Cirkusz

A lakókocsikat hátul szokták leállítani, ahová még véletlenül sem jutnak el a nézők. Nem szép látvány. A festék lepattogzott, cellux az egyik betört ablakon. Köteleken ruha száraz, de semmi mediterrán feeling, csak néhány rikító színű jelmez, rongyos fehérnemű. Vödrök és lavórok. Békésen bambuló lovak. Egy cirkusz mindennapjai.

Itt hátul senki sem csinálja a cirkuszt. Minek, amikor beszélgetni sem érdemes? Ismerik egymást kívül-belül, tudják, a kérdésre milyen válasz fog elhangzani. Már ha elhangzik. Nehogy már a másik megint kérdezzen valamit, és ne lehessen abbahagyni a beszélgetést.

Úgyse beszélnének másról, mint arról az egyről, ami mindenkit érdekel. Ami az ember életében a legfontosabb. Amiért érdemes élni, és aminek híján nem is lehet. A legszebb, ami egy emberrel megtörténhet. Rózsás hajnal, virágoskert, napsugár. Piros lufiszív egy végtelenített Valentin-napon.

Persze hogy a pénzről van szó, pontosabban arról, hogy kevés a pénz, nem elég semmire, nincs. Az emberek megunták a lengő trapézt, a tányérdobálást, még Laci bohócot is, ami nem csoda, mert már ő se bolondozik önfeledten. Hasra esik, feláll, hasra esik huszadszor, és közben arra gondol, ott kellene maradni örökre, gyomorvérzés, vesegörcs, szívroham, leuvegyészet, nyújtóztassanak ki végre a bádog tepsiben. Dicstelen karrier, dicső bukás, minden életnek ugyanaz a vége, a bádog tepsi.

Megkopott a cirkuszok varázsa. Előbb a TV, aztán a net. Senkit nem izgat, hogy esik hasra Laci bohóc. Mondjuk, aztán ő is végigmegy a kötélen, több bukfencet vet, mint a tornász Mingeli, vakmerőbb, mint Charlie Sheen a trapézon. Ügyes, mondják az emberek, akik akkor hozzák ide a nagyobb kölykeiket, amikor kikészülnek az otthoni káosztól, és nem tudnak mit kezdeni velük. Közben az anya szusszan egyet, megszoptatja a legkisebbet, vagy őt szopatják, Brad Pittnek képzeli a tahó szomszédot. Egyébként Brad Pitt sármja is megkopott már, mint a cirkuszé. Mindent kivesz belőle a sok gyerek, főleg a két kis autista vagy Down-kóros. Ikergyerekekről van szó, nem ikerbetegségről. Maradtál volna Jen mellett, te egyre szőrösebb majom.

Valaki megmondhatná már neki, hogy a sapkán sapka nem menő, unjuk a sapkagyári promót.

Unatkoznak a nézők is. Bezzeg az ő idejükben más volt a cirkusz. Alig várták, hogy bejuthassanak a nagy sátorba. Szájtátva bámulták a csillogó-villogó lányokat, a táncoló kiskutyákat, a bölcs elefántot, a bedrogozott oroszlánt, akinek annyi ereje se volt, hogy leharapja az idomár fejét. A lányokból mérsékelten elviselhető milfek lettek, a kiskutyák kiöregedtek a porondról, az elefántot el kellett adni, mert nagyon sokat evett, és az oroszlán, szegény oroszlán járt a legrosszabbul: elkötelezett állatvédők karmai közé került. Eldöntötték, hogy az oroszláni méltósággal nem egyeztethető össze, ha Leó átugrik egy tüzes karikán, és az idomárfejek ideiglenes befogadása árt a fogsorának. Azóta Leó mogorván ül az állatkerti ketrecében, hiányolja a tapsot és a zenét, unalmában felképeli a gondozóját. Aki ezt rossz néven veszi.

Régi szép idők, amikor a gyerekek még az utazó cirkusz után szöktek, elkábultak a talmi csillogástól. Apáinkból már kiveszett a romantika, de talán a nagyapák vagy a dédapák? A békeévekben, az első világháború előtt?

