Cipó történetei – Sanyika

A kislányt Cipónak ismerték az utcabéliek, csak így szólította mindenki. Ha idegen először találkozott vele azonnal megértette, hogy gömbölyű, piros rózsás arcocskája, mézszínű haja miatt ragasztották rá az idős nénikék e kedves becenevet. Kacagására Cirmi macska ijedten pattant föl a fonott fotel kényelméből nyári szunyókálásából. Egyébként is jól tette, mert a gyermeknek szokása volt őt kisbabának beöltöztetni. Régi babasapkáját használta e merénylethez, és a négylábú kedvenc nem örült a megkülönböztetett figyelemnek. Végül kínjainak Brumi megérkezése vetett véget a Varga portán. Brumi a játékmackók alfajához tartozott, és minden zokszó nélkül tűrte a babázásnak csúfolt játék egzecíroztatási ceremóniáit.

Az utcában, hová Cipóék háza is besorakozott, csupán néhány ingatlan büszkélkedhetett elválasztó kerítéssel, így ha valakinek szomszédolni támadt kedve az is előfordulhatott, hogy a kert felől közelítette meg a másik portát. Cipó szintén így közlekedett, ilyen módon oldotta meg, ha zárt kapu akadályozta abban, hogy átmenjen Rozika nénihez és Pista bácsihoz. A szomszéd házacskában a két öreggel együtt élt lányuk és vejük. Pista bácsi nagyot hallott háborús sérülése folytán, ezért egy idegen számára úgy tűnhetett, akik itt élnek állandóan veszekednek egymással. Rozika néni hatalmas zománcos vajlingban keverte be a lekváros, mákos tésztákat, leves akkor fazékban rotyogott a tűzhelyen, mintha az egész utcára ők főznének.

Azon a napon csupán a két öreg, és Cipó tartózkodtak a konyhában. A fiatalasszony néhány napja eltűnt. Cipónak ugyan gyanúsan feltűnt Ica furcsán megnőtt pocakja, de mindahányszor firtatta ennek okát, azt a választ kapta, felfújódott a sok babtól.
– Holnap jönnek haza! – robbant be a konyhába a vő, boldog kipirosodott képpel.
– Szia, kis szomszéd! Lesz barátod! Képzeld, fiam született, érted, fiam! – ölelgette meg határtalan örömmel a kislányt is.
Cipó nem értette a nagy öröm okát, hiszen olyan, hogy gyermekszületés, számára ismeretlen fogalom volt.
– És hol vettétek? – kérdezte angyali mosollyal, átvéve a fiatal szomszéd örömét.
Sanyi ijedten pillantott anyósára, de az hirtelen nagyon odafigyelt a konyhaasztalon nyújtott lekváros derelye tésztájának összehajtogatására.
– Hm… hát… izé.. – vakargatta fejét elszántan a férfi, aki bár maga is apa lett, érezte, nagyon sok dolgot kell még tanulnia a gyermekneveléssel kapcsolatban – hát tudod, izé, szóval a kisbaba Ica hasában volt, és onnan vették ki a kórházban.
Egy szuszra hadarta el, a végén hatalmasat sóhajtott, és elégedetten kereste anyósa tekintetét, hogy lám, milyen ügyesen válaszolt az apró gyereknek, de ekkor jött a következő kérdés, illetve inkább megállapítás:
– Akkor mos már értem – bólogatott Cipó ajkát beszippantva – a sok babból kelt ki a fiad, igaz?
Sanyi hirtelen ellenállhatatlan röhögési kényszert érzett, de azért lassan, megfontoltan válaszolt:
– No, nem egészen….. de, tudod, mit, majd ha nagyobb leszel, erre még visszatérünk. Rendben?
Cipó már megszokta, a felnőttek a kényelmetlen beszélgetési témáknál erre a „majd ha felnősz megérted” tényre hivatkoznak, és néha eszébe is jutott, vajon az a sok dolog hová fog férni kobakjában, ha minden kérdésre megismeri a választ.
Most mindenesetre túlléptek a témán, nem kis megkönnyebbülésére Rozika néninek, bár ő előnyösebb helyzetben volt vejétől, mert az asztal felé fordulva halkan befelé nevethetett magában, zsebkendőjébe köhögést színlelve, így fojtva el a kuncogását.
– Megnézed milyen ruhái vannak Sanyikának? – kérdezte nagySanyi, mély lélegzettel a szoba felé terelgetve apró szomszédasszonyát.
Cipó komolyan bólogatott, hiszen egy igazi kisbaba új dolog volt számára és rövidke élete négy évében ennyire közelről még nem tapasztalt.
A háló helyiségben annyi változás történt, hogy a hitvesi ágy végében egy rácsos babaágyat szorítottak be. A szekrény előtt éppen annyi hely maradt, hogy a lakók szabadon eljárhassanak előtte. Cipó is hasonlóban aludt, igaz, azon már jócskán megkopott a festék, míg ez fényesen csillogott. Hófehér ágynemű és egy szétterített szalagos pólya várta kis gazdáját.

