. A tyúkok esti szürkületnél szívesen repültek fel a fa ágaira, Rozika néni morgott is érte eleget. Seprűvel zavarta és terelte át őket éjszakai helyükre a tyúkólba. Egy késő délután beborult az ég, és a szürkület miatt a tyúkok korán pihenni tértek. A fa ágaira repültek fel ismét, ott gubbasztottak. Berci kakas sem akart lemaradni tőlük, és elegánsan felrepült közéjük. Ország-világ tudtára akarta hozni királyságát, és mellkasát kidüllesztve hangosan kukorékolt, megbolondítva a falu többi kakasát. Hej, micsoda érctorkú hangverseny kezdődött! Minden cifra tarajos azon igyekezett, hogy túlkiabálják a nagyképű aranytollút!
Cipó tanúja volt az esetnek, ekkor gyúlt fény a kobakjában. Másnap, barátját a barackfához vezette, és felszólította:
– Mássz fel!
Az utasítás megdöbbentette Pepát. Bár karcsúbb lett a nyári szaladgálástól, de még mindig akadt rajta némi felesleg. Állt, és ijedten bámult miközben a fa felé lökdösték.
– Mássz fel! Akarsz kukorékolni, vagy sem?
– Akajok.
– Akkor mássz!
Próbálkozott is az szegény, egyszer, kétszer, sokszor… sikertelenül. Elkeseredésében ismét sírva fakadt. Napokig ott kínlódott a vén fa törzsénél, és Cipó tanította türelemmel, mozdulatonként mutatva a folyamatot, miként tegye: ugrás, ág elkapása, lábakkal kulcsolás, átlendítés…

A nyári melegben faluhelyen a házak ablakait sarkig tárják a lakók, és a betóduló éjszakai, majd hajnali neszek megfordulnak a szobában, nekiütődve a bútoroknak: kutyaugatás, tücsökciripelés, a közeli halastó békáinak koncertje… Rozika néni különös hangra ébredt. Az égbolt legalján vékony ezüst csík jelezte, a Nap készülődik útjára az égi rónán. „Mindjárt reggel lesz, hiszen kukorékol a kakas! – gondolta. – Ez a Berci még megbolondul vénségre!” – szidta magában a tyúkudvar díszét, mert az csak kukorékolt, kukorékolt… Hiába várta a kukorékolás végét, annak nem akart vége szakadni! Rozika néni most már biztos volt benne, hogy a korai ébresztésnek oka van. Álmos szemekkel, borzas hajjal indult kifelé, hogy megnézze nem e kóbor kutya zavarja a nyugalmat odakinn.
A tyúkól melletti barackfán Pepát pillantotta meg. A fiú a legfelső vastag ágon állt, két karját kitárva a felkelő Nap irányába fordulva hangosan rikoltozott, mintha sosem akarná abbahagyni. Észrevéve a száját tátó vendéglátóját, boldogan kiáltott oda:
– Kukurrrrikúúúú, kukurrrrikúúú! Rrrrozika mama, tudok kukorrrrrékolni! Rrrrr…..
Örömében két karját hevesen mellkasa mellé csapta. A vendéglátó csupán annyit látott, hogy a fiú mint egy túlérett gyümölcs zuhan le a fáról, sodorva az útjába akadó apró gallyakat.
Szerencsére Pepa a szalmakazalra pottyant, nagyobb baja nem történt. Másnap boldogan mutogatta Cipónak leragasztott sérüléseit, amelyekre olyan büszke volt, mint egy csatát megjárt generális…