Most is azt mondják, hogy béke van, mert a földnek csak alig százötven-kétszáz pontján dúl egyszerre a háború. Főleg Afrikában. Az nem számít. Afrika egy másik bolygó. És persze megszámlálhatatlanul sok kisebb háború van, ezer meg ezer kéz nyúl mindegyik pénztárca után, hátha még lapul ott egy bankó. Az újságokban milliókról és csilliókról is olvashatunk: ennyit loptak, csaltak, sikkasztottak, ennyi a hiány.

A cirkuszi kasszára nem kell vigyázni, abból már a legelszántabb politikus se vehet ki semmit. Megrövidült a műsor: Laci bohócon kívül csak Mingeli, Charlie Sheen-ék, Kígyó Lady és a lovacskák. Kis műsor, kis attrakció: Bonito és Bonita, a törpe házaspár. A férj még Bonitánál is kisebb; végre valami, amin nagyokat lehet kacagni, felhőtlen móka a kegyetlenül borús ég alatt. Haha, milyen vicces, úgy vonul fel és alá, mint a villában az alfahímek, aztán kiderül, hogy kisebb, mint a zasszony. Elégedetten röhögnek a nézőtéri alfahímek, a zs-kategóriás macsók. Végre egy hely, ahol ők vannak fölényben. Legalább a porondon kerek a világ. A törpének is törpe Bonito oltja a tíz centivel magasabb feleségét. Emberek, ez a legjobb buli.

A szerencsétlen házaspár liliputi emberi méltósága eddig még nem aggasztott senkit. Nincs hova bezárni őket, mert egyetlen óriási emberkert az egész világ. Vagy színház? Nem, elmúltak már azok az idők. A színházba azért mentek az emberek, hogy lássanak és halljanak, átéljenek egy-két katarzist, esetleg egy jót verekedjenek, ami bizony sűrűn előfordult a Globe színházban. Most már elég, ha csak kukkolunk, a produkciót meg lehet takarítani.

Bonito hősiesen tűrt a porondon, abban a körben, amit akkurátusan felszórnak homokkal. A hagyományos cirkusz a homok köré szerveződik, és úgy látszik, ott is fog véget érni: a homok urai és asszonyai megpihennek a homok alatt. Jó hely, olyan száraz, hogy a féreg is kerüli. Sokáig lehet ott elmélkedni, ha csak nem egyiptomi az a homok, mert manapság az örök időkre tartósított fáraók sincsenek biztonságban. Valamikor csak meg kell lakolniuk a sok gonosz tettért, amit egykor elkövettek. A múmiák rémülten menekülnek a kanópuszokból, mert az élőknek kell a hely.

Bonita még távol volt a múmiakortól a maga negyven évével, erősen festette az arcát, és a mininél is minibb szoknyácskát viselt. Máskor ovisnak maszkírozva énekelte: Nem kell cumi, nem kell cumi, jobb az ami rágógumi – vagy a másikat, az örökzöldet: Dug a bácsi, dug a néni, megtalálom, nem kell félni – de Bonito nem azért vette el, mert a cérnavékony hangocskája olyan nagy kontrasztban volt a primitív malacságokkal, amiket előadott. Nem, Bonitot kizárólag gyakorlati megfontolások vezették. Törpe férfi nem válogathat. Normális nők nem veszik komolyan, ha csak nem sokszoros milliárdos. Nagyszerűen összeillettek Bonitával a színpadon, mindenütt, ahol reflektorok világítanak. Talán a földet is egyszerre hagyják el, amikor egy autópályán hirtelen felvillannak a reflektorok. Erről szokták azt mondani, hogy megható és csodálatos; és mindig akad valaki, aki balladát farag a törpék törpe szerelméről.