Cipó másnap talán még a napot is megelőzte, olyan korán ébredt. Reggeli után ott lesekedett az udvaron, ahonnét a szomszéd házra rálátott. Első akart lenni, aki megpillantja Icát, az ő barátjával. Némi csalódottságot érzett, mert a házaspár óriási batyuval érkezett, de azonnal be is mentek a házba, miközben a fiatalasszony odakiáltott neki:
– Holnap gyere át, jó?

Cipó alig várta, hogy végre átszökhessen a szomszédba. Eltervezte, mi mindent fognak új barátjával játszani. Öltöztethetik Brumit, vagy Cirmi macskát, igaz azt nem szabad…
A lakásba belépve macskanyávogást hallott. Ámulattal forgott körbe, mert úgy tudta, Rozika néni sosem engedné a macskának, hogy bejöjjön a konyhájába. Hamarosan kinyílt a szobabajtó és Ica jelent meg, hosszú köntösben. Karján a pólyát hozta, ebből jött a nyávogás.
– No, itt a barátod – guggolt le a kislányhoz. A csomagban egy apró kisbaba kalimpált kezeivel, szakasztott olyan, mint amilyen Mancika néni trafikjának kirakatában ült karácsonykor, leszámítva azt az apróságot, hogy ennek a feje színe leginkább karalábéra hasonlított. Ezt a levesbe valót utálta a legjobban Cipó. Megállapítását azonnal közölte Icával, aki jót nevetett, és megnyugtatta, ne féljen azért lesz ez még ettől szebb is.
– És mikor fogunk játszani? – kérdezte Cipó elszontyolodva, hiszen neki mégiscsak barátot ígértek, nem egy ilyen nyávogós macskakölyköt…
– Nem olyan sokára – hangzott a válasz.

Ez a „nem olyan sokára” ígéret üvegcserepekként hullott szét, a baba nyolc hetes korában meghalt. Egy volt azok közül az esetek közül, amelyet bölcsőhalálként jegyez az orvostudomány.
Cipó ebből az egészből semmit sem értett. Ő az aranysárga őszi napon elmaradhatatlan körútját tette a szomszédba, hogy ellenőrizze barátja mekkorát nőtt előző nap óta, de a házba nem mert bemenni, mert onnan jajveszékelés, keserves sírás hangja szűrődött ki. Ica sikoltozott… Haza szaladva anyja próbálta elmagyarázni neki, hogy a kisbaba visszament az égbe, az angyalkák közé. Ezt még megértette valahogy, de elvitték a temetésre. A hófehér üvegkoporsóban fekvő csöppnyi testhez őt is odavezették… Most valóban alvó porcelán babához hasonlított Sanyika. Cipó ezt már nem értette. Anyja azt mondta, a kisbaba visszament a mennyországba, akkor miként került a koporsóba…
Sokáig kérdezgette a felnőttektől az eltűnt kisfiút, aki első vesztesége volt életében, és nézegette az égboltot a réten hasalva, hátha valamelyik felhő mögül kikukucskál pajtása Sanyika…