Bonito azonban veszélybe sodorta az idillt. Mi lesz a balladával, és egyáltalán a világirodalom éjszakfényes ormaival? Bonito beleszeretett a Kígyó Lady-be, és ami még rosszabb, a Kígyó Lady viszonozta a méreten aluli érzelmeket. A törpe átköltözött a kígyó lakókocsijába, és csak ők tudják, hogy mire jutottak egymással.

A Lady hihetetlenül hajlékony volt, mintha nem is lettek volna a testében csontok. Hajolt, tekeredett, csavarodott, mint a kígyó, csak éppen nem sziszegett hozzá. Fél Európa megtapasztalhatta már közelről, milyen az, amikor a páros hölgytagja mindenre képes közben, előtte vagy utána, nem csalás, nem ámítás, de tényleg. Teltek az évek, és egyre többen döntöttek úgy, hogy elég a puszta látvány, sőt a fénykép, nem olyan izgalmas a közvetlen tapasztalat. Lady hazament akáclombos falujába, ahol nem igazán fogadták tárt karokkal. Hiszen ha lettek volna belső értékei, mondjuk, remek lecsót főz, vagy mindenkit elkápráztat a meggyes rétesével! Lady azonban nem tudott többet a világ fontos dolgai közül, mint a kígyók. Megrendezte a saját comeback-jét, csatlakozott a pénztelen vándortrupphoz, állhatatosan próbálkozott a babér- és borostyánmezőn.

Aztán engedett Bonitonak, aki ötven év után először futott bele az igaz szerelembe.

Egyetlen lakókocsi volt a közös birodalmuk, a sötét verem, amelybe két megfáradt ember végre boldogan beeshetett.

Az egyetlen megoldás mindig a legjobb és a legrosszabb, ahogy vesszük. Hiszen Bonita kimaradt az általános boldogságból.

Bonita már sokszor volt szerelmes, még többször reménytelenül. Elég volt egy jó szó, vagy egy együttérző tekintet. Néha a rossz szó is, mert Bonita rögtön tudta, az illető csak azért beszél így, hogy palástolja az érzelmeit. Bonita sokszor fölvehette volna a feledések gazdag úr-palástját, de aztán bölcsen arra gondolt, „lesz még hidegebb is.” Feleségül ment a törpéhez, mert az egész világ azt zsolozsmázza, hogy a társas magány jobb, értékesebb az igazinál. Nem volt szerelmes, csak az igazságérzete sérült: Bonito boldog, én nem. Hogy is van ez? Ez így nem tisztességes. Nekem is jár, hogy pontosan mi, azt nem tudom. Kígyó Lady felajánlotta, hogy éljenek hármasban. Bonita mélyen felháborodott. Hogy is ne! Szó sem lehet róla, ha másnak is jó.

Mivel a vallás tiltja a hármas üdvösséget, Bonita hirtelen nagyon vallásos lett, elszaladt a falusi plébánoshoz, akit azonban csak az érdekelt, hogy akkor most mi az apró asszony, római katolikus, ágostai hitvallású evangélikus, klein calvinista, mormon? Bonita nem tudta. Szülei, az élet zűrzavarai közepette, elfelejtettek összeházasodni, kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint a keresztelő. Anyja nem vállalta a Bonita fölnevelésével kapcsolatos kockázatot, és visszalibbent pillangónak az éjszakába. Bonitát hol örökbe fogadták, hol visszavitték az intézetbe, végül egy artistapár nyakán maradt, akik úgy gondolkodtak, szegény ember abból él meg, amije nincs. A plébános nem hallgatta végig a karrier egyes állomásait, és megtagadta a lelki segélyt. Bonita megtépte Lady szalmasárga haját, Bonito meg akarta verni a feleségét, aztán belenyugodott abba, hogy ő a gyengébb, és elszaladt. Lady egy szederbokor alatt találta meg, az erdő szélén, Bonitot össze-vissza karmolta a szederbokor. Egy napon át, kivételesen, volt miről beszélni a cirkuszi hátországban, és Charlie Sheen felajánlotta, hogy jól megmondja a magáét Lady-nek.

De kedvesen beszélj vele, mondták a többiek, ne felejtsd el, hogy szükségünk van rá.

Ez csak természetes, ígérte Charlie, diplomatikus leszek.

Előadás után, amikor már mindenki lerángatta magáról a trikót és lemosta az arcfestéket – amikor megszámolták az aznapi bevételt, és megállapították, hogy megvehetik a zabot a lovaknak, ha adósok maradnak a helyfoglalási díjjal – szégyellje magát a polgármester, amiért nem támogatja a kultúrát – mert a cirkusz hozzátartozik a közös indoeurópai örökséghez, ellentétben a kenyérrel, hiszen őseink holmi lapos, kovásztalan lepényekkel is megelégedtek – késő este, amikor Laci bohóc hangosan horkolt, és a hold akkora volt az égen, mint egy méretes edami sajt, Charlie odaoldalgott Lady-hez, és megkérdezte?
na
Te mi a f-ért feküdtél össze a Bonitóval, mi a f-t képzelsz magadról, te utolsó, útszéli ribanc?

Mi a fa közöd van hozzá, kérdezte Lady lányos zavarában, de aztán megtalálta a lélekjelenlétét, vagy mit, és rátámadt Charlie-ra: Te utolsó tetű – egészen addig, hogy Charlie sohasem volt igazi művész, az édesanyja foglalkozását illetően viszont nem lehet vita.

A diplomatikus trapézművész rémülten menekült a fúria elől, akit a másik oldalról a ruhájába csimpaszkodó Bonito igyekezett visszatartani. Ne a lovak előtt, sápítozott Mingeli, bár ezek a paripák már régen kinőttek a csikókorból, és cirkuszi létük során több hajtépést láttak, mint zabot. Ne szólj bele, fortyogott Lady, ez az én magánügyem, az én magánügyem Charlie-val, és egyedül is meg tudom oldani a problémáimat. Charlie átgázolt Bonitán, majd sikeresen eltűnt az erdőben, ahol már egyetlen szem érett szeder sem maradt. Nem baj, vigasztalta magát Charlie, úgyis olyan sötét van, hogy nem tudom megkülönböztetni a bodzától, és köztudomású, hogy a nyers bodza mérgező.

Lady nem hatolt be az erdőbe, és több napon át nem szólt senkihez. Közben a sátrat le kellett bontani, átköltöztek A-ból B-be, vagy a hatról az ötre, a polgármester belenyugodott abba, hogy ő most a kultúrát támogatta, bár fogcsikorgatva esküdözött, hogy ez volt az utolsó alkalom. Nehéz csendben maradni ennyi izgalom közepette, de Lady megállta, és folyamatosan gondolkodott. Miért engem ver a sors? – ez volt a refrén. Miért engem oltogat a sors? Miért mindig a sors – mert nem kétséges, hogy a végzet, az ananké, a kiszmet jelennek meg trapézművészek, műlovarnők, részeg brácsások, bohócok és hasonlók formájában, hogy széttapossák a boldogságomat? Miért üldöznek engem a párkák, a moirák és a nornák – egyszer is akkor hoztak össze a nagy költővel, amikor az már írni sem tudott az előrehaladott Parkinson-kórtól – aztán Zürichben, abban a bolond szobában, amelyet a még bolondabb tulajdonosa teljesen körbeaggatott mintás függönyökkel – piros ruhás kislányok hintáztak, piros papagájok ültek a piros faágakon – az ablakból odalátszott a Limmat folyó – már akkor sem értettem, hogy miért nem ugrottam bele – a folyóba, amelyben előkelő villák, templomtornyok és díszfák tükröződnek. Vagy a Gut Hohensande, Bremen mellett, a parkban lovak, hattyúk a tavon, én a gazdag úr ágyában, aki pár órára játékszert vásárolt magának. Mindannyiszor azt gondoltam, most jött el a sorsforduló, most teljesül be a nagy cél, amelyért megszülettem. Most már tudom, nem a nagy cél szerepelt a forgatókönyvben, hanem nagy koppanás. Látod, még ez az apró Bonito is, apró testében apró érzelmekkel, még ennyi sem adatik meg nekem, mit szólsz ehhez? Mit motyogsz? Nem is tudom, hogy ki vagy, kinek mondom, azt sem tudom, hogy létezel-e. Valszeg nem – de ha mégis, kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy azzal foglalkozz, ami itt van a földön. Mennyi időd jut egy-egy csillagra a sok milliárd közül? Teljesen mindegy az neked, hogy mit csinálunk, Charley, Mingeli, Laci, a törpék vagy én. Fogadok, hogy a nevünket se tudod. Milyen szépen élhetnénk, ha nem teremted meg ezt a f- földet, milyen szépen meglennénk a nagy semmiben, föl sem rezzennénk, amikor arra zörögnek az űrszekerek.

Haragszol? – kérdezte Bonito szomorúan.

Lady elnézett valahová, a nagy messzeségbe. Szerette volna azt mondani, hagyjatok engem békén az emberi érzelmekkel, nem látjátok, hogy én kígyó vagyok? De aztán mégsem válaszolt Bonitónak, mert egy kígyó nem beszél. Csak besiklik a porondra, és teszi a dolgát – ámulatot kelteni három percre, ezt tudok, ennyit még tudok.

Belátta-e Charlie, hogy nem volt elég diplomatikus? Azt nem, de Bonita rávette, hogy kérjen Lady-től bocsánatot. Mondd meg neki, te f, hogy engem nem érdekel. Éljen együtt azzal a kis s-dugasszal. Nyugodtan megmondhatod neki, mert Bonito még ennyit sem jelent nekem. Én sokkal nagyobb művész vagyok, mint ő, híres énekesnő vagyok, én is kiadhatok egy lemezt, nemcsak a Míj Szelinda.

Charlie vonakodott egy kicsit. Mégse mondhatom neki azt, hogy s-dugasz. Tudod, mindig az jár jól, aki tapintatos.

Senkire nem lehet számítani, jegyezte meg sötéten a törpe művésznő. Azt remélte, hogy lelkifurdalást kelt Charlie-ban, de nem. Charlie és a lélek, az meg már milyen dolog? A furdalásról még csak lettek volna elképzelései, bár nem Bonitával kapcsolatban. Nem közvetít több üzenetet. Mi vagyok én, az Osztapenko vagy a Steinmetz kapitány? Megvan a magam baja. – Pillanatnyilag senki nem tudta volna megmondani, hogy mi baja van Charlie Sheennek. Fix pozíciója volt, mert trapéz nélkül nincs buli. Mély és tartalmas kapcsolatban élt a kollégájával, akivel rendszeresen elkapták egymást a levegőben, azonképpen itt a földön is.

Miért ver engem a sors? – kezdte újból a nagy monológot Lady, mi a f-nak csinálom ezt, nem is lehet már sokáig, az ifjúság édes madara örökre elrepült. Édes madár? Legföljebb egy csirke, kotlóssá vénült csirke, agg kotlós, akinek nem jutott fészekalja, nem fogadta vissza a falu, ahol megszületett.

Most mit akarsz? – kérdezte Bonito nyűgösen, menjek vissza a feleségemhez?

Ki tart vissza? – sziszegett Lady.

Bonito azonban nem mozdult, és végtelenül csodálkozott, amikor egy reggel megtudta, hogy Lady nincs többé. Éjszaka beosont a sátorba, felmászott a létrán, és leesett a porondra, ahol nem egészen puha a homok. Nem volt benne élet, amikor megtalálták. Kellemetlen esemény volt, mert a rokonait nem lehetett előkeríteni, és a temetés nem olcsó. Én is áldozat vagyok, nyafogott Bonita. Charlie-t nem engedte szóhoz jutni a diplomácia, és a többieket teljesen lefoglalta a töprengés, hogyan tovább. Nincs más felelős, mint a sors, állapította meg Mingeli, sajnos ez az egyetlen pasas, akinek a számlát nem lehet benyújtani.

A cirkusz is részletekben hal meg, mint az ember.